FILMKRITIKA – Alain Delon 1967-es A szamuráj című hatalmas klasszikusa óta a krimik, film noirok és más bűnügyi filmek kedvelt karaktere a jéghideg bérgyilkos, aki jó pénzért hidegvérrel öl és bár az esetek többségében profi módon végzi el feladatát, valami gikszer mégis közbejön, amiért szembekerül volt alkalmazóival. Ezt a sztorit már számtalanszor feldolgozták, de mégis kíváncsiak voltunk, hogy a Hetedikről és a Harcosok klubjáról elhíresült David Fincher mi újat tud még a témáról letenni az asztalra.

 

 

David Fincher új Netflixes thrillere, A gyilkos véres, erőszakos és egyfajta száraz humor jellemzi, ami sajnos nem mindig működik jól. Bérgyilkos hőse (Michael Fassbender) a legújabb az egzisztencialista szociopata beállítottságú filmes bérgyilkosok nagyon hosszú sorában.

 

 

A cserfes bérgyilkos

 

A nevét sosem tudjuk meg, de sokat hallunk az életfilozófiájáról, mivel állandóan monologizál. Az egész filmet végigkísérő hangalámondásból megtudjuk például azt is, hogy munka közben szívesen hallgat The Smithst. Különböző szent szabályok szerint él, mint például a „ne improvizálj”, „ne bízz senkiben” és „tilos az empátia”. Furcsán költői természetét aláhúzza, hogy időnként még Dylan Thomasra is hivatkozik.

A bravúros nyitányban szinte egy örökkévalóságig várakozik magasan egy párizsi épületben, hogy lelőhesse a következő áldozatot, akinek a meggyilkolásával megbízták. Készen áll arra, hogy annyi időt szánjon rá, amennyit a munka megkövetel, jógázik egy kicsit és babrál a fegyverével. Az áldozat személyazonossága kevéssé érdekli. Emellett ezy a mestergyilkos egy kicsit voyeur is. Mint James Stewart a Hátsó ablakban, nagy teljesítményű távcsövével belelát a hétköznapi emberek életébe, amint éppen a dolgukat végzik, esetleg kávéznak vagy szeretkeznek. Úgy tűnik, ő a tökéletes profi. „Ha nem tudod elviselni az unalmat, ez a munka nem neked való” – mondja nekünk. Aztán eljön a végzetes pillanat, amikor végre lehetősége nyílik meghúzni a ravaszt… és elhibázza.

Fassbender remekel az ilyen típusú szerepekben, mint a magányos farkas antihős, aki határozottan kordában tartja az érzelmeit. Rá jellemzően szenvedélyes és intenzív stílusban játssza karakterét, homloka összeráncolt, munkája közben a koncentrációja teljes. Amikor Párizsban elmenekül a helyszínről, megerőlteti magát, hogy ne mutassa jelét a pániknak, amit valójában egyértelműen érez. Német turistának öltözik, mert rájön, hogy be fog olvadni, és hogy a német turistákat amúgy sem kedveli senki – így aztán békén hagyják. A film során nagyon csúnya dolgokat tesz, és mi mégis mindig az ő pártját fogjuk.

 

 

Egyszerre feszes rendezés, de egyben a film néha átmegy önparódiába is

 

Fincher, aki Andrew Kevin Walker (aki a Se7en című klasszikus sorozatgyilkost is írta) forgatókönyvével dolgozik, olyan szűkszavúan rendez, ahogy Fassbender játszik. Ez egy olyan film, amelyben nincs narratív lazaság. Ennek ellenére megmarad bennünk a gyanú, hogy a rendező nem veszi teljesen komolyan a feladatot. A legnagyobb feszültséget jelentő pillanatokban időnként aláássa az eseményeket egy-egy komikus jelenettel. Például egy brutális küzdelem közepette, amikor Fassbender egy kick-boxoló nehézfiúval, aki meg akarja ölni, egy konyhai fiókba nyúl, remélve, hogy talál egy kést, ehelyett egy sajtreszelő kerül a kezébe. A hirtelen felcsendülő Morrissey-énekek, amelyek a leghalkabb és legnyugisabb balladáit éneklik, fokozzák azt az érzést, hogy a filmkészítők csak játszanak a bérgyilkos műfajjal. A film Alexis „Matz” Nolent képregényéből készült, és nem meglepő, hogy ilyen kevés érzelmi mélységgel rendelkezik.

A gyilkos a párizsi csúfos kudarc után a Dominikai Köztársaságba vonul vissza, hogy elrejtőzzön. Hamar rájön, hogy főnökei megbízást adtak ki rá. Ami még rosszabb, a barátnőjét kegyetlenül bántalmazták (bár a nő nem hajlandó semmilyen információt kiadni róla), hősünk bosszút esküszik a lány támadóin. Ez azért elég klisés, különösen, hogy a barátnő karaktere egyáltalán nincs kidolgozva, nem tudunk meg a párról és a kapcsolatukról az égvilágon szinte semmit. A történet fejezetekre osztva követi őt, amint New Orleanstól Chicagóig mindenfelé üldözi az ügyvédeket és a rivális bérgyilkosokat.

Tilda Swinton egy pompás cameo szerepben tűnik fel, mint egy jól beszélő bérgyilkosnő, akiről többször leírták, hogy „úgy néz ki, mint egy fülpiszka.” Vékony, elegáns és nagyon szellemes figura, akinek a gyilkolás művészetéhez való hozzáállása még Fassbender karakterénél is nihilistább. Szereti a finom ételeket, a minőségi whiskyt és a fagylaltot – és még a legnagyobb veszély pillanataiban sem veszíti el a tartását. Ő kapja a film legjobb sorait, bár a vászonra szánt ideje igen kevés.

 

 

Hiányzik az igazi szenvedély és profizmus

 

A gyilkos a David Fincherre jellemző módon arányleg ügyesen van megrendezve, de a rendező megszokott szenvedélye és professzionalizmusa nélkül. Jobb pillanataiban ugyanolyan kíméletlen intenzitású, mint az olyan filmek, mint Don Siegel Gyilkosok (1964) vagy John Boorman Point Blank (1967) című filmje, amelyben Lee Marvin bosszút áll egykori társain. A filmrendező mindig ugyanolyan aprólékos figyelmet fordít a részletekre, mint gyilkos hőse az ellenfelei meggyilkolásának logisztikájára. Fassbender jó szereposztásban van, és tipikusan elkötelezett alakítást nyújt – amelyet a nagyon is halottas humor pillanatai fűszereznek.

A gyilkos azonban gyakran a saját maga paródiájának területére is átcsúszik és ezt valahogy ügyetlenül teszi, ami David Finchertől szokatlan. Az is kérdéses, hogy Fincher hoz-e valami újat a műfajba. Kevés olyan dolog van itt, amit a közönség ne látott volna már a többi bosszúthrillerben, amelyekben a bérgyilkosokat megbízóik elárulják, ezért leszámolnak velük. Gyakorlatilag a szamuráj óta majdnem az összes bérgyilkosfilm erről szól és Fincher filmje semmilyen újdonságot, vagy másféle aspektust sem mutat fel ezen a jól ismert alapsztorin kívül.

 

 

A misztérium is hibádzik

 

Amellett, hogy pedig, hogy a film nem túlzottan eredeti, a bérgyilkos karaktere veszített valahogy a misztikumából is, ami az ilyen filmekre jellemző. Alain Delon „szamurájával” ellentétben ez a bérgyilkos cserfes is, meg valahogy túl „hétköznapi” és az állandó nézőnek szánt monológjai egy idő után kifejezetten fárasztóak. A Tom Cruise-féle Vincentben a Colleteral című filmben is van valamilyen elszánt, perverz őrület és bár ő is szereti a saját hangját, de a karakterét akkor is egyfajta halálos misztikum övezi, ugyanúgy, ahogy Keanu Reeves John Wickjét is, akit ellenségei csak Baba Yagának hívnak. Fassbenderre mindez annyira nem jellemző, még akkor sem, ha az ő múltját, vagy nevét sem ismerjük. Egyébként Fassbender másik bérgyilkos karaktere, ahol egy középkori asszaszint alakít az Assassin’s Creed videójátékos adaptációjában is sokkal misztikusabb ennél a bérgyilkosnál.

David Fincher A gyilkos című zsánerfilmje tehát összességében csalódás, egyrészt, mert cserfes bérgyilkosa nem elég misztikus, ami viszont ennek a karakternek, egy ilyen filmben fontos aspektusa, másrészt pedig az elég egyszerű és jól ismert történet semmilyen újdonságot sem tesz le az asztalra – hacsak nem azt, hogy még egy emlékezetes antagonista, vagy a hősünkre vadászó karizmatikus rendőrfelügyelő sincs benne. Emiatt is hiányzik a feszültség a történetben, a leszámolások például egymás után lezajló „küldetések”, amelyeknél általában Fassbender gyilkosa irányít – kivéve egy esetet, amelyben egy elég profi, hosszú és rendkívül kemény verekedős jelenetet láthatunk, ahol hősünk majdnem otthagyja a fogát, ez a jelenet talán a film legjobb része.

A bérgyilkos karakterének misztikum és valódi feszültség hiányában, illetve a jól ismert megbízók leszámolásának történetével ez a film sajnos egy mellélövés, amely egy olyan kaliberű rendezőtől, mint David Fincher, elég nagy csalódás.

-Herpai Gergely (BadSector)-