SOROZATKRITIKA – Miután a negyedik évad „első felének” végén kiderült Vecna kiléte, „Tizi” (Millie Bobby Brown) arra készül, hogy újonnan visszanyert erejét a végsőkig fokozza, miközben Mike (Finn Wolfhard) és Will (Noah Schnapp) folytatják a keresését. A banda többi tagja is háborús ösvényre lép, és kidolgozzák a tervet, hogy visszamenjenek a Fentiekhez, és megmentsék Hawkinst.

A Stranger Things 4. évadának mega „duplalemezes” 2. kötetének első részéből, a nyolcadik fejezetből 15 perc körül végre megtudjuk, hogy mit festett Will arra a vászonra, amit magával cipelt. Mindez egyben emlékeztetőül szolgál arra, hogy ami eddig hiányzott ebből az új évadból – bármennyire is akciódús, hátborzongató és epikus hangvételű volt – az a szív. Most ez ebben a két epikus hosszúságú folytatásban megváltozott…

A negyedik évad sikerült a legjobban

Az mindenesetre biztos, hogy a Stranger Things negyedik évada már nagyobb és jobb volt, mint bármi, amit a sorozat korábban csinált. Egyértelműen több pénzből készült, nagyobb szereplőgárdával és biztosabb érzékkel, hogy miért is van ott az összes szörny, hős és lúzer. A dupla rész lezárása – amelyet a Netflix egy hónapig visszatartott, hogy a hype felépülhessen – még terjedelmesebb. Őrülten, fényűzően burjánzó, közel négyórás, és mindent megtesz, amit a rajongók elvárhattak – és még arra is rátett két lapáttal. De ha még nem is nyújtotta túl magát teljesen, az ember elgondolkodik azon, hogy vajon merre mehet tovább a Stranger Things.

Hol is tartottunk? Az Indiana állambeli Hawkinsban, 1986-ban, arra várva, hogy egy bátor tizenévesekből álló banda végső támadást indítson Vecna, a démon ellen, aki a város alatti hátborzongató, sötét dimenzióban bolyong. A pszichikus szuperhősnő, Eleven (Millie Bobby Brown) felszabadította emlékeit a különös képességekkel rendelkező gyerekek számára fenntartott, biztonságos intézetben töltött gyermekkoráról, és kiderült, hogy ő nyitotta meg az interdimenzionális portált, miközben szembeszállt Egyessel, egy gyilkos rabtársával, így változtatva őt a bosszúálló Vecnává. A szimpatikus felnőttek egy csoportja eközben egy zord szovjet börtönben rekedt, ahol egy előző évadból visszamaradt lénnyel kell megküzdeniük.

Végre van idő karakterfejlődésre

Az első hét résszel a Stranger Things nagyszerűen visszatért a régi formájához – de mivel egy vadonatúj gonosztevőt kellett bemutatni, számos új helyszínt kellett létrehozni, és egy csomó cselekményt kellett átvinni, alig volt egy másodperc, hogy megálljunk, magunkba szívjuk az egészet, és igazi karakterfejlődést lássunk. A folytatás ezért most bőségesen kárpótol, a hihetetlenül hosszú epizódok minden percét kihasználva arra, hogy az összes Vecna-összecsapás előtti jelenetet hatalmas mennyiségű érzelemmel, kötődéssel és igazi szívvel vegye körül. Bár a 150 perces finálé időtartama (ami még manapság egy különálló film hossza) papíron kétségtelenül öncélú, a képernyőn azonban kifejezetten kiérdemelt.

Az első hét részben még olyannyira szétszórtnak tűnő szálak jól összeállnak – különösen az utolsó epizódban, ahol néhány mesteri vágás lehetővé teszi a néző számára, hogy lépést tartson az egyes csoportokkal, és kövesse, hogy tetteik hogyan hatnak egymásra. Egyedül Hopper (David Harbour) és Joyce (Winona Ryder) szovjet kalandjai maradnak kissé erőltetettek, bár kétségtelenül szórakoztatóak azok is.

Karakterfejlődés

Valahogy a rengeteg kezelendő karakter ellenére mindenki kap egy kiemelkedő pillanatot: Will és Jonathan (Charlie Heaton) gyönyörűen helyreállítják testvéri kapcsolatukat; Mike (Finn Wolfhard) rájön, hogy El-nek (Millie Bobby Brown) mennyire szüksége van rá, függetlenül attól, hogy milyen erős; Steve (Joe Keery) megnyílik Nancy (Natalia Dyer) előtt, megmutatva neki (és nekünk) egy olyan oldalát, amit még sosem láttunk; Max (Sadie Sink) könnyes beszéde a sötét gondolatokról, amelyek annyira fogékonnyá tették őt a Vecna átkára. Valójában elég kevés cselekmény történik ebben az utolsó két epizódban – minden a felépítésről és a tét megteremtéséről szól, ami még pusztítóbbá teszi, amikor a dolgok nem a terv szerint alakulnak. Bár a 150 perces finálé időtartama papíron tagadhatatlanul öncélú, a képernyőn határozottan kiérdemli.

De nem csak a szívhez szóló jelenetek vannak a helyükön – az akciójelenetek is magasabb fokozatba kapcsoltak. A nyolcadik fejezet robbanásveszélyes csúcspontja a Stranger Things egyik legjobb jelenete; Jason (Mason Dye) és Lucas (Caleb McLaughlin) vérre menő harca sem hagy alább; és a banda nagy leszámolása Vecnával is igazi látványorgia – az effektek, a remek stílus és a horrorisztikus helyszínek terén egyaránt. És igen, van még több „Running Up That Hill” is az utolsó részekben.

Sablonos, de mégis kielégítő zárás

Ez a régóta várt évadzáró elkerülhetetlenül sablonos. Bár van egy bizonyos váratlan, Végtelen háborúra emlékeztető légkör a dolgok lezárásában, az odáig vezető út mégsem igazán eredeti. Viszont remekül zárja az egész évadot, és közelebb hozza a karaktereket, mint valaha – és egy ilyen jó szereplőgárdával, egy ilyen nagyszabású sagával és egy ilyen gazdagon megfestett világgal ez több mint kielégítő.

Ami pedig a második részből hiányzik a meglepetésekből, azt bőven pótolja szívvel, lélekkel, izgalmas rendezéssel és szívszorító alakításokkal. Egy erős zárófejezet, amely minden eddiginél vonzóbbá teszi a Hawkinshoz való visszatérés gondolatát.

De hát ezzel még nincs vége, hiszen a Netflix megrendelte az ötödik és egyben utolsó évadot. Utaltak rá, hogy ebben már nem egy összeesküvésről, amiről csak néhány kiválasztott kocka tud, hanem egy globális méretű katasztrófáról lesz szó – és már a főszereplők sem kiskorúak. Bár a sorozat így elveszítette ártatlanságát, de elképzelhető, hogy ez még jobbat tesz majd neki a jövőben.

-BadSector-