FILMKRITIKA – A filmiparban, ahol a franchise-ok, folytatások, spin-offok és egyéb népszerű látványosságok uralkodnak, Gareth Edwards érdeme, hogy rávette a 20th Century Studios-ot, hogy gyártsanak egy eredeti, önálló sci-fi eposzt. A jó szándék azonban nem mindig vezet jó eredményre, és ez sajnos igaz Az alkotóra is. A vizuálisan lenyűgöző, de gyengén megírt és számtalan műfaji elődöt összemosó film Edwards Rogue One: Egy Star Wars-történet című alkotásának folytatása, de olyan zavaros, giccses és hiteltelen, hogy majdnem véletlenül az IP-alapú vetélytársai mellett érvel.

 

 

Az alkotó saját magáról ad egy találó metaforát azzal, hogy az érző robotokat óriási cső alakú lyukakkal a fejükön ábrázolja. A cselekményvezetés biztosan nem az Edwards és Chris Weitz forgatókönyvének erőssége, amely hol kölcsönöz, hol összegyúr részleteket jobb filmekből, és hol felvázolja a helyzetet – majd jeleneteket és eseményeket rendez – minimális világossággal és még kevesebb logikával. Minden második fordulónál egy történeti fordulat felvet egy (vagy három) kérdést, amelyre nem kapunk választ, mert a film továbbhalad az ügyeskedő, prédikáló útján.

A film közepére már semmi sem állja ki az alapvető pillanatnyi szkepticizmust, és az egész vállalkozás csak Edwards háborús akciók rendezésében mutatkozó képességének bemutatója lesz – ami maga is korlátozott itt, mert nincs egyetlen olyan jelenet sem, ami felpezsdítené a vérünket. Egy tömör híradós bevezető elmagyarázza, hogyan fejlesztette ki és vált függővé az emberiség a mesterséges intelligencia által vezérelt robotoktól, akik a társadalom szakácsai, sofőrjei és rendőrei voltak. Egy nukleáris támadás Los Angeles szívében azonban végleg megromlott az Egyesült Államok kapcsolata mecha-társaival, és 2065-ben az ország térdig ér a konfliktusban az A.I.-vel. A fő harctér Új-Ázsia, egy homályos keleti régió, amely elfogadta az A.I.-t az „evolúció” következő fázisaként, egy gazda szerint a robotoknak „nagyobb szívük” van, mint a jenkiknek.

Nem világos, hogyan fejlődtek ki a gépek tudatossága vagy bonyolult érzései; miért alszanak, esznek és dohányoznak; és miért járnak néhányan emberi bőrmaszkokkal és mások nem (és ezzel kapcsolatban miért néznek ki néhányan idős embereknek és mások fiatalabb felnőtteknek). Amit Edwards világossá tesz, hogy a ’botok lényegében minden tekintetben ugyanolyanok, mint az emberek, valamint a Föld új „másikai”, akik a „szabadságra” vágynak, de elnyomják és üldözik őket a szívtelen háborúskodó amerikaiak.

 

 

A vietnámi háborúra hajazó epikus sci-fi, csak robotokkal

 

Edwards és Weitz története egy kvázi-vietnámi háborús saga, amely a robotokat nemes, szerető és önzetlen lényekként, az emberiséget (vagyis az USA-t) pedig aljas és gyilkos fajként ábrázolja. Sajnos az A.I. karakterek nem érdekesek; csak bátor szimbólumok – legalábbis, amikor nem a vicc tárgyai, mint amikor néhány önálló rendőr felrobban, és fej nélkül, zavarodottan mászkál. Azzal, hogy az A.I.-t saját „fajként” próbálja beállítani, Az alkotó egy bináris mi-ellenük dinamikát kreál, amely már az elejétől fogva teljesen hamisan muzsikál és, ami még rosszabb, egy silány prédikáció eszköze.

Ráadásul egyáltalán nem egyedi – valami, amit a film minden aspektusáról el lehet mondani. A Blade Runner, a Terminátor 2: Az ítélet napja, a Gyermekváros, az Avatar, az Apokalipszis most, a District 9, a RoboCop, a Total Recall és körülbelül 20 további régi film, illetve a Detroit: Become Human című videójáték nyomdokain is haladva Az alkotó Joshua-ról (John David Washington) szól, egy különleges erők katonájáról, akinek magas technológiájú protézis karja és lába van, és katasztrofális veszteséget szenved, miközben beépülve dolgozik Új-Ázsiában, hogy megtalálja az A.I. alkotóját Nirmatát. Egy rosszul megtervezett rajtaütésnek köszönhetően Joshua terhes felesége Maya (Gemma Chan) meghal, és ő elbukja a küldetését. Évekkel később gonosz katonai nagykutyák Andrews (Ralph Ineson) és Howell (Allison Janney, szőke általános iskolás fiú frizurával) ráveszik őt arra, hogy folytassa a szolgálatát, mert azt állítják, hogy Maya valójában életben van. Ezúttal elsődleges feladata egy új fegyver megtalálása Nirmata által létrehozva, amelynek fedőneve Alpha One, és amely fenyegeti az A.I.-nek adni a döntő előnyt a folyamatban lévő háborúban.

Amikor Joshua megszerzi Alpha One-t, kiderül, hogy egy robo-gyerek, aki szereti a rajzfilmeket és képes irányítani minden elektromos eszközt. Joshua Alfie-nak (Madeleine Yuna Voyles) nevezi el a gyereket és megpróbálja használni őt Maya felkutatására, ezzel egyre inkább szembe kerülve saját fajtájával. Sajnálatos módon Az alkotó siralmasan megbukik abban, hogy kapcsolatot alakítson ki ezek között a két főszereplő között; Joshua egyhangú hős, Alfie egy cuki android kisfiú, és a jeleneteik együtt rendkívül élettelenek. Edwards azt feltételezi, hogy Voyles elég aranyos ahhoz, hogy nem csak Alfie-t, hanem egész robo-faját szimpatikussá tegye. Ez a szándék azonban nem jött be, és a film egy pro-robot befejezés felé rohan, amely eleve melodramatikus bukásra van ítélve.

 

 

Érdektelen, felületes és zagyva androidos történet

 

Az alkotó egy érdektelen zagyvaság, amely nem foglalkozik a mesterséges intelligencia által felvetett potenciális erkölcsi és lelki kérdésekkel. Inkább csak egy átlátszó, elfogadást hirdető Krisztus-gyermek hasonlat, amelyet semmilyen finomság nélkül alkottak meg, ami lehetővé tenné, hogy izgalmasan hatjon. Ez egy kapkodó katyvasz is, amelynek egyik ikonikus figurája Ken Watanabe Harunja, egy japán robotlázadó, aki véletlenszerűen jelenik majd tűnik fel újra és újra, miközben rendelkezik egy olyan létfontosságú információval, amely véget vetne a háborúnak (de csak Joshuának mondja el), és a karaktéren íve és történetének lezárása is végig zavaros. Kár érte, mert Watanabe színvonalas módon alakítja a karaktert, amellyel a mesterséges intelligencia fölényét sugározza, de ezen kívül nincs semmi oka annak, hogy a színész ilyen szánalmasan alulírott szerepet vállaljon.

Az alkotó nagyszabású helyszínen forgatott panorámáit CGI építményekkel, alakokkal és járművekkel díszíti fel – köztük egy Nomad nevű rendkívül impozáns módon kidolgozott légi bázissal, amely fényfalas célzási rendszert használ a mesterséges intelligencia ellenfeleinek bombázására. Edwards legújabb alkotása lenyűgöző lehet, és egyszer-kétszer az esztétikai érzéke elég erős ahhoz, hogy ellensúlyozza a történet általános ostobaságát és logikátlanságát. A legtöbb esetben azonban a rendező kölcsönveszi az ötleteit az előtte járók sci-fi rendezőktől, például tele van rendfenntartó robotokkal, amelyek a Star Wars droidjainak és Wall-e címszereplőjének a futószalagon készült utódaira hasonlítanak. Mind formailag, mind tartalmilag, és a giccses melodráma legvégsőkig túlfeszített határáig, a film teljesen félresiklik egy hosszúra nyúlt fináléban, amely hiábavalóan próbálja meghatni a nézőket. A könnyfakasztó és giccses hangulat ellenére Az alkotó történet fájdalmasan mechanikus, mintha azt tényleg egy AI írta volna. Vagy, ahogy egyik szereplő mondja: „Ez nem valóság – ez csak programozás.”

-BadSector-