FILMKRITIKA – Egy olyan filmhez képest, amely azzal adta el magát, hogy az akciófilmek egyik főszereplője, Jason Statham szembeszáll egy óriási, őskori cápával – és ennek során több mint 500 millió dolláros bevételt hozott világszerte -, különösen nagy csalódás volt, hogy a 2018-as The Megben, nos, elég visszafogott volt Statham kontra cápa téma.

 

 

A folytatásban már nem csak az összecsapás, de a cápás jelenetekből is van egy kis deficit, ráadásul a „történet” (ha egyáltalán érdemes ilyesmiről beszélni…) rettenetesen debil. Ha vevő vagy egy teljesen agyhalott, egybites, cápás katasztrófilmre, akkor viszont jól szórakozhatsz, mert a film fel is vállalja saját hülyeségét…

 

 

A cápa marad, a rendező mehet

 

Nincs mese: egy olyan iparág, ahol a pénz beszél, néző „ugat” (az a rosszabbik eset, ha már nem „ugat”), így a veterán akcióhős, Jason Statham ismét előkerült, mint az óriáscápák ellen harcoló hérosz a Meg 2: Az árok című filmben. A rendező Turteltaubot bizarr módon Ben Wheatley brit rendező váltotta fel, ami azért furcsa, mert Wheatley eddig inkább olyan – egy fokkal igényesebb – filmeket rendezett, amelyek gyakran tartalmaznak sötét, fekete komédiát, és bár egy olyan filmnek, mint a Meg 2, valóban jól jönne egy kis sötét humor, de a rendezőt közel sem predesztinálták az előző filmjei egy gyilkos cápás zsé/B (megfelelő aláhúzandó…) akciófilmre.

Bármi is volt az oka annak, hogy Wheatley beleegyezett a Meg 2 rendezésébe, legalább tisztában van azzal, hogy amit készít, az nem túl jó – a Jon Hoeber, Erich Hoeber és Dean Georgaris által írt forgatókönyv sok kívánnivalót hagy maga után -, és ez az öntudat segít a filmnek túlélni a túlzottan nagyvonalú, 116 perces játékidőt.

Ráadásul mindezt úgy, hogy egy olyan történetet próbálnak lenyomni a torkunkon, amely túlságosan is szövevényes egy ilyen trashfilmhez – tényleg szükségünk annyi felvezetésre és magyarázatra, ha egy óriáscápás filmről van szó? Még szerencse, hogy amíg a nagyrészt celebekből és kisebb részt sajtóból áll nézősereg a pattogatott kukoricáért a Bambiért állt sorba, addig a jó képességű Etele mozis vezetőség már pontosan este hétkor elkezdte a vetítést, így a felvezető sztoritól kis részben megkíméltek minket. (De még így is maradt sajnos belőle…)

 

 

Az óriáscápák, óriáspolipok, fegyveres terroristák és dinoszauruszok (!) – van itt minden, mint a mesében!

 

Annak ellenére, hogy túl sok társszereplője túlélte az előző filmet, mégis Cliff Curtis és Page Kennedy az egyetlen két visszatérő színész, de teljesen érthető, ha nem emlékszel rájuk, mert – amellett, hogy annak is trash története volt – a Meg 2 nagyjából önálló filmként szolgál.  Annyit kell tudni, hogy a trió egy kutatócsoport tagja, akik egy kutatómerülésen vesznek részt, hogy feltárják az óceán mélyén rejtőző titkokat, és az óceán alatti árok egyfajta kiaknázatlan „szűz terület”, amelyet, ha egyszer megzavarnak, a kolosszális Megek – a beavatatlanok számára Megalodonok – hada érkezik a felszínre, ahol pusztítást végeznek.

Bárcsak ilyen gyors és egyszerű lenne a sztori…  Úgy tűnik, hogy a Meg 2 nem tanult elődje hibájából, és a játékidő nagy részében a címszereplő „Megeket” a háttérbe szorítja. Wheatley horrorisztikus akciófilmjének első 2/3-át a jó öreg Stathamnek és a „felcserélhető” áldozatokból álló legénységnek szenteli, akik az óceán fenekén sétálgatnak, amikor felfedezőkapszuláik veszélybe kerülnek.  Szabotálnak odafentről – nem lesz túl nehéz kitalálni, hogy ki lesz a háttérben ármánykodó gonosztevő -, és rövidesen Stathamnak és csapatának mindennel IS szembe kell néznie. Az óriáscápák mellett van itt minden, kérem szépen: polipok, a fegyveres terroristák és a dinoszauruszok – csak tessék, csak tessék!

 

 

Minden jó, ha a legalább a vége jó?

 

Az utolsó harmadra a film egyszer csak életre kel, a korábbi óvatosságtól és a bevezető jellegű jelenetektől teljesen eltérő stílusban. Az igazi akció és káosz itt következik be, ahol a film végre elengedi magát és hagyja, hogy a történet magától sodródjon tovább. Ez a rész talán a legemlékezetesebb pillanata a filmnek, még ha sok időt is vesz igénybe, hogy ide eljussunk.

Mindez azonban nem menti meg attól a Meg 2: Az árkot, hogy egyételmű legyen: ez semmiképpen sem jó film.  De úgy tűnik, ezt tudja magáról, és ha a nézők hajlandóak átadni magukat az őrületnek, akkor potenciális szórakozást nyújthat egy nagyon is nyilvánvalóan zsé-kategóriás szörnyfilm; csak túl sok felesleges „cselekményt” kell végigülni, hogy végre eljussunk hozzá.

-BadSector-