FILMKRITIKA – Az Expedíció és az Ex Machina rendezője, Alex Garland egy rendkívül provokatív történetet mesél el, a biztosítékot sokaknál alaposan kiverő avantgarde és polgárpukkasztóan horrorisztikus vizuális megoldásokkal és egyben egy nagy szellemi rejtélyt is kínálva azok számára, akik vevők az ilyesmire.

Ha a mozi egyetlen célja az lenne, hogy emlékezetes érzelmi reakciót váltson ki a nézőből – hogy érezzenek valamit, bármit, lényeg, hogy elég erőteljes legyen –, akkor Alex Garland Ők című filmje töretlen sikernek számítana. Az író-rendező 2014-es Ex Machina és a 2018-as Expedíció rendezőjének újabb alkotása minden bizonnyal erőteljes érzéseket hagy majd a nézőkben. Provokatív, mélyen elgondolkoztató film, tele megdöbbentő képekkel és agresszív metaforákkal. Minden bizonnyal egyedi és értékes élményt nyújt egy olyan filmes mezőnyben, amely többnyire a bejáratott, kommersz, leginkább szuperhősöket felvonultató akciófilmekre és az ismerős történetekre koncentrál. Bár sok nézőnél egész biztosan alaposan kiveri a biztosítékot ez a testhorror elemeket jócskán tartalmazó film, aki szereti az intellektuális és vizuális kihívásokat és nem ódzkodik ettől a filmes műfajtól, annak érdemes elfogadnia ezt a „kihívást” – mert Alex Garland filmje nagyon sok szempontból az.

Egy biztos: erről a filmről sokat fognak beszélni

A filmre adott tényleges reakciók azonban valószínűleg még jobban fognak változni, mint általában a hasonlóan provokatív művészfilmek esetében, mivel az Őket inkább viták kirobbantására tervezték, mintsem arra, hogy ez a film bármilyen összefüggő vagy értelmes történetet meséljen el. A nézők valószínűleg legalább annyira vitatkoznak majd arról, hogy mit is láttak a vásznon, mint arról, hogy mit is jelentett mindez. Garland egyfajta buja, sokszor felkavaró Rorschach-tintapacát tár eléjük, amely oly sokféle értelmezésre nyitott, hogy nem lenne meglepő, ha az emberek egy Eredet-szerű élménnyel távoznának, ahol mindenki a saját meggyőződése alapján találja meg az üzenetet, és az érzelmi reakciót attól is függően, hogy Garland szerintük támogatja-e őket, vagy éppen leszólja őket ebben a filmben.

A cselekmény felépítése a végletekig egyszerű. Egy Harper (Jessie Buckley) nevű fiatal nő egy gyönyörű, bérelt birtokra vonul vissza az angol vidéken, miután traumatikus élményben volt része a férjével, Jamesszel (Paapa Essiedu). Garland forgatókönyve idővel apránként tárja fel ezt a traumát, hagyva, hogy a közönség fejében organikusan változzon az alakja, ahogy minden egyes új felfedezés felbukkan. De a tragikus eseményen és Harper képernyőn kibontakozó reakcióján kívül szinte semmit sem árul el róla. Ő inkább szimbólum, mint egy konkrét nő, bármennyire is árnyalt és érzelmes lesz Buckley alakítása.

A birtokon és a közeli faluban Harper egy sor férfival kezd találkozni, a joviális birtoktulajdonos Geoffrey-tól kezdve egy mogorva tinédzser fiún, egy helyi rendőrön, egy kocsmároson, egy hátborzongató lelkészen, és még számos más férfin keresztül. Mindegyiküknek ugyanaz az arca, amelyet digitális effektek segítségével   biztosít, magyarán ő alakítja az összes férfit. Harpernek a közeli erdőben egy meztelen férfival is megrázó találkozásban van része, akit szintén Kinnear alakít. Ahogy az események fokozódnak, egyre hátborzongatóbbá és riasztóbbá válnak, és olyan szürreális szintre emelkednek, amely teljesen felülmúlja az Expedíció legriasztóbb, adrenalinnal teli jeleneteit is. Az események egy része a horror-konvenciókból merít, míg mások David Lynch rémálmainak birodalmába vezetnek – mintha Lynch még véresebb és szürreálisabb horrorjeleneteit látnánk.

„Minden férfi egyforma”

A legegyszerűbb, legfelszínesebb, rosszhiszemű olvasata mindennek az lenne, hogy Garland azt állítja, hogy minden férfi egyforma, és hogy általánosan romboló, ragadozó és a nőkkel szemben ellenséges. Már jóval a film bemutatója előtt néhány dühös internetes kritikus felháborodottan így értelmezte a filmet pusztán a trailerek alapján. Maga a film (ha egyáltalán vették a fáradságot, hogy megnézzék) valószínűleg nem fogja megváltoztatni az ő véleményüket. Ahogy a film egyre inkább eltávolodik a családi dráma birodalmából a fantázia felé, Garland szimbolikája eléggé átláthatatlan ahhoz, hogy az említett dühös kritikusok legelszántabbjai se találjanak semmit, ami megváltoztatná a véleményüket az első olvasatukról.

Jelentős visszatérő motívumot épít például két ősi, erősen nemi alapú kép köré: a Zöld Ember, amelyet általában levelekkel ábrázolt férfiarcnak látunk, és a sheela na gig, egy meztelen nőt ábrázoló faragvány, amelynek tátongó szeméremtestét gyakran a kezével tárja szét. Mindkettő ősi kép, amelyek széles körben kapcsolódnak a termékenységhez, illetve a férfi és női hatalomhoz, és Garland itt arra használja őket, hogy a nemek közötti veleszületett és ősi elkülönülést és konfliktust sugallja. De hogy mi közük van az elbeszéléshez, az persze a néző egyéni értelmezésre vár – mint minden igazán színvonalas művészfilm.

Ádám, Éva és a tiltott gyümölcs

Hasonlóképpen, a birtokon van egy almafa, amelyről Harper engedély nélkül eszik az első cselekedete, miután megérkezik. Ez a kép Ádám és Éva bibliai történetére emlékeztet, a tiltott gyümölccsel, amely a választást, a jó és a rossz ismeretét és az ártatlanság elvesztését jelképezi. A fa körüli további különböző cselekmények azt sugallják, hogy a rendező Harper vagy a látogatói még meglévő ártatlanságának fokozatos elvesztésére utal. De az sosem derül ki egyértelműen, hogy a férjével szerzett élménye indította-e el valahogyan mindezt a cselekvést, vagy csak az ő jelenléte aktivált valamilyen ősi erőt vagy szellemet az erdőben. Hasonlóképpen nem világos, hogy ezek az élmények mennyire valósak, vagy mennyire akarnak azok lenni. Figyelemre méltó, hogy Harper nem kommentálja azt a tényt, hogy az összes férfinak ugyanaz az arca. Még az sem világos, hogy amit ő lát, azt látjuk-e mi is.

A film értelmét és a célját félretéve, az Ők egy igazi (rém)álom, amely nemcsak elgondolkodtat, hanem folyamatosan játszik az érzékelésünkkel is. Garland és az operatőr Rob Hardy (aki az Ex Machinát és az Annihilationt is forgatta) lélegzetelállítóan intenzív vizuális élességgel, élénk színekkel és elképesztő képi világgal látta el a filmet. Az egyszerű felvételek egy mohával borított fáról vagy az esőcseppek fodrozódása egy pocsolyában szinte lehengerlően gyönyörűek. A Ben Salisbury és a Portishead-zenész Geoff Barrow – aki Garland előző két filmjén is közreműködött – által komponált zene a környezeti zajokat és a zenét ötvözi Buckley énekhangjával, néha kísértetiesen szép hatást keltve, például amikor egy alagút visszhangját kutatja a saját hangjával harmonizálva. Később a felgyülemlett érzelmi fájdalom sikolya olyannyira belecsúszik a hangsávba, hogy akár az is lehetne, hogy Harper inkább gondolkodik rajta, mint hogy ténylegesen énekel.

Igazi horror, rettegéssel fűszerezve

Garland pedig óriási munkát végez abban, hogy súlyos rettegésérzetet építsen a filmre. Az Ők szinte egyedülálló horrorfilm abban a tekintetben, ahogy Harper sajátosan reagál az őt fenyegető veszélyekre. De még akkor is, amikor elválik a szokásos jajveszékelő áldozat képétől, a film mégis megtartja a hátborzongató és borzalmas érzését. Még a tapasztalt testhorror-rajongókat is megrázhatja, hogy a film merre tart a véres testiség tekintetében. Senki sem fog úgy távozni ebből a filmből, hogy azt állítja, Garland nem elég merész, nem elég kísérletező, vagy nem elég magabiztos a saját mértéktelen képi világában.

Ugyanez a rettegés érzése hatotta át az Expedíciót is, amelyet Garland szintén nyugtalanító fizikai mutációkkal és súlyos, mámorító szimbolizmussal töltött meg. De az Őknek épp annyi közös vonása van az Ex Machina című sci-fi történetben, amely nagyrészt két arrogáns, „teremtés koronája” férfiról szól, akik szó szerint eldöntik, hogy egy női alakot gondolkodásra és érzelmekre képesnek tekintsenek-e? Abban a történetben a férfi és a női karakterek közötti szimpátia egyensúlya minden egyes új felfedezéssel változik, és súlyt kap az a tudat, hogy a női karakter embertelen, egy mesterséges intelligencia, aki talán éppúgy manipulálja a fogvatartóit, mint ők őt.

Az Őkben Garland sokkal egyszerűbbé teszi a dinamikát. Buckley nagy belső erővel és magabiztossággal játssza Harpert, de még mindig valami kérlelhetetlen és szörnyű dologgal áll szemben. Itt sokkal kevésbé érződik az empatikus egyensúly a felek között – a forgatókönyv sokkal emberibbé teszi Harpert, mint ellenfeleit, anélkül, hogy ezt ellensúlyozná árnyoldalaival vagy hibáival. Az Ők összes apró hibái közül talán ez a legnagyobb: hogy Harper olyannyira kidolgozatlan karakter, hogy a múltját teljes egészében a házassága, a jelenét pedig más férfiak határozzák meg, olyannyira, hogy a történet során őt magát alig ismerjük meg.

Más klasszikusokkal való hasonlóság

Az Ők némileg hasonlít más, közelmúltbeli horrorfilmekre, különösen azokra, amelyek olyan apró, sokatmondó agressziókra épülnek, amelyek a társadalom nagyobb konfliktusait is képviselik. Strukturális szempontból az Ők Jordan Peele Tűnj el! című alkotására emlékeztet a leginkább: ahogy e film fekete főszereplője, Chris a fekete barátjával, Roddal (Lil Rel Howery) való telefonos kapcsolatba kapaszkodik, mint mentőövbe, amikor a fehér vidéki enklávéban nincs elemében, úgy Harper is csak a barátnőjétől, Rileytől (Gayle Rankin), a film egyetlen másik jelentős nőjétől kap telefonon keresztül támogatást. (A többi figyelemre méltó hasonlóságról spoilerek nélkül nem beszélhetünk.) A buja környezet, a nemek közötti feszültség, a gyászra és annak kifejezési módjaira való összpontosítás, a felszín alatt forrongó düh és az ebből fakadó ősi sikolyok pedig mind Ari Aster Fehér éjszakák című filmjét idézik, egy másik, rettegéssel és az elkerülhetetlenség érzésével átitatott művészi horrort.

Több kérdés, mint válasz

De az Ők üzenete sokkal nehezebben értelmezhető, mint e két film bármelyike. Különösen az utolsó jelenetek fognak inkább rengeteg kérdést felvetni, mint megválaszolni, sokféle művészfilmes, pszichológia és feminista esszé készül majd belőle, amelyek részletesen próbálják kielemezni a rendező „rejtett üzenetét” – váltakozó sikerrel. „Ez a film nagyon erősen támaszkodik arra az elképzelésre, hogy egy történet 50-50 százalékban oszlik meg a mesélők és a történet befogadói között” – állítja Garland a film sajtóanyagában. „Jobban, mint bármelyik film, amin eddig dolgoztam, ez a film szinte várja, hogy a közönség is bekapcsolódjon a beszélgetésbe.”

A nézők nagy valószínűséggel erős (és erősen polarizált) véleményekkel és érzelmekkel telve távoznak majd az Őkről, de hogy ezek pozitívok lesznek-e, az nagyban függ attól, hogy nyitottak-e egy olyan polgárpukkasztó és klasszikus értelemben vett művészi horrorfilmre, amelynek mondanivalóját saját magukban kell eldönteniük.

-BadSector-