MOZI HÍREK – Miért van ezeknek a gigantikus megalodonoknak ilyen apró méretű hatása a közönségre?
Nem csoda, hogy a szórakoztatóipari konglomerátum, a Warner Bros. Discovery annyira megszállottja annak, hogy a 2018-as The Meg és a tavaly nyári Meg 2: Az árok című filmmel és folytatásával egy sátoraljaújhelyi franchise-t hozzon létre. A stúdió oldala újra meg akarja teremteni Steven Spielberg 1975-ös klasszikusának, a Cápa című filmnek a blockbuster-mágiáját, amely megteremtette a „nyári mozi” élményét. A televíziós/streaming oldal a már meglévő rajongótábort akarja megnyugtatni az évente megrendezett Cápa Hét eseményével, amely idén ünnepelte 25. évfordulóját. Ezek az ellentétes megközelítések az egyik oka annak, hogy a Meg-filmek nem képesek kielégíteni a mozilátogatók éhségét, akik csak a cápás finomságokra vágynak.
A Jason Statham főszereplésével, Jonas Taylor mentőbúvár/akcióember szerepében játszott sorozat egy tudósokból és milliárdosokból álló, az oceanográfiára, a környezetvédelemre és a 75 láb hosszú megalodonok elleni harcra szakosodott csapat munkáját követi nyomon. Az első film 130 millió dolláros költségvetésből 530 millió dolláros bevételre tett szert, míg a második film nagyjából ugyanilyen költségvetésből még mindig tiszteletre méltó 395 millió dolláros bevételre esett vissza. Pénzügyi sikereik ellenére sem a Meg, sem a Meg 2 nem tűnik jó öreg cápás filmnek, mivel alapvetően félreértik, hogy mitől működik ez az alműfaj.
A Meg félreértelmezte a cápás filmeket
A Jon Turteltaub (National Treasure franchise) rendezésében készült 2018-as The Meg Steve Alten Meg: A mélységes rémület regénye alapján készült, és a fejlesztési poklot is megjárta, mire a filmvászonra került, a film jogait 1990-ben vásárolta meg a Disney. A sci-fi alapanyag tökéletesnek tűnt egy klausztrofób horror-thrillerhez, amiben az emberek egy halálos lénnyel néznek szembe egy mélytengeri sakkjátszmában, olyan filmek hangvételét utánozva, mint John Carpenter A dolog (1982) című filmje. Ehelyett a The Meg végül egy újabb sablonos akció-kaland lett, vékony karakterekkel és a vállalati kapzsiság és az emberiség környezetkárosító tevékenységének nem túl eredeti témáival.
A cápás filmek kétségtelen csúcspontjának számító Cápa is bővelkedik látványosságokban, különösen a záró felvonás közel 30 perces ember-cápa csatájában. De ennek a jelenetnek a feszültségét nem maga a cápa adja, hanem a közönség hosszan tartó félelme attól, hogy a karaktereket, akikbe beleköltöztek, felfalja az említett cápa. Martin Brody főnök (Roy Scheider) egy bűntudattól gyötört apa, aki nem biztos benne, hogy meg tudja-e védeni a családját, Quint cápavadász (Robert Shaw) egy különc őrült, akinek elszántsága legalább annyira félelmetes, mint maga a cápa, Matt Hooper óceánkutató (Richard Dreyfuss) pedig egy szerethető rajongó, aki valószínűleg többet tud a cápákról, mint az emberekről. Átlépnek karaktereiken, és azonosítható embereknek érzik magukat. A The Megben csak egy válogatott karikatúrával lehet azonosulni, akikhez a cselekmény kényelme érdekében egy-két tulajdonságot/képességet rendelnek.
A Meg 2 meg még jobban elrontott mindent
A Meg 2. – Az árok című film nyári bemutatója előtt volt egy kis optimizmus, mert Ben Wheatley rendezte, a 2016-os Szabad tűz és a 2021-es A földben című filmek mögött álló transzgresszív filmrendező. A stúdiórendszer azonban leküzdhetetlen akadálynak bizonyult, és az eredmény lényegében az első film remake-je lett, csak mindenből többel. Több cápa, több mélytengeri lény, több civil vacsorára, stb. Igazából inkább a Megs címet kellett volna adni helyette, tekintve, hogy hányszor hangzik el ez a szó Jonas és társai szájából.
A Meg 2 első felében az előd környezeti témáit idézi és erősíti fel, amikor Jonas egy csapat ökoterroristával veszi fel a harcot, akik illegális bányászati műveletet folytatnak a Mariana-árokban, és a legénységet teljes sötétségbe zárják az árok törmelékei alatt. Ami egy félelmetes jelenetnek kellett volna lennie, gyorsan bombasztikus díszletbe fordul, ahol mindenkinek robbanások, megák, mini-megák és egy óriás polip végtelen sorozata elől kell menekülnie. Aztán jön a második rész, ahol a szereplők újra végigcsinálják mindezt, csak most egy lakott üdülőhelyen. Nincs tartós feszültség, sőt, még csak fel sem épül az akció, mivel az ismétlődően jelenetről jelenetre rohan, olyan tempóban, amit csak nevetségesnek lehet nevezni.
A cápás filmek horrorok, nem akciófilmek
A filmtörténet egyik leghíresebb története, hogy a Cápa filmben használt mechanikus cápák milyen gyakran hibásodtak meg, ami arra késztette Spielberget, hogy a célzás erejére és John Williams mesteri zenéjére támaszkodjon. Kevés ikonikusabb pillanat van a filmművészetben, mint amikor Spielberg kamerája felúszik az óceán felszínén rúgó lábakra, miközben Williams halk szimfóniája a crescendóig dübörög. A „Megs”-nek nem kell ilyen messzire mennie ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Mindössze annyit kellene tenniük, hogy felvállalják a B-filmes butaságukat, ahogyan valami olyasmi, mint az 1999-es Mélykék tenger olyan jól sikerült, de amit ezzel szemben tesznek, az az, hogy a Sharknado nagy költségvetésű változataként játszanak; olyan filmek, amelyek bevallottan azt üzenik a közönségüknek, hogy nem is próbálnak jók lenni.
A Warner Bros. Discovery úgy döntött, hogy a lehető legbiztonságosabb utat választja, és a gondosan megtervezett feszültség helyett a CGI-ra helyezi a hangsúlyt. Mégis, még akciófilmként sem rendelkezik olyan egyedi jellemzőkkel, amelyek megkülönböztetnék bármely más hasonló lényfilmes blockbustertől. A harmadik résszel kapcsolatban Wheatley a TotalFilmnek elmondta, hogy „még sok felfedezni való van abban a világban”, és reméli, hogy visszatérhet még egy újabb körre. Remélhetőleg ezúttal sikerül meggyőznie a stúdiót, hogy egy kicsit több harapást adjon a sajnos fogatlan cápafilmekhez.
Forrás: GameRant
