RETRO – Képzeld csak el a szitut: nincs vesztenivalód, hiszen feleséged, gyerekeid állítólag saját kezűleg mészároltad le, te viszont nem emlékszel semmire. Egy börtön mocskos falai között várnád a halálos ítéleted, ám hirtelen elszabadul a pokol: az őröket, rabokat visszataszító túlvilági lények trancsírozzák szét. Vajon sikerül megszöknöd, vagy a többiek sorsára jutsz? Ezzel a háttérsztorival kecsegtet az erős idegzetűeknek szánt The Suffering, amely talán az év egyik legnagyobb meglepetése. Idén ebben a honapban 20 éves ez a klasszikus horrorjáték, ezért ebből az apropóból ismét megemlékeztünk róla eme szintén 20 éve készült cikk felújításában.

Korabeli dokumentumfilmek tanúsága szerint az Alcatraz és a hozzá hasonló fegyintézetek magát a poklot jelentették azok számára, akik ide kerültek. A foglyokat gyakran nemcsak az őrök verték vagy kínozták meg különös kegyetlenséggel, hanem egymás között is gyakoriak voltak az embertelenségek.

A nagyszerű Drakan és a jóval gyengébb Lord of the Ring: Fellowship of the Ring után a Surreal Software legújabb TPS-ének eseményei ebben a kísérteties világban játszódnak. A börtön már önmagában is igencsak baljós helyszín, ám igazán akkor fogjuk majd izzadó tenyérrel szorosabbra az egeret, amikor az első rémségeket meglátjuk.

A The Suffering „vérbeli” horror TPS/FPS, amelyben tömérdek borzalmas szörnyetegen és kísérteten keresztül kell véres utat vágnunk magunknak jégcsákánnyal, pisztollyal, puskával. Aki a stílus miatt a Painkiller re asszociál, az rossz helyen keresgél: a Surreal igazi akció-kalandot hozott össze, ahol időleges szövetségeseket szerzünk, apró logikai feladatokat oldunk meg, és a sztori is fontos szerepet kap. Bár a játék PC-n szinte semmilyen előzetes reklámot nem kapott, a „jó bornak nem kell cégér” mondás igazabbnak tűnik, mint valaha: egészen addig nem tudtam lekattanni róla, amíg a történet végére nem értem…

A reménytelenség rabjai

Hősünk egy Torque nevű fickó (hál’istennek semmi köze a Vas című ultragagyi motoros akciómozi azonos nevű főhőséhez), aki az ítélet szerint kiirtotta saját családját, ő azonban nem emlékszik rá. Némán és megtörten szállítják zárkájába, ahol a halálos ítélet végrehajtását várná, ám a dolgok másféle fordulatot vesznek…

A szomszédos cellákban hátborzongató hangok kíséretében láthatatlan rémségek mészárolják le a rabokat egymás után, majd a rend döbbent őreit is élve felkoncolják. A férfinak két választása van: vagy szép nyugisan megvárja, míg vele is végeznek, vagy a szabaddá vált cellaajtón keresztül kitörve szembeszáll a rémálmainál is borzalmasabb külsejű szörnyekkel és szellemekkel; a fenegyerek Torque szerepében nyilván az utóbbit választjuk.

A kidolgozott, elsőrangú háttérsztori részben a börtönsziget korábbi borzalmait és megkínzott lelkeinek sorsát (kegyetlen kivégzések, igazságtalanul végrehajtott ítéletek vagy gyermekkorú boszorkányok rémtettei és így tovább), részben pedig Torque – állítólagos – családirtásának mozgatórugóit göngyölíti fel a főszereplő rendszeresen előjövő vízióin át.

A cselekmény motívumai, a főellenségek figurái, illetve a játék vizuális világa olyan ismert horrorfilmekre emlékeztetnek, mint a Ragyogás, a Ház a kísértethegyen, a Kör vagy – a börtönös téma miatt – a Halálsoron. Ugyanakkor a készítők saját bevallásuk szerint is szándékosan távolodtak el a moziban látható, illetve a Silent Hill ekre emlékeztető gyengébb, törékenyebb főszereplőktől.

Torque igazi kőkemény fenegyerek, akit ugyan állandóan gyötörnek emlékképei (bár lelkiállapotáról nem sokat tudunk meg, ugyanis az egész játék során egy árva szó sem hagyja el a száját…), mégis: csak rá kell nézned, és elhiszed neki, hogy ha valaki, akkor ő túl fogja élni a borzalmakat.

Géppuskatűz és metamorfózis

A készítők nem véletlenül törekedtek arra, hogy minél macsóbb főszereplőt találjanak ki, hiszen a helyszín és a háttérsztori alapján sokan a Silent Hill vagy a Resident Evil -féle túlélőhorrorra asszociálnának, ám a The Suffering távol áll ettől. A különféle szörnyek például egyáltalán nem támadnak a két japán sorozatra jellemző vészjósló csigalassúsággal: egyesek villámgyors vágásokkal, gyakran a plafonról a fejünkre ugorva, vagy a föld alól előtörve próbálják széttrancsírozni, kiszipolyozni, mások pedig darázsrajnyi géppuskagolyókkal igyekeznek szitává lyuggatni, vagy injekciós tűs lövedékkel megmérgezni hősünket.

Ezt a játékot tehát végig kőkemény akció jellemzi, ugyanakkor tökéletes reflexeket is igényel: mintha egy horror témájú Max Payne -t látnánk, bár a bullet time ezúttal (hál’istennek…) kimaradt. Konzolkonverzióról lévén szó, tartottam attól, hogy az irányítást PC-n megint el fogják baltázni a fejlesztők.

Nagy megkönnyebbülésemre a surrealös srácok eredeti szándékuk ellenére még konzolon is „túl pécésre” fejlesztették Torque vezérlését, így ezúttal mi jártunk a legjobban: egérrel és billentyűvel precízebben tudtam felvenni a harcot a gyakran tömegekben támadó ellenséges szörnyekkel szemben, mint a szintén kipróbált xboxos verziónál. A másik, amit ilyenkor az átiratoknál menet rend szerint el szoktak szúrni, az a nehézségi szint megfelelő belövése (lásd még: True Crime ) – a The Suffering azonban éppolyan kemény kihívást jelent PC-n, mint konzolon.

Szintén a PC-seknek kedvez, hogy aki az FPS-t jobban szereti, mint a TPS-t, az akár belső nézetből is nyomulhat: ilyenkor első blikkre egy kicsit a Painkiller ugrik be, ám itt szerencsére ritkán fogunk Serious Sam stílusban hordányi agyatlanul ránk támadó dög tömegmészárlásában részt venni. (Egyszer-kétszer azért ez is előfordul.)

Emellett érdekes újításnak számít, hogy hősünkkel nemcsak a különféle szokásos lőfegyverekkel tudunk fasírtot gyártani az ellenségből, hanem Torque az őrület (melynek elhatalmasodását a folyamatosan feltöltődő sárga csík mutatja) „küszöbét átlépve” egyetlen gombnyomásra át tud alakulni gusztustalanságban a többi szörnnyel rivalizáló („Ki a legszebb a világon??? Na ki???”), nyáladzó, karmos rémséggé, és ilyenkor villámgyorsan mozogva véres pusztítást végezhetünk vele a csapatostul támadó rémségek soraiban is. Igazi értelmet azonban csak hard nehézségi szinten kap ez a metamorfózis, normálon ugyanis puskával és pisztollyal precízebben tudunk célozni, lőszerből pedig épp eleget találunk.

„In the dark” – de nem „alone”

Maga a Carnate Islandon található börtönkomplexum, az azt körülvevő épületek és az egész szigetvilág egyetlen logikusan kapcsolódó, mégis változatos univerzumot alkot – nem csak egymás után betöltődő pályák egyvelege, mint az gyakori más akciójátékokban.

A különféle helyszínek még hangulatosabbá válnak azáltal, ahogy rendszeresen megnyitjuk Consuela, az egyik börtönőr feleségének feljegyzéseit, aki Carnate helyi történelmét és helyrajzát ecseteli, hasonlóan egy másik szigetlakó, egy Clem nevű idősebb rab „bestiáriumához”, amelyben a fontosabb fő- és mellékszörnyekről, szellemekről olvashatunk részletes leírásokat.

Clemmel, illetve a történész-kutató hölgy férjével találkozni is fogunk a játék során, ahogy sok más, hősünket segítő NPC-vel is. Ezek a hozzánk csapódó karakterek időnként nemcsak rendkívül hasznosak, hanem igazi életet is lehelnek a játékba. A börtönőrök például állandóan szitkozódnak, és eleinte nem sokra becsülik Torque-ot, később azonban egyre inkább megtanulják tisztelni, a rabtársak pedig általában felnéznek rá, sőt egyesek valósággal istenítik.

Óriási ötlet, hogy első találkozáskor eldönthetjük: inkább egyetlen golyóval megszabaduljunk-e tőlük, vagy filantróp módon hagyjuk, hadd csatlakozzanak hozzánk. Ilyenkor kétféle belső énünk próbál befolyásolni minket: először egy hörgő mély hang arra biztat, hogy fessük át a falakat az agyvelejükkel („Kiiiiiill hiiiim!”), utána azonnal egy nőt hallhatunk, aki viszont kíméletességre próbál inteni. Ez egyébként nemcsak egyszerű „hangulatkeltés”: tetteink jelentőségét a három különböző befejezésen mérhetjük fel!

Rémek krémje?

Összevetve a The Suffering megjelenítését az igazi PC alapú FPS-ekkel és TPS-ekkel, bizony, el kell ismernünk: a mérleg nyelve erősen az utóbbiak felé tart. Találunk azért igen nyomós pozitívumokat is: a surrealös srácok például fantasztikus munkát végeztek a különféle fő- és mellékszörnyek megjelenítésével: ezek láttán nemcsak a hideglelős frász fog kerülgetni minket, hanem egyszersmind tökéletesen illeszkednek a sziget és a börtönvilág történelméhez.

Mindegyik dög valamilyen (időnként ártatlanul) megkínzott ember megtestesült kísértete, a „mártíromságukról” pedig mindig részletes leírást találhatunk Consuela feljegyzéseiben, ahogy sorra találkozunk velük – a beleélés tehát maximális.Környezetünk kidolgozottságát nézve viszont inkább a „hangulatos”, mint a „gyönyörű” jelzők jutnak az eszünkbe, a grafika ugyanis – egy PS2-esen is megjelent konzolátiratról lévén szó – a textúrázottság és poligonszám tekintetében igencsak alulmarad például a Far Cry hoz vagy a Painkiller hez képest. Bár csúnyának azért nem nevezném a játékot, de a manapság divatos, Radeonokat és GeForce-okat megizzasztó effektusokat szépen el lehet felejteni.

A „konzolvarázs” különösen megfigyelhető az emberek kissé baltával faragott fejformáján, ez pedig sajnos néha komikusan kiábrándító, leginkább akkor, amikor éppen egy hatásosnak szánt kivégzési jelenet szemtanúi lehetünk. Meglehetősen zavaró az is, ahogy a széttrancsírozott vagy szétlőtt emberek szögletes piros „tömbökre” esnek szét – ennél azért manapság még egy PS2es is többre képes…

A technikai korlátokat a készítők megpróbálták különféle hangulatos megoldásokkal palástolni. Torquenak például a játék során állandóan zöldes, vöröses, filmszerű látomásai támadnak, hol a felesége és gyerekei meggyilkolásával, hol pedig a sziget történelmével kapcsolatos történésekről.

Ezek a szellemvilágbéli események ügyesen kapcsolódnak is a valósághoz: a kivégzett rabok hirtelen hősünkre támadó rémekké változnak, vagy egyszerűen csak belebotlunk egy régi, borzalmas gyilkosság áldozatába egy székben összenyaklott, szétrohadt hulla formájában. Az ilyen „effekteknél” meg kell még említeni a „vérfürdőt” is, amelyet ezúttal most szó szerint kell érteni, ugyanis hősünkre minden egyes trancsírozós közelharcnál ráfröccsennek a dögök vörös testnedvei, így egy idő után úgy néz ki, mintha éppen most mászott volna ki egy kád vérből.

Majdnem híres

Szóval sok tekintetben elsőrangú játékkal van dolgunk, mégis kicsit sajnálnom kell, mert egy modernebb motorral, szebb grafikával szerintem igazi klasszikussá válhatott volna, amelyet még évek múlva is a Far Cry és a Painkiller mellett emlegetünk, hiszen a sztori, a háttérvilág, a szörnyek eredetisége és általában a hangulat terén szerintem jó pár kört ráver erre a két etalonnak számító FPS-re.

Még csak azt sem lehet ráfogni a játékra, hogy egyszerű hentelésből állna, ugyanis jól kitalált, apró logikai feladatok is színesítik, így a mai divatos trendnek megfelelően (a valódi kalandjátékok visszaszorulása után, ugye…) inkább horror témájú akciókalandnak lehetne nevezni. Aki szereti ezt a műfajt, és elnéző tud lenni a némiképpen elavult grafika iránt, az szerintem főbenjáró bűnt követne el saját maga ellen, ha nem próbálná ki a The Suffering et – utána pedig már úgy sincs megállás…

-Herpai Gergely „BadSector”-(2004)

Kiadó: Midway Games

Fejlesztő: Surreal Software

Stílus: FPS/TPSt

Megjelenés: 2004