SOROZATKRITIKA – Úgy fest, mintha a streaming szolgáltatók legújabb mantrája mostanában a „női Jack Ryan”-ként aposztrofáltható sorozatok gyártása lenne. Olyan kémthrillerek ezek, ahol a jók és rossz határai világosan elválnak, a főhős pedig minden esetben karizmatikus, rokonszenves ügynöknő. A SkyShowtime (az USA-ban a Paramount+) például tavaly mutatta be Taylor Sheridan Special Ops: Lioness című sorozatát, mely egy női CIA ügynöknőről szól, aki egy terrorista csoportba épül be. A sorozat mélyrehatóan elemzi a karakterek veszélyes és erkölcsileg bonyolult munkájának következményeit, mind a szakmai, mind a magánélet terén, miközben fontos üzeneteket közvetít az amerikai külpolitika globális hatásairól, emlékezetes akciójelenetekkel és dialógusokkal fűszerezve.

 

A fátyol, amit az FX készített a Hulu részére (és előbb-utóbb fel esélyesen fog kerülni a Disney Plus kínálatába is), és ami ismét a női Jack Ryan receptjét próbálja követni, csak arra sarkall, hogy tovább sóvárogjak egy újabb Lioness évadért. Mert A fátyol olyan, mint a Lioness, csak minden mélyebb tartalom nélkül. Egy drága, karakter-vezérelt produkció, ami látszólag igazi „prémium sorozatnak” tűnik, de valójában nem az. Politikailag semleges, a narratívája általában véve könnyedén követhető, de helyenként azért kissé zavaros, máskor pedig egész egyszerűen csak lapos. A fátyol egy ügyesen megalkotott és relatíve szórakoztató kémthriller sorozat, amelyet aránylag szórakoztató, de amint véget ér, hamar a feledés homályába merül majd.

 

 

Rejtélyek és árulások

 

A cselekmény során Elisabeth Moss formálja meg Imogen Salter karakterét (ez nem az igazi neve), egy MI6 ügynököt, aki páratlan tehetséggel rendelkezik az emberek hazugságainak felismerésében és az igazság kicsikarásában. Egy állandóan meglebegtetett titokzatos múlt is kísérti, melyből az első négy epizód során csak apró részleteket sejthetünk meg. Ahogy a kemény ügynökök szokták, ő is úgy iszik és dohányzik és persze kiváló a munkájában, viszont belül üres. Gyakorlatilag nem más, mint egy igazi brit, női James Bond – csak éppen a különösen látványos akciójelenetek és a „glamour” innen hiányoznak.

Salternek az a küldetése, hogy Adilah El Idrissit (Yumna Marwan), egy ISIS harcost szállítson a Szíria-Törökország határán lévő menekülttáborból Franciaországba, ahonnan származik. Útközben Imogennek döntenie kell, hogy Adilah csupán egy meghasonlott, alacsony rangú tag-e, aki egyszerűen csak hazavágyik a párizsi lányához, ahogy azt állítja magáról, vagy valójában a „Djinn Al Raqqa”, egy magas rangú parancsnok, aki egy terrortámadást tervez az Egyesült Államok ellen.

Egy látszólag egyszerű alapszituáció, amely azért mégis teret ad a fordulatoknak és a bizonytalanságoknak is, hiszen Adilah és Imogen sem teljesen őszinte egymáshoz, de azért nem is hazudnak teljes mértékben egymásnak arról, akiknek állítják magukat. Ami biztos, hogy érzelmileg legalább teljesen őszinték egymáshoz. És mivel annyi közös van bennük, valójában valahol kedvelik is egymást . Az első néhány epizód során, ahogy megismerik egymást, egy különös páros vígjátéka bontakozik ki egy road movie formájában, amely egyben valahol a Repülők, vonatok és autómobilok és a Homeland keveréke is.

Mindeközben a francia és az amerikai hírszerzés a háttérben arról vitatkozik egymással, hogy kettőjük közül melyik irányítsa a műveletet. Imogen szeretője, Malik Amar (Dali Benssalah) képviseli a francia DGSE-t, Max Peterson (Josh Charles) pedig a CIA-t, és Imogen a két férfit egymás ellen kijátszatva próbálja elérni a küldetés célját, amit olyannyira önállóan akar vezetni, mintha csak a saját személyes ügye lenne.

 

 

Remek stílus, jó alakítások, de az egész túl felszínes

 

Charles, az Emmy-díjra jelölt A férjem védelmében veteránja, ismét remek alakítást nyújt, mint az egyszerre laza, szemtelen, irritáló, de annál hatékonyabb amerikai CIA ügynök. Yumna Marwan, a libanoni színésznő, első amerikai produkciójában, Adilah szerepében rejtélyes karaktert formál meg, akinek sokszor mint még saját maga előtt is homályos lenne az igazi identitása.

De a showt valójában Moss viszi el a hátán, aki nem csak a főszereplő, hanem a sorozat executive producere is. Az öntudatosan elragadó Imogenként, a Mad Men és a A szolgálólány meséje veteránja új rétegeket ad hozzá már így is lenyűgöző repertoárjához, amely őt generációjának egyik legkiemelkedőbb televíziós színészévé avatta. A színészi játéka egy igazán veszélyes és jéghideg ügynök képét sugallja a barátságos felszín mögött, egyfajta Daniel Craig-féle James Bondot idézve. Egyszerre bájos és agyafúrt és ezekkel a tulajdonságaival könnyedén veszi le az embereket a lábukról, és így tudja őket tökéletesen manipulálni. Moss játéka itt talán inkább rutinos (annak ellenére, hogy az angol akcentusa helyenként kicsit béna és erőltetett), és nem láthatunk tőle olyan mélységeket, mint például a Ragyogó lányokban, de a színésznő természetes karizmája még egy alulírt karaktert is képes életre kelteni.

A sorozat forgatókönyve, melyet a termékeny brit szerző, Steven Knight jegyez, klisékkel operál, mégis hatásos. A történet elkerüli azokat a bonyolódásokat, amelyek gyakorta zavarossá teszik a kémfilmeket, de mégsem válik előre láthatóvá és unalmassá. A rendezői páros, Daina Reed (Ragyogó lányok) és Damon Thomas (Killing Eve), gyakran alkalmaznak ügyes, elegáns madártávlati felvételeket, amelyek fokozzák a sorozat kontinentális helyszíneinek atmoszféráját. A fátyolt egyébként Törökországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban rögzítették, és ezek a változatos helyszínek lenyűgöző hátteret nyújtanak a cselekményhez.

 

 

Túl sok klisé, kevés mélység és tartalom

 

A fátyol végül mégis inkább stílusra, mint tartalomra helyezi a hangsúlyt. A sorozat nem veszi górcső alá a karaktereket vagy az őket körülvevő valóságot. Nem tárgyalja Imogen hírszerzővé válásának okait, sem Adilah ISIS-hez való csatlakozásának motivációit. A szereplők sosem tűnnek valódi embereknek, csupán klisék halmazának és felskiccelt, vázlatos karaktereknek (például Adilah terrorista, de azért Shakespeare rajongója is – hogy hogyan fér meg ez a két tulajdonság egymással, az nincs kellőképpen kidolgozva), így A fátyol elég felületes marad. Nincs olyan üzenete, mint a Lioness sorozatnak: „Csak a következő generációt neveltük fel terroristának.” A fátyol tehát bár egy izgalmas kémsorozat, túlságosan felületes. Olyan karakterekről szól, akik nem ismerik önmagukat sem, és sajnálatos módon a sorozat hat része sem nyújt a kérdéseinkre választ.

-Herpai Gergely (BadSector)-