SOROZATKRITIKA – Ez a rendkívül elegáns és rendkívül sznob minisorozat részben egy erotikus thriller, részben társadalmi problémák leleplezése, illetve a főfókusz a #metoo ezerszer felhasznált történeti szála. Bár a fordulatok és a különféle idősíkok révén sosem unalmas a sorozat, az elég gyengén kidolgozott karakterek, és közhelyek tömkelege miatt mégsem rugaszkodik el a sorozat a középszertől.

A mai televíziózásnak köszönhetően a végtelen mennyiségű tartalom között eligazodni, és megpróbálni kitalálni, hogy mit érdemes egyáltalán megnézni, gyakran már önmagában is játék. A Netflix A botrány anatómiája (Sarah Vaughan könyvéből adaptálva) a közelmúltban rendkívül divatos #metoo problémáját szerette volna ismét „napirendre tűzni”, a fordulatos, szappanoperás thrillerrel trendjét is kihasználva, az végeredmény azonban egy összességében közepes, sekélyes és giccses minisorozat, amelyet csak pár aspektus javít fel.

Bár maguk az epizódok igyekeztek a jó történetmesélés összes megfelelő összetevőjét felsorakoztatni: politikai intrika, a gazdagok és az elit körében a kiváltságok fennmaradása, a főnök és az alkalmazott közötti bonyolult hatalmi különbség a viszonyban, feszült bírósági dinamika -, a sorozat egésze nem tudja ezeket a darabokat úgy összerakni, hogy a cselekménynek megadja azt a kellő súlyt, amit el szerettek volna érni vele az alkotók.

Szexbotrányból erőszakbotrány

A tervezett antológiasorozat első évada egy prominens brit politikus, James Whitehouse (Rupert Friend) perét és társadalmi bukását követi nyomon – aki minden jel szerint tökéletes életet él a régi egyetemi szerelmével, Sophie-val (Sienna Miller) kötött házasságában és a két gyermekükkel létrehozott családban. Amikor azonban épp egy új módosító javaslatot készül előterjeszteni egy készülő bevándorlási törvényjavaslathoz, botrány tör ki: Jamesnek viszonya van az irodájában dolgozó fiatal alkalmazottal, Olivia Lyttonnal (Naomi Scott). Bár Whitehouse-ék kezdetben felkészültek a közelgő bulvárviharra, a feltárt szakmai vétségnek van egy még sötétebb oldala is: hamarosan megtudjuk, hogy Olivia azzal is vádolja Jamest, hogy meg is erőszakolta őt. Ahogy az ügy a bíróságra kerül, Kate Woodcroft (Michelle Dockery) ügyes és hozzáértő ügyésznő felkészül arra, hogy James-t állítólagos bűneiért felelősségre vonja – de amint a tárgyalás elkezdődik, nyilvánvalóvá válik, hogy a sorozat nem csak az elmúlt hónapokban történtekre koncentrál, hanem arra is, hogy ezek az aktuális események mit ásnak elő az egyes központi karakterek múltjából.

Két különböző szemszög

Amit az Egy botrány anatómiájának sikerül bemutatnia, az az emlékezet zavaros természete – és az, hogy túl gyakran előfordul, hogy az egyik ember emléke egy eseményről vadul eltérhet attól, amire a másik fél emlékszik. A sorozat hat epizódjának első felében azt játssza végig, hogyan kezdődött a kezdeti viszony James és Olivia között, amikor mindketten egyformán beleegyeztek abba, hogy az irodában és azon kívül is testi kapcsolatot folytassanak; a szakításuk után azonban az utolsó találkozásuk, a szenvedély spontán pillanata egy liftben olyan területre tévedt, amelyről mindkettőjüknek nagyon eltérő a felfogása. Olivia szemszögéből James egészen biztosan átlépte az erőszak határát, James azonban látszólag őszinte zavarodottsággal – és több esetben erős védekezéssel – reagál egykori szerelme vádjára. Mindketten határozottan meg vannak győződve arról, hogy mi történt, bár a beleegyezés ebben a forgatókönyvben a legjobb esetben is kétesélyes volt. Mégis, Olivia ügye annyira meggyőző, hogy a tárgyalás előrehaladtával még Sophie is megkérdőjelezi mindazt, amit a férjéről tudni vélt.

Talán nem meglepő, hogy a tárgyalóterem az, ahol A botrány anatómiája a legtöbb érdekességet nyújtja. S.J. Clarkson rendező kreatív leleményességgel közelíti meg a tanúvallomások valószínűleg hétköznapi valóságát, elmosva a határokat a múlt és a jelen között néhány ügyes díszletnek és gyors vágásnak köszönhetően – például amikor Olivia egy flashbackből visszatérve válaszol Kate kérdésére, mielőtt a jelenet visszapattan a jelen pillanatba, vagy amikor egyetlen folyamatos, megszakítás nélküli mozdulattal kilép a hírhedt liftből, ahol a bűntény történt, és helyet foglal a tárgyalóteremben. Ezeket a kicsit művies, de azért ügyes trükköket azonban sok esetben beárnyékolják más filmes döntések, amelyek aláássák a jelenet súlyát, mint például a billenő kameraszögek és az elmosódott szélek túlzott használata, amelyek inkább csak a szorongás érzetéhez járulnak hozzá, mintsem az intrikához, amelyek az elég középszerű színészi játék ellenére is valamennyire rabul ejtenek.

Az ügyésznő a legérdekesebb karakter

A narratíva egy bizonyos fordulópontja után azonban az A botrány anatómiája jelentősen eltávolodik attól, hogy Olivia történetére koncentráljon, és a körülötte lévő összes többi szereplő javára a történet utóéletévé válik – és a középpontban álló három karakter egyike sem elég lebilincselő ahhoz, hogy fókuszt vagy hosszan tartó figyelmet érdemeljen. Friend bizonyos fokú önteltséget vállal az alakításában, mint valaki, aki Oxfordban és azon túl is teljes mértékben élvezte a gazdagság és a társadalmi rang nyújtotta előnyöket, de a forgatókönyv túl sok ponton megáll abban, hogy Whitehouse-t gonosztevőnek nyilvánítsa, ami azt eredményezi, hogy inkább a fehér férfi kiváltságok kétdimenziós, gonosz avatárjának tűnik, mint igazán kidolgozott, összetett karakternek.

Millernek eközben tragikus módon még kevesebb dolga van James elnéző feleségének, Sophie-nak a szerepében, akit leginkább csak reaktív, passzív jelenlétként telepítettek be, hogy a bírósági tárgyalás drámaiságát fokozza. Az egyetlen szereplő, aki valamivel jobban teljesít náluk, Michelle Dockery, akinél egész érdekes a kontraszt Kate összeszedettebb szakmai viselkedése és a karakter legmélyebb érzelmi megnyilvánulásai között, amikor a magánéletében látjuk.

Amikor előny a rövidség…

A botrány anatómiája talán legnagyobb előnye, ami a javára válik, az a rövidség; a mindössze hat epizódos sorozat szerencsére elegendő számú érdekes narratív szállal bír ahhoz, hogy a nézőket a végéig lekösse, így egy percig sem untatja a nézőt. Ennek ellenére a sorozatnak elég gyenge befejezése is, melynek révén felmerülhet a nézőben, hogy egyáltalán érdemes volt-e időt szánni rá.

-BadSector-