RETRO FILMKRITIKA – Sergio Leone legendás bűnügyi eposza, az epikus Volt egyszer egy Amerika elképesztő eleganciával és realizmussal ábrázolja a harmincas évek Amerikájának brutalitását, különös tekintettel az akkori bevándorlókból alakult gengszterbandák kegyetlen és véres történeteire. Idén ünnepli negyvenedik évfordulóját ez a műalkotás, ebből az apropóból is vettül elő ezt a filmet és azért is, mert hamarosan eltűnik a Netflix kínálatából, így utoljára adódik lehetőségünk arra, hogy ezen a platformon átélhessük a múlt századeleji New York sötét történeteit.

 

 

Az amerikai rendezők a filmipar kezdete óta igyekeztek filmjeiken keresztül megörökíteni hazájuk valódi arcát. Olyan alapművek, mint A rakparton vagy Az utolsó mozielőadás, azért híresek, mert őszinte és árnyalt módon mutatják be a büszke, ámde sok tekintetben megtört országot. Azonban néha egy külső szemlélőnek kell feltárnia egy ország valódi arcát, és ezen a téren Sergio Leone műve, a Volt egyszer egy Amerika, páratlanul ábrázolja az USA dicsőséges, mégis tragédiákkal teli múltját.

Ez a film mai szemmel nézve nemcsak igazi filmtörténeti klasszikus, hanem a mozikészítés csúcsa; Leone utolsó alkotása, egyben legnagyobb mesterműve és minden porcikájában az amerikai álom illúzióját sugározza. Történetileg az amerikai társadalom korai, bevándorlóellenes korszakának sűrű, erőszakos eseményei közé kalauzol, nyersen bemutatva a férfiuralomra épülő korrupció gyökereit, amelyek máig meghatározóak számos hatalmi struktúrában. Kulturális szempontból a film egy olyan meghatározó pillanatot örökít meg, amely az amerikai álmok fájdalmát és örömét egyaránt bemutatja, egy kivételes film, amelyet sajnálatos módon gyalázatosan megvágtak pont az amerikai bemutatójakor (Európában már egy sokkal teljesebb verziót forgalmaztak) és ez egyike a legnagyobb stúdiói bakiknak, éppen Leone szívfacsaró halála előtt. Sokak szerint a film bemutatása és vágása körüli drámák intenzitása, azok hatalmas feszültsége – elvégre Leone számára ez a film volt a „magnum opusa” – okozták az olasz rendező viszonylag korai halálát.

 

 

Egy élet, egy álom

 

Az eredetileg szinte hatórás terjedelmű eposzból lett 229 perces alkotás több életút ívét rajzolja meg, zsidó bevándorlókból lett maffiavezérek életén keresztül. Robert De Niro és James Woods vezetésével Leone végigkíséri hőseit, ahogyan a századforduló New Yorkjának zsidó gettóinak utcagyerekeiből a fényűzés, korrupció, nőgyűlölet és árulás világába emelkednek fel, és kegyetlen, irgalmat nem ismerő férfiakká, kőkemény gengszterekké válnak. A film mozaikszerűen, nem kronologikus sorrendben tárja elénk Noodles (Robert de Niro) és Max (James Woods) életútjaikat, bűnözői karrierjüket és jellem és érzelmi fejlődésüket és visszafejlődésüket, ahogy kíméletlenül áttörnek egy kegyetlen, rendszerszintű elnyomással és brutalitással átitatott társadalmon. A korabeli alkotásoknál okosabban, mélyebben hatóan, művészibb megfilmesítéssel, vágással és zenével készült ez a film – egy igazi mestermunka a gengszterfilm műfajában, amelyet mégis sokáig tragikusan figyelmen kívül hagytak olyan más gengszterfilmes legendák mellett, mint a Keresztapa filmek, vagy a Nagymenők.

Amikor 1984-ben a Cannes-i Filmfesztiválon versenyen kívül levetítették a Volt egyszer egy Amerikát, a nézők 15-20 perces álló vastapssal és ovációval honorálták, amely olyan hangos volt, hogy állítólag még a közeli vendéglőkben is hallható volt. Ezzel szemben az amerikai premier során a kritikusok és a nézők egyaránt elutasítóak voltak, sőt, egyesek az év legrosszabb filmjeként minősítették. A Leone által benyújtott 229 perces változatát az amerikai forgalmazók, a Ladd Company munkatársai, a Rendőrakadémia egyik segédvágójának közreműködésével, merőben ellentétben a rendezői szándékokkal, 139 percre rövidítették. Ez a művelet olyan vitatott és dilettáns módon lett végrehajtva, hogy Ennio Morricone lenyűgöző filmzenéjét – amely nem csak a Mesternél is a legjobbak között szerepel, de filmzenék között is ott van a legjobbak között – az Akadémia-díj jelölésére való alkalmatlanság miatt kizárták, mivel a producerek nem megfelelően jelölték meg az új változatban.

2012-ben az amerikai közönség végre felfedezhette Leone grandiózus, majdnem négyórás vízióját, amikor Martin Scorsese sikeresen helyreállította a filmet a Cannes-i vetítéshez és a DVD/Blu-Ray újbóli kiadásához, ami pedig a streaming platformokat illeti, korábban többek között az Amazon Prime-on és az HBO Max-on is fent volt a film közel négyórás változata, azonban sajnos most már csak Netflixen látható és onnan is le fog kerülni, szóval sietni kell a megtekintésével.

 

 

Valóság és fikció határán

 

Leone eposza jelentősen eltér az amerikai filmek hagyományos nagy alkotásaitól, mivel kompromisszumok nélkül mutatja be az ország valós arcát. Szemben a gyakran dicsőítő maffiafilmekkel, mint a Nagymenők vagy A Keresztapa – mely rendezését Leone visszautasította e film kedvéért –, a Volt egyszer egy Amerika gengsztereit könyörtelenül őszintén mutatja be. Míg A Keresztapa kedvelt karaktereit, mint például Clemenza vagy Marlon Brando és Al Paciona karizmatikus Don Corleone-jai, összetettnek, de alapvetően szimpatikusnak, szerethetően ábrázolja, addig Leone művében a maffiózók teljes egészében valódi természetüket mutatják: önzők, erőszakosak és érzelmileg sérültek – és időnként a főszereplők is egészen visszataszítóan viselkednek benne.

Ebben a vonatkozásban a film a mai napig meglepően aktuális, hiszen a Volt egyszer egy Amerika nem csupán bűnügyi eposz, hanem egy bonyolult hatalmi struktúrában és gyakran elnyomás élő fiatal férfiak bonyolult portréját is felvázolja: agresszíven dominánsak, lenézik a nőket, és görcsösen törekszenek a szexuális hatalomra is.

Az amerikai filmekben gyakran megjelenő nők elleni szexuális erőszak a Volt egyszer egy Amerika egyik brutális jelenetén keresztül rettenetesen világít rá a férfiak e veszélyes magatartásformájának következményeire. Bár soha nem támogatnám az ilyen típusú erőszakos narratívákat dicsőítő filmeket, természetes, hogy egy az amerikai történelemmel és kultúrával átszőtt film mélyen foglalkozik a nők elleni erőszakkal. És itt nemcsak a filmben látható két, konkrét nagyon durva megerőszakolós jelenetre gondolok (melyből különösen a második szívszorító), hanem például arra a jelenetre is, ahol Max demonstrálja Noodles-nek, hogy mennyire semmibe veszi a „ribancokat”, konkrétan a saját barátnőjét is (akire mondjuk igaz, hogy ez a jelző eleinte stimmelt is, csak később szerette meg Maxot és viselkedett vele úgy, mint a párjával).

 

 

Ellenállhatatlanok ezek a „Kóser Nostra” maffiózók

 

Valahogyan, bár cselekedeteik gyakran tényleg különösen visszataszítóak, sőt, gyomorforgatóak is, Leone „Kóser Nostra” filmjének bűnözői mégis olyan vonzóak és karizmatikusak, hogy képtelenség a szemünket levenni róluk. Ahogy azt minden igazán nagy maffiaeposz teszi, úgy Noodles és Max is a koruk tükrei: a 20. század eleji Amerika formálta őket ilyenné. Leone-ra oly jellemző módon a rendező sokszor nem is igazán az egyébként tökéletes cselekmény vagy a fantasztikusan korhű díszletek segítségével, hanem a szereplők arcainak, tekinteteiknek premier plánba helyezésével kommunikál a nézővel, vagy mutatja be hosszú, extrém közeli felvételek segítségével az érzelmeik, gondolataik gazdagságát. Ezek a közeli felvételek mára a filmes nyelvezet szerves részévé váltak, Quentin Tarantino is hangsúlyozta e technika jelentőségét. De még ennél is fontosabb Leone és operatőre, Tonino Delli Colli elkötelezettsége Amerika valóságos arcának bemutatására, annak minden szépségével, dekadenciájával és hanyatlásával együtt.

A film három különböző korszakot mutat be Amerika történetéből, nem lineáris módon: az 1920-as évek kemény zsidó gettóit Manhattan Alsó Keleti részén, a nagy Gatsby korát idéző 1930-as évek tilalmi időszakát, majd a sötét, kegyetlen bandaháborúk sújtotta 1968-as New Yorkot. Leone minden korszakot költői hűséggel örökít meg, a kamera és a lélek együttes erejével. De Niro, mint Noodles, a korai években gyermeki csodálattal tekint a Nagy Városra, New Yorkra, amelyet sokan az egész ország szimbólumának tartanak. Noodles bandájának alsó Manhattanben tett sétája, a hatalmas Manhattan híd árnyékában, mára ikonikussá vált, ahol az öreg híd majdnem olyan, mint egy mesebeli óriás. Később, amikor De Niro karaktere kiszabadul a börtönből, a tilalmi korszak New Yorkja majdnem olyan lesz számára, mint egy hatalmas játszótér, ahol a gazdagság, a giccses jelmezek és a grandiózus díszletek minden képkockát betöltenek.

Leone 1968-as New York képe idegen és szürreális, mintha tükrözné a rendező öregedő olaszként érzett idegenségét egy gyökeresen megváltozott filmes világban. A városban repkedő frizbik UFO-kként jelennek meg, míg a sötét folyosókon elhelyezett, Rockwell-stílusú bárjelenetek szinte álomszerűek. Ez a korszak egy olyan Amerikát mutat, amely már csak halványan emlékeztet a korábbi évtizedek ragyogására.

 

 

Mit jelenthet a rejtélyes befejezés? Sergio Leonétól már sosem tudjuk meg…

 

A Volt egyszer egy Amerika záró jelenete már évtizedek óta foglalkoztatja a nézőket. A történet, amely De Niro fiatal férfiként való megjelenítésével kezdődik a 1930-as évek New Yorkjában – ahol egy ópiumbarlangban próbálja elnyomni a bűnözéssel terhelt életének kínjait egy hosszú pipával –, ugyanezzel a képpel is ér véget. Azonban most Noodles mosolyogva néz felfelé a kamerába. Vajon az egész történet csupán egy álom volt, vagy talán egy rémálom?

Az ember elgondolkodik azon, hogy mit is jelenthetett ez a befejezés Leone számára, aki mély nyomot hagyott az amerikai filmtörténetben és kultúrában, miközben ő maga is adósa maradt ennek a kultúrának. Az amerikai nyugat cowboy-jai iránti vonzódása és az az ország kegyetlen törvénytelensége, amely a kezdőket és gyengéket gyakran eltaposta, vélhetően hozzájárult a narratíva rejtélyességéhez és a morálisan megkérdőjelezhető alakok ábrázolásához.

Leone a film katasztrofális bemutatója után nem sokkal elhunyt, amelyet a stúdiók egy hagyományosabb, a multiplexek igényeihez igazított verzióra próbáltak formálni. Kollégái és munkatársai gyakran említették interjúkban, hogy a Volt egyszer egy Amerika átalakítása mennyire megviselte az utolsó nagy olasz mesterrendezőt, James Woods konkrétan azt mondta, hogy szerinte Leone szíve „összetört”. Napjainkban, tekintettel arra, amit a film képviselt, és arra, hogy hogyan fogadták a változó 1980-as évek kultúrájában a befejezés különösen kísérteties. Bármi is legyen a jelentése, természetesnek tűnik, hogy egy olyan film, amely az amerikai álomról szól, valamiféle rémálomszerű befejezéssel záruljon.

-Herpai Gergely (BadSector)-