RETRO – Mockosz kisz elektronik arcú hobbitkák! Hát nem elvették 2002-ben a PC-sektől a Two Towers drágaszágot, hogy csak a konzolosoké legyen?! Sebaj, a király 2003 decemberében PC-re is visszatér, méghozzá ismét teljes egészében a fantasztikus hangulatú Peter Jackson-filmadaptációra hagyatkozva. Akár Gandalf, Aragorn, Legolas, Gimli, Samu vagy Frodó, a gyûrûhordozó bőrében is végigverekedheted magad a film legfontosabb csatáin és torokszorító jelenetein.

 

 

Pontosan 2001 óta tartotta lázban az embereket a fantasy egyik ősapjának, J. R. R. Tolkien regényeinek filmadaptációja. Peter Jackson trilógiája ugyan nem adta vissza szóról szóra, betűről betűre Tolkien mûvét, A Gyűrűk Ura mégis minden idők egyik legambiciózusabb, leglátványosabb, legepikusabb adaptációja – és még sorolhatnám a jelzőket, öt oldalon át, így készen is lennék a cikkel.

Nem csoda, hogy az igencsak tőkeerős Electronic Arts vércseként csapott le a film licencének jogaira, elhatározván: megtöri azt a régi átkot, mely szerint film alapján csak harmatgyenge játékok készülhetnek. A fogadalomból 2002-ben egy ragyogó hack’n’slash játék készült, amely címe ellenére (Two Towers) mindkét rész eseményeit feldolgozta. Sajnos a nagy kalandból a PC-sek kimaradtak, ugyanis az EA marketingesei – állítólag – úgy gondolták, hogy számítógépre nem lehet „olyan minőségi játékot készíteni, mint konzolra”… Hát így történhetett, kis hobbitjaim, hogy a Two Towers szinte minden platformra megjelent, csak turmixgépre és PC-re nem…

Szerencsére a szóban forgó marketingesek nem restek, amikor arról van szó, hogy saját maguknak ellentmondjanak, ezért a következő részből, a Return of the Kingből már a PC-tulajdonosokat sem hagyták ki.

Mivel volt szerencsém az első Xboxon a szintén kiváló előző részhez, ezért nagy várakozással tekintettem a Return of the King elébe is. A Two Towers első két filmet felölelő sztoriját Aragorn meséli el Éowyn királylánynak, és lényegében a legfontosabb akciójelenetekben vehettünk részt. A játékmenet sokban emlékeztetett az olyan klasszikus platform-akciójátékokra, mint például a Golden Axe. Két rövid nyitójelenet után – ahol a Gyűrűk Szövetségéből ismerős csatában kellett részt vennünk Isildur szerepében, majd Aragorn oldalán Frodót kellett megvédenünk a Széltetőn a Gyűrűklidércek ellen, a filmből is ismerős híres jelenethez hasonlóan – a szövetség három tagja, Aragorn, Legolas és Gimli közül választva verekedhettük magunkat végig a két filmen keresztül.

Mitől is volt ez akkora szám? Nos, a készítők nemcsak hogy a legapróbb részletekig kidolgozták a filmbeliekhez megszólalásig hasonlító főszereplőket, orkokat, trollokat, egyéb szörnyeket, továbbá a különféle helyszíneket, hanem ráadásul mindezt vegyítették a fontosabb jelenetekkel: az egyik pillanatban még a filmbéli csatában látod Aragorn kétségbeesett arcát küzdelem közben, a következő szemvillanásban pedig finoman átfordul a kép számítógépes grafikává, te pedig ott állhatsz a Vándor szerepében, a jelenet kellős közepén!

Bár a Two Towers nem volt tökéletes, a filmszerű hangulatot maximálisan sikerült visszaadnia, és legalább valami hasonlóra, de inkább még tökéletesebbre számítottam a Return of the Kingnél… Nos, az értékelőből nyilván láthatjátok, nem csalódtam, de azért vegyük végig, hogy mégis…

 

 

Mitől király a „Király”?

 

Amit rögtön le szeretnék szögezni a Peter Jackson-rajongók számára: a filmes feeling és beleélés most is tökéletes! A játék persze ezúttal is Galadriel elf királynő borzongató hangjával és szépséges arcával kezdődik, majd lassan átkerülünk a Helmszurdoki csata képsoraihoz, ahol az elõzõ rész abbamaradt. Aragorn elkeseredetten, mégis reménykedve tekint a vár melletti dombra, amelynek tetején megjelenik Gandalf, ahogy ígérte, majd fehér paripáján levágtat a megdöbbent ork hadseregre, mögötte az Éomer által vezetett rohanni lovassággal.

Akárcsak az elsõ részben, itt is finoman átkerülünk a filmből a számítógépes grafikába, majd a következő pillanatban Gandalf fehér palástjában találjuk magunkat a csata forgatagában.

Az elsõ pálya egyfajta bevezetõ rész, ami azt jelenti, hogy még ha akarnánk sem hagyhatnánk ott a fogunkat. Még szerencse, mert ha a fogunk nem is, de az állunk minden bizonnyal áldozatul esik majd a szemünk elé táruló, tökéletesen kidolgozott látványnak. Miközben a nagyszerűen animált Gandalffal zöld vértől szennyezett utat törünk magunknak az orkok áradatában, hatalmas kõvetõ gépek tüzes golyókkal verik szét a vár falait, emberek küzdenek kétségbeesetten a zöld bőrűekkel, és mindenhonnan csatazaj, ordítás hallatszik.

Bár alapvetően akciójátékról van szó, azért mindjárt az elején is különféle feladatokat kell végrehajtanunk: a várfalra hágva varázsbotunkkal villámokat kell szórnunk a behatoló orkokra, majd ismét lejutva, a követő gépeikkel ostromló, a vár kapuja felé igyekvő seregeiket kell szétzúzni. Ez még csak a nyitójelenet, de engem a játék hangulata máris magával ragadott…

 

 

A Szövetség útjai kifürkészhetőek

 

Amint lezárult a Helm-szurdoki csata, a „tápolós” képernyõhöz kerülünk (errõl majd késõbb részletesebben), majd a „pályaválasztáshoz”. Lényegében háromféle “út” mellett tehetjük le a voksunkat, amelyek a főkarakterek, Gandalf, Aragorn és Frodo küldetéseit modellezik. Óriási poén egy ilyen játék esetében, hogy bármelyiken elindulhatunk, közben viszont válthatunk, és ez az ügyesen összevágott film- és történetrészeknek köszönhetően nem lesz zavaró. Addigra viszont, mire Aragornékkal elérkezünk a Fekete Kapuhoz, megvívni a végsõ csatát, mindegyik történetszál küldetéseit teljesítenünk kell. Ez nemcsak igen elegáns megoldás, amely felértékeli az újrajátszhatóságot, hanem a sztori jelentõségét is emeli azzal, ahogy átérezzük, mindegyik karakter fontos szerepet játszik a Gyűrűk elpusztításában és Szauron legyőzésében.

Huh – túl sok mindent árultam el? Gondolom, azért sejtettétek, hogy nem Szauron fog Dungeon Keeper-féle győzelmet aratni… És hogy maga a játék mennyit kottyant el a filmbõl? Nos, a fontosabb jelenetek, a befejezés, illetve hogy kik között zajlik az Egy Gyűrűk körüli végső küzdelem, ki fognak derülni belõle, tehát az, aki még a könyvet sem fejezte be, és ragaszkodik a sztoriban rejlõ meglepetésekhez, inkább tényleg ne töltse be. A játék készítői egyébként anno igyekeztek, hogy ne spoilerezzek: a film részleteiből aránylag keveset láthatunk, ugyanis a készítõk nagyon ügyesen nagyjából a már ismert trailerek képsorait vágták össze, méghozzá oly módon, hogy sohasem fogod úgy érezni, túl sokat láttál, illetve ügyesen keverednek még az előző epizód, a Two Towers részei is.

 

 

Egy mindenkiért, mindenki az Egy Gyűrűért

 

Sokan sajnálták, hogy a Two Towersben Gandalf nem volt irányítható karakter, úgyhogy ez a kívánság teljesült: „a mágus útja” csak neki lett fenntartva. A „hobbit útja” kis meglepetést okozott, ugyanis nem Frodót, hanem hűséges barátját, Samut kell benne vezetgetni, így a híres, kéken világító „Fullánk” kard a legtöbbször nem a mi kezünkben lesz… Végül az elõzõ részekben is irányítható három harciasabb figura, az egymás mellett mindvégig kitartó Aragorn, Legolas és Gimli kerülnek a „király útjának” választható szereplői közé. Bár mindegyikük teljesen másféle karakter, akár a testfelépítésüket, akár a felkészültségüket vagy küzdőstílusukat nézzük, ez az irányításukban sajnos mégsem jelentkezik. Ugyan sebességük és vágásaik valamennyire különböznek, mindegyik éppúgy meg tud birkózni egy hadseregnyi orkkal.

Szerintem kicsit nevetséges, hogy például Samu éppolyan nagy spíler a kardforgatásban, mint Aragorn, vagy hogy mindenki olyan villámgyorsan és hatékonyan lő távolról, mint Legolas. Igaz, így egyszerûbb megtanulni az irányításukat és a speciális kombókat, de ettől kicsit kevésbé egyediek a karakterek, és kedvünk sincs ahhoz, hogy esetleg egy másik figurával kezdjük elölről a ROTK-et, ha a játékmenet változására ez igazából nincs befolyással.

 

 

„Csak virtussal, Gimli barátom!”

 

Mint az előző részben, itt is nagy jelentősége van a harci virtusnak, vagyis hogy mennyire gyorsan és hatékonyan vágjuk le az ellenséges orkokat. Bár bizonyos kombók azért különböznek, az alapirányítás minden esetben megegyezik: gyors támadással a kisebb páncélzatú, pajzs nélküli ellenséggel végezhetünk, „kemény” kardcsapással szétverhetjük a pajzsaikat is, ütéssel vagy felrúgással pedig hátrébb – vagy ha szerencsénk van, a földre – lökhetjük őket. Utóbbi esetben a „gyilkos mozdulattal” a földön fekvő orkokkal egyetlen döféssel végezhetünk, ez relatíve lassan kivitelezhető, viszont amikor már kezdenek feltápászkodni, akkor is végrehajthatjuk ezt.

Elvileg védekezni is lehet, ám megmondom őszintén, én ezt a csata hevében nagyon ritkán, maximum a főellenségekkel szemben használtam, mert ha ezt túl sokáig teszi az ember, akkor hamarosan háromszor annyi ork van a nyakán…

A távollövés, mint írtam, kicsit nevetséges módon mindenkinél éppoly gyors és eredményes, mint Legolas íjászkodása, de legalább a „lövedékek” különbözőek a karakterek függvényében: a törpe kis csatabárdokkal ritkítja az ellent, Samu köveket hajigál, Gandalf villámvarázslatot lő ki, Aragorn pedig… nos, Aragorn mondjuk, éppúgy a nyílvesszők mestere, pedig hajigálhatott volna akár tőröket is. Nem szabad elfelejtkezni a speciális képességekről sem: Samu például a tündeköpenynek köszönhetően rövid időre el tud tűnni szem elől, Gandalf pedig egy védővarázslatot tud magára bocsátani.

Gyakran használhatunk még (opcionálisan, vagy időnként kötelezően) a környezetünkben található valamilyen tárgyat: a földbe szúrt égő lándzsákat elhajítva azonnal felnyársalhatunk egy normálméretű orkot vagy uruk-hait, égő szurkot zúdítva a nyakukba, vagy fáklyákat hajítva rájuk egy kicsit “felmelegíthetjük” őket, az egyes pályákon megtalálható katapultokkal pedig nagyobb seregekkel vagy az „olifántokkal” végezhetünk.

Végül bizonyos helyeken csak akkor tudunk továbbjutni, ha egy kart folyamatosan tekerve kinyitunk egy kaput, vagy hidat eresztünk le.

 

 

Egy csipetnyi RPG

 

A készítõk az előző részhez hasonlóan ezt a játékot is nagyon alapszintű RPG-elemekkel fûszerezték. Hõseink ugyanis a küzdelmek során egyrészt tapasztalati pontot szereznek, másrészt szinteket is lépnek. Az XPszerzés arra jó, hogy az egy-egy küldetés közben betöltődő menüben különféle kombókat „vásároljunk”, amelyeket csak az adott szintekre kerülve tudunk használni. Jópofa dolog, és a ROTK-ben új ötlet, hogy az egész csapatra vonatkozó speciális mozdulatokat is vehetünk, amelyet mindenki tud használni, ha a megadott fokozatot elérte. Így amikor például épp Samuval gyakjuk az orkokat, és szintet lépünk, akkor elkezdhetjük használni azokat a kombókat, amelyeket mondjuk Gandalfnál vásároltunk. Mivel egyes magas szintű speckókat csak a játék vége felé kapunk meg, ezért van értelme esetleg újrakezdeni, annál is inkább, mivel befejezés után rejtett karakterekhez jutunk.

 

 

Középfölde Live

 

Más akciójátékokban oly gyakran elhanyagolják (a legkirívóbb példa erre a BloodRayne), itt viszont elsőrangú a pályák szerkezete. Egyetlenegy pillanatig sem éreztem azt, hogy „jajdemennyireunommár” ezt a folyosót vagy pusztaságot, ugyanis a helyszínek mind a lehető legaprólékosabban ki vannak dolgozva – nemcsak egyszerűen változatosak, hanem pixelrõl pixelre olyan érzésed van, mintha a filmben harcolnál! Látszik, hogy a fejlesztők maximálisan együttműködtek Peter Jacksonékkal, nem csupán a licencet kapták meg.

A kameranézetek 80-90%-ban tökéletesek, ez pedig kellemes meglepetés egy ilyen stílusú játéktól – csak ritkán történik meg, hogy szerencsétlenül beállított pozícióból kell kavarnunk az egyik karakterrel. A filmszerűség egyedüli hátulütője, hogy minden egyes jelenet és a szörnyek elhelyezkedése előre be van állítva: mintha Peter Jackson ott ácsorogna valahol hátul a kamerák mögött, és ordibálna az orkoknak, hogy „csapó egy”, és na akkor most kell előrohanni. Ez így kicsit a realizmus és az újrajátszhatóság hátrányára van, viszont legalább segítséget nyújt, amikor elölről végig kell küzdened valahonnan egy adott szintet, mert otthagytad a fogadat, és bár mennyire nagy spíler vagy is, ez bizony elő fog fordulni… Bizony, akár tetszik, akár nem, ebben a játékban sem lehet a pályák alatt menteni, csak a konzolokon megszokott „chechpointokat” kapjuk, amelyekkel viszont elég gizda módon igencsak fukarkodtak a készítők.

 

 

Hangulat mind felett

 

Sokszor káromkodtam azért a helyenként túl nehéz részeknél, de az a bizonyos nagybetűs Hangulat maximálisan megérte, a készítők pedig mindent elkövettek a célból, hogy a film kellős közepében érezzem magam. A grafika egy hangyányit konzolos, effektjeinek köszönhetően azonban mégis rendkívül látványos, Howard Shore állandóan szóló, fülbemászó muzsikája pedig teljesen magával ragadja az embert.

Természetesen alapvetően egy  hack’n’slash játékról van szó, tehát nem fogunk kalandjátékszerű logikai feladatokat végrehajtani, vagy nagyobb seregeket irányítani – aki ilyesmire vágyik, az jobb, ha be sem tölti Return of the Kinget. Mindazonáltal a kombók végrehajtása nagy ügyességet és koordinációs készséget igényel, ezért általában véve nem nevezném agyatlan hentelésnek a játékélményt.  Sajnos ez nem minden részére igaz – bizony, elő-előfordult egyes pályákon, hogy már tele volt a hócipőm azzal, hogy egy Kína teljes lakosságának megfelelő méretű ork hadsereget kellett kiirtanom. Értem én, hogy a film szellemiségének meg kellett felelni, de ilyenkor akkor is a pokolba kívántam az egészet.

A játék „felszeletelt” jellege is zavaró egy picit: valahogy nem alkot teljes egészet, és emiatt a főszereplőktől is valamenynyire elidegenülve érzi magát az ember, nem éli úgy magát bele a helyzetükbe, mint például a Max Payne 2 vagy a Prince of Persia: Sands of Time esetében.

The Lords of the Rings: The Return of the King egy igazi hack’n’slash elejétől a végéig, kombókkal, szintlépéssel fűszerezve. A filmes hangulat, a grafika, a zene tökéletes, és „király”, hogy mindegyik karaktert irányíthatod. Kicsit több összetettség és kevesebb vagdalkozás azért nem ártott volna…

– BadSector(2003)-

---

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: EA Redwood Shores

Stílus: Hack’n’slash TPS

Megjelenés: 2003. November 6. (USA) November 14, (EU)