FILMKRITIKA – Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor, melyik filmnél „váltottak” a gonosz ábrázolása terén, de a jól ismert franchise-ok újabb részeiben a jó és a gonosz között már nem elég a rossz oldal összetettségét ábrázolni. Most már vissza kell mennünk az időben, és meg kell értenünk a gonosz pontos eredetét. Vajon Cruellát egyszerűen csak félreértették? Mi a helyzet Jokerrel? Vajon csak igazságtalanul bántak vele? Pontosan ugyanezt a kérdést feszegeti az új Éhezők viadala film is, de nagy kár, hogy Rachel Zegler és Tom Blyth magával ragadó alakításai ellenére a gonosz eredetének története nem olyan meggyőző, mint amilyen az eredeti trilógia.

 

 

Az igazsághoz tartozik, hogy Coriolanus Snow, a disztópikus Panem zsarnoki elnöke az eredeti „Éhezők viadala” filmekben és regényekben sosem volt olyan egydimenziós, mint a fent említett gonosztevők. De Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája című film mégis inkább mintha az ő eredettörténeteikből merítene. Az alapvetően érdekesnek tűnő ötletet kivitelezését sajnos erősen lehúzza a bőven túl hosszú filmidő és az ügyetlen dinamika, pedig a film Suzanne Collins 2020-as előzményregényének hű adaptációja.

Pedig igazán elismert alkotókkal van dolgunk, hiszen a direktor Az éhezők viadala: Kiválasztott 1. és 2. rész rendezője: Francis Lawrence, a forgatókönyvet pedig Michael Lesslie (Assassin’s Creed) és Michael Arndt (Az éhezők viadala: Futótűz és Star Wars: Episode VII – Az ébredő Erő) írták. Az énekesmadarak és kígyók balladája viszont annyi narratívát és cselekményváltást pakol a film rettentően hosszú játékidejébe, hogy a befejezés után a nézőnek az az érzése támadhat, hogy három félkész filmet látott, amelyek végtelen mitológiákból és az eredeti trilógia rajongóinak nyújtott fan service-ből állnak.

 

 

Coriolanus Snow kettős élete

 

A monumentális előzményfilm a „sötét napoknak” nevezett időszakkal kezdődik, három évvel az évente megrendezésre kerülő Éhezők Viadala elindítása előtt, amely egy igazi „battle royale”, vagyis egy túlélőjáték, ahol Panem minden elnyomott körzetének két fiatalt kell küldenie (a legtöbbször akaratuk ellenére) hogy az élet-halál harcban részt vegyenek.

Bár a film közel háromórás, ezek a sötét napok nem követelnek maguknak ennyi képernyőidőt, és éppen csak annyi ideig időznek, hogy megismerjük a Kapitólium elleni felkelést, amelynek során Panem polgárai olyannyira elszegényedtek, hogy már emberevéshez is folyamodnak. Gyorsan előrevágunk a 10. Éhezők viadalának évébe – vagyis mintegy hatvan évvel Jennifer Lawrence Katniss Everdeenjének ideje előtt és évtizedekkel Coriolanus hatalomátvétele előtt (itt vagytok még?) -, ahol megismerkedünk az ifjú Coriolanus Snow-val, akit Tom Blyth játszik egyébként rendkívüli profizmussal.

Coriolanus nem a vagyona és a Kapitóliumban betöltött pozíciója miatt öltözik makulátlanul (az egykor jómódú és elismert családja alig-alig tengődik), hanem az unokatestvére kifinomult és kreatív szabásmesterségének köszönhetően. Snow bizonyos értelemben kettős életet él, otthon a családja támaszaként viselkedik, és próbál beilleszkedni a gazdag gyerekekből álló elitiskolájában, és állandóan azon őrlődik (és egyben a nézőnek is kicsit az agyára megy a szüntelen nyűglődésével), hogy van-e valamilyen erkölcsi iránytűje, és ha igen, akkor azt a boldogulás érdekében félre akarja-e dobni.

 

 

Mentorálás

 

Amikor Coriolanus Snow úgy látja, hogy családja jövője veszélyben van, vonakodva elfogadja a megbízást, hogy mentoráljon egy új fiatalt a szegény 12. körzetből (ahonnan később Katniss is származik). Az illető nem más, mint a szintén remek színésznő: Rachel Zegler által megformált, cérnavékony Lucy Gray Baird, egy elbűvölő és erős akaratú fiatal nő, akinek lenyűgöző nyakassága van a showművészethez, valamint első osztályú hangja (őszintén szólva a „Dalosmadarak és kígyók balladája” legjobb adottsága), hogy magával ragadóan énekelje az ismert balladát, az „Akasztott fát”.

A film magával ragadó és szórakoztató a korábbi fejezeteiben, amikor a féktelen és egzotikus ruhába bújt versenyző és kedves mentora között egyre inkább kialakul egyfajta szorosabb kapcsolat – hasonló, de egyben másféle módon is, mint amit Éhezők viadala filmek első részeiben már láthattunk. A rozoga színpadok adnak otthont ezeknek az Éhezők Viadalának, és bár a nagyszerű Jason Schwartzman szellemes házigazdája, Lucky Flickerman lendületesen konferálja az eseményeket (gyakran rendkívül vicces), maga a show messze nem az a pazar műsor, mint amivé később vált és amit a franchise korábbi filmjeiben megismerhettünk.

Coriolanus azonban pillanatok alatt felfedezi az eseményben rejlő lehetőségeket: mi lenne, ha a közönséget is integrálnák a játékokba? Mi lenne, ha minden egyes versenyzőt jutalmaznának a nézők valós idejű szimpátiájának elnyeréséért? Lucy Gray hisz Coriolanus ígéreteiben, és Lucy Gray játszik, Lawrence pedig ügyesen hangszereli és koreografálja a tizedik játék véres borzalmait és izgalmakat a végsőkig, miközben a két lenyűgöző karakter között valami több kezdődik, mint barátság.

A baj csak az, hogy ezen a ponton döbbenünk rá, hogy még másfél óra van hátra filmből, és Coriolanus még el sem kezdte a sötét oldalra való átváltozást. Talán ellentmondásosnak hangzik, de a film hátralévő része egyszerre rettenetesen vontatott és valahogy mégis összecsapott – közel sem elég hosszú ahhoz, hogy eladjon nekünk egy ilyen drasztikus jellemváltozást egy olyan karakterben, akit eddig megkedveltünk, de aki egy nap elkerülhetetlenül Donald Sutherland autokrata uralkodójává fog nőni.

 

 

Ez a Machiavellivé válás nem elég hiteles

 

Ebben a tekintetben, és Blyth minden igyekezete ellenére, Coriolanus hirtelen, a semmiből jövő hatalomvágya és növekvő haragja barátja, Sejanus (Josh Andrés Rivera) ellen sosem válik igazán meggyőzővé. Az egyre szövevényesebbé váló machinációkból azonban számos meggyőző karaktert kapunk, köztük Viola Davis stílusos gonosztevőjét, Dr. Volumnia Gault, a sokszínű, igazságmondó kígyókhoz vonzódó, dermesztő főjátékmestert, valamint Peter Dinklage kaotikus Dean Highbottomját, a magányos drogost, akit gyötör az erkölcsi lelkiismeret és a saját múltjának démonai. Kapunk néhány emlékezetes jelenetet is, például egy ellenséges erdőben játszódót, ahol Lucy Gray egyre inkább gyanakodni kezd Snow egyre sötétebb indítékaira.

Különös még, hogy annak ellenére, hogy ennyire túltolt játékidejű és epikusnak szánt alkotással van dolgunk, „Az énekesmadarak és kígyók balladája” mégis az a fajta film, amelyre inkább egyes jelenetei (és Trish Summerville szédítően sok lenyűgöző jelmeze) miatt fogunk emlékezni, mintsem az egész film miatt. Bár a sztori szerint az Éhezők viadalára minden évben szükség van ahhoz, hogy megmutassa nekünk, kik is vagyunk valójában – ahogy ezt a filmben a zord és kegyetlen Volumnia Gaul fogalmazza meg – de a remek vizuális világ és az összességében jó színészi teljesítmény ellenére ez a film furcsán „éhezik” arra, hogy az emberi lélek ellentétes árnyalatait megismertesse velünk.

-BadSector-