SOROZATKRITIKA – Ridley Scott produkciója ez a posztapokaliptikus HBO Max sorozat, amely a vallási és ateista csoportok háborúskodásáról szól a nem túl távoli jövőben és immár a második évadon is túl vagyunk. Aki eddig nem követte és szereti a sci-fit, annak itt az ideje, hogy elkezdjen rá odafigyelni.

A Farkas gyermekei középpontjában az anyaság áll, ami találó, tekintve, hogy Aaron Guzikowski sci-fi író és forgatókönyvíró művének producere az a Ridley Scott, akinek az Alien és a Prometheus egyértelmű szellemi elődjeként szolgál. A történet két androidról szól, akiket a távoli Kepler-22b bolygón az emberi gyermekek nevelésével bíztak meg a 22. századi földi háborút követően a rivális ateista és hitbéli mitrai klánok között, az HBO Max sorozatában pedig ezt a különleges anyaságot a teremtés és a pusztulás forrásaként egyaránt megjeleníti. Ezt az két erőt az „Anya” egy nekromantaként ismert mithrai háborús android irányítja, akit úgy alakítottak át, hogy emberi „utódai” ateista gondozójaként működjön, és aki – Amanda Collin dán színésznő által briliánsan megtestesítve – Ian Holm Ash-jének és Michael Fassbender Davidjének sorába lép, mint egy újabb emberi külsejű robot, aki a programozás parancsai és az emberi érzelmek csábítása között tépelődik.

A kígyó nyomában

A Farkas gyermekei 2020-as első részének befejezésekor „Anya” és szolgálati robot társa, „Apa” (Abubakar Salim) elhagyták a kopár pusztasági kolóniát, amelyet a megmaradt gyermekükkel, Campionnal (Winta McGrath) alapítottak, és a Kepler-22b túlsó oldalán található trópusi zónába távoztak. Utazásuk oka az Anya saját gyermekének, egy repülő biomechanikus kígyónak a tervezett elpusztítása volt, amely Anya és teremtője virtuális szimulációs közösüléséből fogant (igen, bármennyire is furán hangzik ez), és amelyről eleinte úgy tűnt, hogy egy gyorsan növekvő, emberi vérrel táplálkozó szörnyeteg. Sajnos, a merényletkísérletük – a bolygó magjába merülve – nem úgy sikerült, ahogy tervezték, és a második évad elején felfedezi őket a túlélő ateisták egy csoportja, akik virágzó kolóniát alapítottak ebben a régióban, amely sokkal zöldebb és gyümölcsözőbb, mint az Anya és Apa által korábban lakott sziklasivatag.

„Bízz” az AI-ban!

Ezt az emberi előőrsöt egy fejlett kvantumszámítógép, a „Bizalom” irányítja, amely úgy néz ki, mint egy hengeres kamrában élő agy-gerincoszlop hibrid, és amely testetlen hangon és hűséges emberi kegyencén, Cleaver-en (Peter Christoffersen) keresztül osztogatja az utasításokat ateista társainak. Anya és Apa ebben a táborban hamarosan újra találkozik Campionnal és a többi mitraista gyermekkel, akiket Anya megmentett és a szárnyai alá vett, köztük Paullal (Felix Jamieson), egy igazhitűvel, aki Campiont a napisten, Sol buzgó követőjévé akarja változtatni.

Paul továbbra is szilárdan ragaszkodik is a hitéhez, emiatt pedig elidegenedik Sue-tól (Niamh Algar), az ateistától, aki Paul anyjának arcát és személyazonosságát vette fel, hogy elmeneküljön a Földről. És még dühösebb a csaló apjára, Marcusra (Travis Fimmel), aki most a Kepler-22b vadonját járja, mint egy őrült Sol-térítő, aki meg van győződve arról, hogy az istenség beszél hozzá – és így ő a rendeltetése, hogy egy új mennyországot hozzon létre. A Marcus arcán egyre sötétebb erecskék azonban azt sugallják, hogy valami sokkal baljósabb dolognak esett áldozatul.

Továbbra is gyűlölik egymást

Nem hiányzik most sem Anya és Marcus, az egymásnak megfelelő ellenfelek, (akiknek közös szokásuk a Jézus Krisztus póz), folyamatos konfliktusa sem, és A Farkas gyermekei újabb évadja szép lassan újra ütközőpályára állítja őket, bár persze anélkül, hogy emiatt feláldozná az introspektívebb, melankolikusabb karakterek belső drámáit. Collin elengedhetetlenül fontos ehhez a sötét hangulathoz. A színésznő szorosan levágott hajával, latexruhába burkolt, a szexualitás határán mozgó testalkata és sötét, üres szemei révén, amelyek még kísértetiesebbek, amikor érzelmek tükröződnek benne, a Anyát egy igéző, háromdimenziós főhőssé tette, aki a programozásának köszönhetően eleve elrendelt, az erőszakos cselekedetek és a szintén „szintetikus” anyai ösztönei, gondoskodása között rekedt, mint védelmező és gondozó. Igazi különlegessége a sorozatnak, hogy egyszerre a legridegebb és legmelegebb jelenlét az övé egy olyan drámában, amelyben a sivárság az alapmotívum, köszönhetően a fekete, kék és szürke színpalettájának, valamint az idegen környezet barátságtalan vadságának is.

A sorozat tehát csöppet sem veszített eredeti stílusából és továbbra is Scott saját sci-fi és sci-fi horrorfilmjeinek egyszerre hátborzongató és megbabonázó, rideg szépségét idézi, amit felerősít az elegáns, ezüstös, gömbölyded építészeti dizájn, a nyirkos átjárók és barlangok, a tejfehér robotvér, valamint a szerves és szervetlen lények közötti fizikai, pszichológiai és érzelmi egyesülés közös vonzalma. A Prométheuszhoz hasonlóan ez is egy újszerű (újra)teremtésmítosz egy olyan civilizációról, amely különböző – és mégis hasonló – fajokból született, amelyek kénytelenek egymással megküzdeni, ha a túlélésben reménykednek. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy A Farkas gyermekeinek ne lenne saját, egyedi identitása.

Guzikowski sorozata egyszerre képes több síkon is idézni a klasszikus Scott-filmeket, ugyanakkor saját, jellegzetes stílus- és történeti elemeket is magabiztos kézzel használ fel és bontakoztat ki.

-BadSector-