FILMKRITIKA – Az ügyes kezdeti felállás ellenére Tom Gormican filmje nem az az önreflexív, Hollywoodot saját magával szembesítő szkeccs, amire az ember számítana.

Tom Gormican rendező A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya című filmjének elején Nicolas Cage – vagy inkább „Nick Cage” – egy olyan szerepre hajt, amely reményei szerint a visszatérését jelenti. „Nem mintha bárhová is elmentünk volna” – emlékezteti magát állandóan. Ez az érzés sok rajongó Cage-függővel fog egybecsengeni. Bár Cage az elmúlt évtizedben nem játszott nagy költségvetésű stúdiófilm főszerepet, ennek ellenére rendszeresen és izgalmasan kísérletezik a mesterségével számtalan zsé kategóriás VOD-projektben (csak 2019-ben hatot mutattak be). Ha ehhez hozzávesszük a Pighez hasonló furcsa, elismert indie-filmeket és az internetes kultúrában való mémképességét, akkor az elkötelezett színész fanjainak rajongása mára szinte a tetőfokára hágott.

Rivaldafény-addikt sztár, aki retteg tőle, hogy elfelejtik

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya rögtön az első pillanattól kezdve jól érzékelteti Cage szinte veleszületett képtelenségét arra, hogy távol maradjon a rivaldafénytől. „Úgy tűnik, állandóan dolgozol” – mondja a terapeutája, Cheryl (Joanna Bobin), aki csodálkozik, hogy miért izgul annyira egy bizonyos szerep miatt. De Nick számára ez a szerep – egy presztízsfilmben, amelyet David Gordon Green rendez – arról szól, hogy visszaszerezze a ’90-es évek és a 2000-es évek elejének fénykorában elért mainstream siker érzését.

A film egyetlen szereplője, aki nem kérdőjelezi meg Nick lendületét, Nicky Cage (akit szintén Cage alakít), a dühöngő énjének megtestesítője, a színész korát vesztett változata, aki a David Lynch-féle Veszett a világ-jelmezbe öltözött (Cage egyik legnívósabb, klasszikus filmje és egyben legintenzívebb szerepe), és aki időnként felbukkan, hogy hősünk szemét a célon tartsa. „Te egy filmsztár vagy! És ezt ne felejtsd el!” – kiabálja Nicky, amikor a színész azt fontolgatja, hogy karrierje befejezéseként egyszerűen csak független filmekben fog szerepelni. És ahogy Nick L.A.-ben nyűglődik, gyakran nyafog közömbös ügynökének, Richard Finknek (Neil Patrick Harris), vagy kínosan sarokba szorítja Greent egy ebédmegbeszélésen egy szellemes Edward G. Robinson-imitációval, Cage tudatosan leplezi le egy híresség kétségbeesését, aki örökké attól fél, hogy többé nem fogják szeretni.

Nem szembesíti Hollywoodot és sztárjait saját magukkal

Cage filmje ennek az ügyes felállásnak a ellenére nem az az önreflexív, Hollywoodot szembesítő szurkálódás, amire az ember számítana. Miután elvesztette a hőn áhított szerepet, a levert Nick elfogad egy egymillió dolláros ajánlatot, hogy Spanyolországba repüljön, és megjelenjen egy milliárdos szuperrajongó, Javi Gutierrez (Pedro Pascal) születésnapi ünnepségén, és a film belerázódik a megszokott filmvígjátékos rutinba, amit már ezerszer láthattunk Cage-től és másiktól is. Nick tudta nélkül Javi egy drogkartell bábja is, akit a CIA megfigyelés alatt tart, mert esetleg köze lehet egy elnökjelölt lányának (Katrin Vankova) elrablásához. Így amikor a két ügynök, Vivan (Tiffany Haddish) és Martin (Ike Barinholtz) kiszúrja, hogy a színész megérkezik Javi mallorcai villájába, azonnal beszervezik őt, hogy kémkedjen a milliárdos után.

Még azok számára is csalódás lehet a film „meghunyászkodó” akció-vígjátékká való átalakulása, akik nem akarják tudni, hogy pontosan mi mozgatja ezt a különleges Cage-et, mivel ez egy szerencsétlen kilépési stratégiának tűnik abból a kezdetben szédületes koncepcióból, amelyet Gormican és társ-forgatókönyvírója, Kevin Etten épített a sztárja köré. Mire Javi valódi gazember unokatestvére, Lucas (Paco León) megjelenik a színen, és beindítja a rutinszerű lövöldözésekkel és autós üldözésekkel teli harmadik felvonást, A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya már elég nyilvánvalóan pont olyan sablonos tucatvígjátékká szelídül, mint amit valahol eredetileg ez a film kifigurázhatott volna.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát egy hasonlóan mesterkélt és következmények nélküli mellékszál tölti ki, amely arról szól, hogy Nick megpróbálja helyreállítani kapcsolatát fiktív volt feleségével, Oliviával (Sharon Horgan) és tizenéves lányával, Addyvel (Lily Mo Sheen). A filmkészítők időnként utalásokat tesznek Cage korábbi munkásságára, például amikor Nick Castor Troy aranypisztolyait veszi elő, hogy még egyszer lángoljon a dicsőség, de ezek a poénok fájóan felszínesek maradnak egy olyan filmben, amely sokkal többre volt hivatott és egyben kevés érdemi információt árulnak el Cage tényleg lenyűgöző karrierjéről.

Pascal és Cage viszik a hátukon a filmet

Az, hogy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya nem süllyed teljesen le a totális banalitásba, az Nick és Javi közötti barátságnak köszönhető, amely meglepően érzelmes alaphangot ad a filmnek. Javi számára, aki írt egy forgatókönyvet, amelyben reményei szerint bálványa fog szerepelni, Nick filmjeinek (és más filmeknek) közös megnézése pillanatnyi felüdülést nyújt a bűnöző családja béklyóitól. Pascal megnyerően játssza ezt a szerepet, néha sikerül egyszerre viccesnek és szívhez szólónak lennie, mint például abban a jelenetben, amikor Javi megtartja születésnapi beszédét, és az apjával való feszült kapcsolatát Az öreg hölgy és a testőr című filmben Nicolas Cage és Shirley MacLaine karakterei közötti kapcsolathoz hasonlítja.

Javi személyében pedig Nick végre egy igazi barátra talál, akivel együtt lelkesedhet azért a művészeti ágért, amelyet annyira szeret. Cage számára A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya talán nem a személyiségének teljes körű metakérdése, amit kezdetben ígér, de lehetőséget ad neki arra, hogy egyszerűen csak lazítson, és szeresse önmagának a mindennapi, Dr. Caligari kabinetjét kedvelő filmes kocka változatát.

Egy olyan színész számára, aki karrierje során mindig is a saját határait feszegette, szinte örömteli, hogy most ilyen kényelmesen elvan saját magával. A kérdés csak az, hogy mi egyszerűen csak egy ilyen filmre vágyunk-e Nicolas Cage-től?

-BadSector-