SOROZATKRITIKA – Park Chan-wook lenyűgöző kémthrillere egy szarkasztikus identitászavaros kalandozásra invitál minket a Viet Thanh Nguyen Pulitzer-díjas regényéből adaptált új, fekete humorral átitatott minisorozatában az HBO Maxon, amely egy kommunista kém és kettős ügynök amerikai kalandjait követi nyomon a vietnámi háború végén. Ennek során a tengerentúli élet sajátos kihívásaival is szembe kell néznie, miközben több olyan amerikai karakterrel is találkozik, akiket mind Robert Downey Jr. alakít.

A sorozat történetét végig francia-vietnámi származású főhősünk narrációjában ismerhetjük meg, akit mi csak a Kapitányként ismerünk. Egyik komikusabb jelenetében ismerhetjük meg igazán „életfilozófiáját”, amely valahol az egyszerű történetmesélésen is túlmegy és igazi, általános ars poetica-ként is felfogható. Az egyetemen, ahol hősünk nemrégiben kezdett dolgozni, fogadást rendeznek az Orientalisztikai Tanszék számára. Itt a kimonóba öltözött egyetemi professzor (Robert Downey Jr., akinek a sorozatban ez csak az egyik szerepete) bemutatja őt mindenkinek, mint egyfajta „party-kelléket”, akit egzotikus „látványosságként” mutogat. Ebben a pillanatban a Kapitány (Hoa Xuande) rövid szünetet tart, hogy beszélgethessen az egyetlen másik ázsiai származású vendéggel, Sophiával (Sandra Oh). A professzor szarkasztikusan beszél a nőről, mert Sophia nem mutat kellő érdeklődést japán öröksége iránt, ám a nő mégis mégis megőrzi kedvességét, miközben felkínálja a Kapitánynak az előételek egyikét. Bár a Kapitány visszautasítja, magyarázatában egy ritka őszinte gondolat csúszik elő: „Azt hiszem, a világ jobb hely lenne, ha a „gyilkosság” szó épp annyira zavarba ejtene minket, mint a „maszturbáció”,” mondja a Kapitány.

A kém, aki Vietnámból jött

Hogy hogyan jut el az előételek elutasításától az önmagát helyeslő érvelésig, az legjobb, ha rejtély marad, de egyébként sem a történet szálai legfontosabbak; hanem a humorosan őszinte kinyilatkoztatások számítanak a leginkább. A Kapitánynak ritkán adódik lehetősége nyíltan beszélni bármiről is, lévén ő ugye egy kém. Miközben a CIA kiképezte és a dél-vietnámi hadseregbe építette be az utolsó négy évben, ugyanakkor ő egy észak-vietnámi, kommunista kettős ügynök, aki remélte, hogy szolgálata véget ér, amikor Saigon elesik. Ehelyett Los Angelesbe küldték célpontjával, a tábornokkal (Toan Le), hátha a legyőzött katonai vezető ellentámadást tervez az Amerikában élvezett relatív biztonságban.

A Kapitány ellentmondásos karaktere a sokféle szereplő ellenére is A Szimpatizáns fő fókusza, amely egy hét részes, nagyra törő és összetett minisorozat, amelyet lehetetlen lenne egyetlen mondatban összefoglalni. Ez az alkotás egyszerre egy antiháborús dráma, amely kiemeli a tömeggyilkosságok erkölcsi romlottságát, miközben újraértelmezi a vietnámi háborút a vietnámi nép történelmileg elnyomott nézőpontjából; de egyben egy fekete komédia is, amely szatirizálja a fehér amerikaiak félénk erőfeszítéseit az inkluzivitás és az empátia felé, mind a filmvásznon, mind pedig azon kívül; valamint egy felnövekedés története három barátról, akiknek személyes lojalitását a politikai megosztottságuk teszi próbára.

A Kapitány kivételes alakításának köszönhetően tartja össze a történet szálait, Xuande személyében, miközben a főszereplő azon fáradozik, hogy saját identitását megtalálja a rákényszerített szerepek rengetegében. A Szimpatizáns a főszereplő börtönben írt vallomásain keresztül meséli el a történetet. „Újraírni, újraélni, újraindítani,” hangsúlyozza a bevezető felirat utolsó sorában, amely elismeri, hogy „minden háborút kétszer vívnak meg: először a csatatéren, másodszor az emlékezetben.” Néhány titkot a Kapitány magának tart meg (bár persze megosztja a nézőkkel), míg másokat csak kínzói „segítségével” képes felidézni. A Kapitány éleslátó visszaemlékezései Saigon bukásáról, az amerikai titkos küldetésről és a nagy költségvetésű vietnámi háborús filmen vállalt kulturális tanácsadói szerepéről őszintén szólnak, egyszerre művészileg értékes és ugyanakkor rendkívül szórakoztató epizodikus szerkezetet adva ezzel a sorozatnak.

Belső vívódások és küzdelmek másokkal

Minden esemény mélyreható belső küzdelmeket vált ki huszonéves kémünkben. Amint az északi erők közelednek Saigon felé, a Kapitánynak döntenie kell arról, melyik tiszt csatlakozhat a tábornokhoz az utolsó vietnámi repülőn. Kommunista elkötelezettsége arra készteti, hogy a legokosabb, legértékesebb déli vezetőket otthagyja, hogy a északiak kihallgathassák, kínozhassák, esetleg megölhessék őket. Azonban, ha döntései túlságosan károsak lesznek azokra a csapatokra, amelyeknek látszólag szolgál, vajon a tábornok nem kezd-e gyanakodni? Az, ami az ügyét elősegíti, saját életébe kerülhet — ez az erkölcsi és ideológiai ellentmondás újra és újra felbukkan, számos formában, miután visszatér Amerikába.

Mikor egy Oscar-díjas, heves természetű rendezővel (akit szintén Downey alakít) dolgozik egy filmforgatáson, a Kapitány nem habozik megvédeni a vietnámi szereplőket a durva sztereotípiáktól. (A sorozatbéli forgatókönyv első változatában ugyanis egyetlen helyi szereplőnek sem jutott volna semmilyen dialógus.) Mégis tehetetlennek érzi magát a stúdiórendszer érzéketlen fogaskerekei között, ahogy különböző főnökeit szolgálja. A forgatás folytatása során a Kapitány visszatér a temetői díszlethez — gyermekkori faluja kísérteties másához —, ahol oltárt állít édesanyja emlékének. Csak egy mesterséges valóságban képes feldolgozni az igazi, makacs érzéseit, ami egyre nehezebbé válik, ahogy a körülötte zajló produkció egyre groteszkebbé válik.

Downey többszörös álarcai

Az Oscar-díjas Downey alakításai többnek számítanak, mint egyszerű többféle eljátszott  szerepnek; ez igazi kaméleonszerű átalakulások sora, amelynek valahol külön üzenete is van. A sorozatban nem kevesebb mint négy különböző személyiséget ölt magára, mindegyikkel különleges kapcsolatot ápolva a Kapitánnyal, és mindegyikük a tipikusan amerikai arrogancia, báj és hatalom elegyét testesíti meg. Mint rendező, Downey kéjes élvezettel ábrázolja a háború szörnyűségeit, miközben élvezi annak drámai és brutális oldalát. Mint professzor, az ázsiai kultúra iránti megszállottságát tudományos felsőbbrendűséggel leplezi. Mint a Kapitány CIA-kapcsolata, Claude, örömét leli a manipulációban, mindig készen állva arra, hogy elvágja a szálakat, mielőtt azok rá tekerednének. „Aki csak kell, az vagyok,” vallja a Kapitánynak, „pont mint te.”

Downey megformálásában van egyfajta saját fekete humor is, ami erőteljesen közvetíti karakterei torz világképét és furcsa viselkedését – bár nagyjából folyton ezt szajkózzák, vagy ez próbálják sugallni, de mégsem ők azok a típusok, akiknek viselkedése révén a Kapitánynak otthon érezhetné magát az idegen földön. Noha karakterei hangulata nem mindig illeszkedik tökéletesen a sorozat változékony tónusához, bajuszos professzora otthon érezné magát a „Saturday Night Live” műsorban, míg a rendező szerepe inkább egy letisztult, antagonisztikus változatát tükrözi a gyakran látott Downeynak – egy öntörvényű, szókimondó személynek, aki amit akar, azt meg is teszi. Az, hogy Downeyt választották minden amerikai hatalmi szerepre, stratégiai döntés volt, ami kétségtelenül hozzájárul A Szimpatizáns egyedien szórakoztató mivoltához, noha nem minden alakítása ideálisan szolgálja a jeleneteket, különösen összehasonlítva Xuande finomabb, kaméleonszerű megformálásával, aki bármikor képes átváltozni önmagából bárkivé, akivé mások akarják.

Néha kissé hullámzó minőség

A Szimpatizáns, Chan-wook és Don McKellar társrendezésében, sokszor egészen elsöprő élményt nyújt. Az időugrások, a hangulatváltások és a lényeglátó gondolatok áradata mélyen hatnak a nézőre. Chan-wook rendezése szenvedélyes, az első epizód magával ragadó, de a negyedik epizód, amely a filmforgatást mutatja be, elszalasztott lehetőségnek tűnik. Chan-wook nyilvánvaló érdeklődése a színészek és kémek által igényelt ámítás és a következő zűrzavar ábrázolása általában élesebb kritikát eredményezhetett volna Hollywood toxikus magatartásformáit illetően, mint az itt bemutatott lapos karakterek. Azonban David Duchovny rendkívül mulatságos szereplése, ahogy egy Marlon Brando-szerű nevetségesen öntörvényű karakterszínészt formál meg, amely a módszeres színészetet a szélsőségekig viszi, mégis figyelemre méltó.

Így végül Xuande mélyreható és árnyalt alakítása tárja fel a sorozat legmélyebb gondolatait a rosszul működő rendszerek közepette való túlélésről, a merevség emberellenességéről, és a szégyentől mentes önkifejezésről. A Szimpatizáns, akárcsak a regény, amelyből született, valahol arra is figyelmeztet minket, hogy az ideológiák mindennél toxikusabb módon mérgezhetik meg az életedet, különösen akkor, amikor még mindig saját identitásodat keresed.

-Herpai Gergely (BadSector)-