FILMKRITIKA – „Az őszinteséged ajándék” – mondja Albus Dumbledore (Jude Law) a varázsló-zoológus Göthe Salamandernek (Eddie Redmayne) – „még ha néha fájdalmas is.” Legyünk tehát őszinték és mondjuk ki, hogy David Yates rendező Legendás állatok: Dumbledore titkai, a Harry Potter-előzménysorozat harmadik filmje rettenetesen unalmas alkotás.

A Dumbledore titkai a harmadik film a Fantasztikus állatok sorozatban; a tervek szerint még két további rész készül, de a Harry Potter-spinoffot itt befejezni felérne egy kegyelemdöféssel. Az új filmben semmi fantasztikus nincs. A történet unalmas. A karakterek még unalmasabbak. Az egész film vizuálisan rendkívül fantáziátlan, és bár a címben „titkokról” beszélnek, valójában kevés valódi titokról lehet beszélni benne (az előző rész egyik nagy leleplezése most teljesen tisztázódik, de ennyi). Míg az elődje, a Grindelwald bűntettei egy kusza antiklimax köré épült – a karakterek két órán keresztül kergették egymást szerteszét, hogy aztán végül rendkívül idétlen, egymással kiabálós lezárást körbeállják -, addig ez a film sokkal hamarabb széthullik, olyannyira, hogy egy teljesen új mágikus koncepciót kell bevezetnie, hogy igazolja, mennyire véletlenszerűek az események benne.

Göthe Salamander: a kötelező hős diszkréten is hozza a kötelezőt

A Warner Bros. úgy tűnik, rájött, hogy az állandóan, idegesítően félszeg és nem igazán karizmatikus Göthe Salamander nem igazán „varázsolta el” a nézőket. Legalábbis ez lehet az oka annak, hogy az Eddie Redmayne által alakított korábbi két rész főszereplője, most rendesen a háttérbe szorult ebben a részben, sőt, még a plakátok is minimalizálták a cím „Fantasztikus állatok” részét a „Dumbledore titkai” alcím javára), de mivel továbbra is lineáris franchise-ról van szó (például az MCU-val ellentétben), itt nem tehetik meg az alkotók, hogy a főszereplőit a sutba dobják.

A sztori szerint egy évvel az első film eseményei után járunk és a még mindig elég röhejes frizurájú és kínosan béna mágiakutató Göthe Salamander (Eddie Redmayne), faarcú bátyja, Theseus (Callum Turner) és mugli barátja, a némileg Super Marióra hasonlító pék: Jacob Kowalski (Dan Fogler) is visszatérnek, bár, hogy minek, arra nehéz konkrét magyarázatot találni, a film története pedig ezt nem is erőlteti. A film sokkal fontosabb cselekménye, amely a bizonyos tekintetben Hitlerre (vagy egy másik fasiszta diktátorra) emlékeztető varázsló Gellért Grindelwald (Mads Mikkelsen) felemelkedéséről és az ifjú Albus Dumbledore (Jude Law) bajairól szól, már messze túlmutat rajtuk, és így ez a két Rosencrantz és Guildenstern tényleg aligha több két lézengő ritternél ebben a történetben. De ennél sokkal fájóbb, hogy a sorozatban rendszeresen szereplő Tina Goldstein (Katherine Waterston) pár röpke cameón és nem túl jelentős jeleneten kívül szintén nem kap túl nagy szerepet ebben a filmben, annak ellenére, hogy az előző kettőben ő volt Salamander mellett a másik főszereplő volt.

De a vicc az, hogy a film felépítését tekintve tulajdonképpen még a címszereplő Dumbledore-t is könnyedén kivehetnénk a történetből, és sok minden akkor sem változna. Rossz ómen, ha egyetlen karakter sem igazán szerves része egy fantasy filmnek. Hogy csak egy ellenpéldát mondjak: míg a Gyűrűk ura filmekben akár még a kevésbé fontos mellékszereplőknek is kardinális szerepük volt a film főbb eseményeinek történéseiben, itt még a főszereplők is csak lézengenek a történetben, amelyben különösebb indoklás nélkül szerepelnek csak.

„Már megint itt van a szerelem…

…Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Minek? Minek?” – énekelte anno az A.E. Bizottság. Valahogy („megint”) ez jutott eszembe arról a hatalmas fordulatról (amelyet eddig is tudtunk), hogy Dumbledore kifejezetten bevallja, hogy egykor szerelmes volt Grindelwaldba, ezek után pedig a film bizonyos párbeszédei után, különféle kontextusokban újra és újra elismétli, mintha a szánkba rágná, ha elsőre nem esett volna le. Értem én, hogy a politikai korrektség, az „elfogadás”, a woke kultúra és egyebek miatt ez rendkívül fontos üzenet, de ha Dumbledore nem rebegi el ezt hatszázszor, akkor is leesik még a figyelemhiányos, vagy az unalmas eseményeken bóbiskoló nézőnek is.

A történet McGuffinja (már, ha egy legendás állatot annak tekinthetünk) egyébként egy „qui-lin” néven ismert újszülött varázsszarvas, amely az eléggé kaotikus és összefüggéstelen éjszakai hajsza középpontjában áll. Göthe valamilyen okból – vagyis az állatok iránti szeretetén túlmutató okból – védelmezi, miközben a megkeseredett Credence Barebone (Ezra Miller), aki most Grindelwald csatlósa, üldözőbe veszi. Hogy miért is? Nos, a filmnek ebben a pillanatában semmi sem igazán világos, ami talán egy jól félépített sztori esetében nem lenne gond, viszont ez az esemény az alappillére egy olyan forgatókönyvnek, amelyet minden oldalról és szinte minden jelenetben a karakterek homályos motivációi határoznak meg. Bár elég sok Harry Potter filmet láttam és persze mindkét előző részt is, azonban egy idő után menthetetlenül elvesztem a történetben, de igazából egy idő után el is engedtem az egészet. Bár néhány hős és mellékszereplő motivációi végül tisztázódnak, de csak jóval később, szóbeli magyarázatok révén.

Még nagyobb probléma, hogy a fő- és fontosabb mellékszereplők mintha állandóan 180 fokos fordulatok középpontjában lennének, mindezt a sztorit érintő olyan minimális felvezetéssel és jellemfejlődéssel, mintha csak egy algoritmust bíztak volna meg a forgatókönyvírással Steve Kloves (aki egy kivételével az összes Harry Potter-filmet írta és most tért vissza a franchise-hoz) és J. K. Rowling helyett. Az egyik ilyen karakter már másodszori pálfordulása konkrétan az egyik legjelentősebb fordulathoz vezet, és ez olyan gyengén van felvezetve, mintha egy brazil szappanoperát néznénk.

„Ötmillió tonna szürke festék kell még…”

Ami a film vizuális világát illeti, szinte minden helyszín egyszerű és szürke, és bár a visszafogott vizuális paletta időnként működik – például amikor újra bemutatják a szívét összetörő Jacobot -, a film nagy része akkor is túlságosan szürkének tűnik és érződik, amikor izgalmasnak kellene lennie. Nem azt mondom, hogy Walt Disney-féle vizualitást várnék el a filmtől, de ha már „Fantasztikus állatokról” van benne szó, egy kicsit lehetne változatosabb a színpaletta – és ha már itt tartunk, több „fantasztikus állat” sem ártott volna, az eddig ismerteken, és a bébiszarvasra hasonlító qui-lin-eken kívül.

Ami pedig a színészeket illeti, mintha ők is mind alva járva mennének végig az egész filmen. A filmet a külföldi sajtóvetítéseken megnéző kritikusok közül sokan dicsérték Mads Mikkelsen alakítását, de annak ellenére, hogy például a Casino Royale-ban, vagy a Death Strandingben imádtam, itt körülbelül olyan volt, mint egy unott Drakula gróf. Ezra Miller ugyanez volt a köbön – talán a különféle idegösszeomlásai és agresszív viselkedései miatti botrányai miatt is játszotta el úgy karakterét, mintha az állandóan le lett volna szedálva, vagy egyszerűen ez volt a rendezői utasítás, ki tudja? Jude Law egy fokkal meggyőzőbb volt – igazából az ő Dumbledore-alakítása volt a legmeggyőzőbb az egész filmben, ami különösen amiatt is szép teljesítmény, mert amúgy a párbeszédek során a szájába adott mondatok nagy része elég sablonos, vagy önismétlő volt.

Épp a mágia hiányzik belőle

Azon kívül, hogy a Legendás állatok: Dumbledore titkaiból végre megtudtuk – hivatalosan is – azt az eddig is – „fantasztikusan izgalmas” – nyílt titkot, hogy Dumbledore meleg, semmilyen más, igazán említésre méltó dolog sem történik benne és a film nagy részében a cselekmény tömérdek jelentéktelen mellékszálra van szétszórva. Az egész filmben a szürke szín dominál a legjobban (átvitt értelemben és vizuálisan egyaránt) és bár konkrétan nincs kimondva, de az egész film olyan, mintha a mágia, a legendás állatok, a mesés fantasy világ és minden olyan aspektus helyett, ami a Harry Potter univerzumot varázslatossá tette az alkotók egészen más, felnőttesebb és egyben unalmasabb irányba szeretnék vinni a sorozatot (talán burkolt ideológiai üzenettel is) – miközben a mágiát és mágusokat központba állító ifjúsági fantasy univerzum legújabb filmjétől azt várnám el, hogy elvarázsoljon.

-BadSector-