SOROZATKRITIKA – A Netflix Ripley című sorozatában a látványos fekete-fehér kompozíciók és a mélyreható karakterábrázolás ígérete sajnos gyorsan szertefoszlik, ahogy belemerülünk a történet lassan csordogáló folyamába. A Ripley egy nyolcrészes minisorozatként kívánta újraértelmezni a klasszikus történetet, de sajnos nem tölti be a hozzá fűzött reményeket: bár vizuálisan magával ragadó, a forgatókönyv üressége és a cselekmény vontatottsága miatt inkább csak egy elszalasztott lehetőség marad.

Martin Scorsese akarata ellenére egy igazi lavinát indított el egy mellékesen odavetett megjegyzésével, mely szerint a Marvel-filmek nem tartoznak a filmművészet kategóriájába. Erre a közösségi média egyes felhasználói (különösen a Marvel-fanok) megpróbáltak gúnyt űzni a művészfilmekből, azon élcelődve, hogy ezek mind leginkább a fekete-fehér, szovjet kori némafilmekre hasonlítanak. Ezeket a filmeket persze a tudatos és visszafogott tempó jellemzi, mint például Tarkovszkij, Bresson vagy Dreyer alkotásai. Bár ezek a filmek nem mindenki számára nyújtanak élvezetet, aki nyitott szívvel fordul feléjük, azokat mélyen megérintik, lenyűgöző képekkel és aprólékos részletekkel vezetnek el bennünket a szélesebb látókör, vagy valamilyen fajta művészi élmény, katarzis felé.

A Netflix által készített „Ripley” adaptáció, amely Patricia Highsmith „A tehetséges Mr. Ripley” című regényéből készült, és nyolc részes minisorozatként került megvalósításra, úgy tűnik, mintha csak a TikTokon bemutatott lassú filmek karikatúrája lenne a valóságban. Habár a sorozat néhány figyelemre méltó jelenetet tartalmaz, amelyek például megmutatják az olasz építészet ősi íveinek dramatikus fény-árnyék hatásait, vagy vannak benne tényleg feszült, izgalmas részek is, amikor például egy nyomozástól szorul a hurok a gyanúsított körül, nagyrészt azonban mégsem sikerül fenntartania az izgalmat. A címszereplő „botorkálása” mellett a sorozat lassú tempója sem képes kellő atmoszférát teremteni, sem új ötleteket bemutatni. Ehelyett a lassúság csak arra szolgál, hogy egy rövid könyvet órákon át tartó epizódokra nyújtsák ki, ami aláássa az eredeti Highsmith-történet erejét.

Ripley mindig visszatér, Alain Delon volt az első…

A tehetséges Mr. Ripley regény történetét már több alkalommal is megfilmesítették, ilyen volt a 1960-as Ragyogó napfény Alain Delon, Maurice Ronet és Marie Laforet főszereplésével, és a 1999-ös A tehetséges Mr. Ripley Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow kiváló alakításával. Az új adaptációban sok jól ismert elemet visznek tovább. A történet során Thomas Ripley (Andrew Scott) karakterét követhetjük, akit egy gazdag üzletember fizet meg, hogy visszahozza fiát, Dickie-t (Johnny Flynn) Olaszországból New Yorkba. Ripley azonnal megragadja az alkalmat, hogy világot lásson, találkozik Dickie-vel és annak barátnőjével, Marge-val (Dakota Fanning), és közöttük egy bonyolult kapcsolat szövődik. Eleinte Ripley jól érzi magát az új környezetben, élvezi Dickie vagyonának előnyeit, de tudja, hogy ez nem tarthat örökké. Ahogy a helyzet egyre feszültebbé válik, Ripley egy veszélyes tervet sző, amelyben átveszi a másik férfi személyazonosságát és megkaparintja annak vagyonát.

Ha a „Ripley” sorozat valamely eleme igazán kiemelkedik, az a pazar fekete-fehér képi világ, ami nagyszerűen egészíti ki az alapsztorit és a hatvanas évek hangulatát. Robert Elswit, a Vérző olaj munkájáért Oscar-díjjal jutalmazott operatőr, részletgazdagon ábrázolja a helyszíneket, mint például Ripley szűk, fojtogató New York-i lakását, amelyből kétségbeesetten próbál menekülni, vagy a Földközi-tengeri partokat, ahol szinte a szájunkon érezzük a tenger sójának ízét és ahol a viharos hullámok és a sötét felhők sejtetik a közelgő tragédiát. A helyszínek maguk válnak a történet kulcsszereplőivé, különös tekintettel Atrani falura, ami az Amalfi-part sziklás oldalába van vájva. A tömérdek lépcső, a barlangokhoz hasonló átjárók és a mindent uraló, méltóságteljes tenger olyan élesen kontrasztban áll a sorozat New York-i képeivel, hogy érthetővé válik, miért vonzódik a főszereplő ennyire ehhez a helyhez és az ottani életmódhoz.

Kár, hogy a rendezés és a színészi alakítás nem mérhető a pazar látványhoz. Ami például a színészek teljesítményét illeti, szerintem a nem megfelelő rendezés miatt valahogy egyikük sem találta el a saját karakterét. Andrew Scott Ripley kezdeti „ártatlanságát” teljes kihagyja, pedig ez a sztori szerves része és ezt Alain Delon és Matt Damon egyaránt nagyszerűen ábrázolta. Scott csak egy szociopata: mintha csak ismét Moriarty-t látnánk a Sherlock Holmes sorozatból és ezáltal unalmas marad a karaktere, mert hiányzik belőle az a komplexitás, amilyennek Patricia Highsmith ábrázolta. Johnny Flynn túlságosan is naiv, hiszékeny – és emiatt is valahogy szürke és unalmas – Dickie, Maurice Ronet és Jude Law ennél szintén sokkal izgalmasabb módon ragadták meg ezt a karaktert. Dakota Fanning Marge-a pedig talán épphogy túlzottan karizmatikus, túl erős ellenpólusa a puha Dickie-nek, ami szintén nem volt jellemző sem a regényre, sem az előző alakításokra, Marie Leforet és Gwyneth Paltrow alakításaiban, akik Marge nőiességét, törékenységét is egyaránt nagyszerűen ábrázolták a nő szkeptikussága mellett is.

Filmként jobban működött ez a sztori

Bármennyire is lenyűgöző a „Ripley” képi világa, sajnos nem tudja ellensúlyozni azt a mérhetetlen lassúságot, ami inkább türelmünket próbára téve vontatott, semmint gondolatébresztő. Olykor úgy érezhetjük, mintha a sorozat egy olyan párhuzamos valóságból csöppent volna közénk, ahol a francia új hullám sohasem kavarta fel a filmvilág állóvizét, hanem megmaradt a klasszikus hollywoodi vágástechnika mellett. Egy művészfilmben ez talán még elviselhető megközelítés lenne, azonban a sorozat hosszú futamideje miatt különösen próbára teheti a néző türelmét. Nehéz elképzelni, hogy valaha is volt-e már olyan sorozat, amelyben a főhős ennyiszer bejelentkezett volna a szállodákba, mintha csak egy örökös, rémálomszerű nyaraláson venne részt, jegyzetfüzeteket lapozgató recepciósokkal és a pult mögül átnyújtott kulcsokkal.

Időnként a sorozat próbálkozik a vizuális humorral is, mint amikor például Ripley feltűnően bénán Atrani labirintusszerű lépcsőivel próbál megküzdeni, de egy idő után sajnos még így is menthetetlenül elaludtam a lassan csordogáló események közepette és nem tudtak lekötni az eredeti regényben egyébként rendkívül érdekesen kidolgozott főszereplő, ott tényleg izgalmas ármánykodásai és gyilkosságai. Találó az a kritika, amely szerint manapság a sorozatok egy része olyan, mintha csak rosszul szerkesztett, nyolcórás hosszúságú filmek lennének, és a Ripley-re ez sajnos abszolút jellemző. Annál is inkább fején tálalta a szöget ez a fanyar kritika, mert ugye itt a regényből készült korábbi filmadaptációk képesek voltak két-két és fél órásra sűríteni, így van mivel összevetni a két műfajt.

Hiába tehát a művészi, fekete-fehér, a klasszikus Hollywoodot idéző képi világ, ha maga a sorozat vontatott és unalmas és sajnos itt elég egyértelmű, hogy a 1960-as Ragyogó napfény és a ’99-es A tehetséges Mr. Ripley egyaránt jobb adaptációi ennek a nagyszerű regénynek. Ha Patricia Highsmith még élne, szerintem egyetértene velem…

-Herpai Gergely (BadSector)-