RETRO – Mielőtt a GTA Online és a négyjegyű poligonszámok elhomályosították a memóriánkat, volt egy pillanat, amikor a Rockstar egyszerűen fogta Liberty Cityt, és beleszuszakolta egy kézikonzolba. A Grand Theft Auto: Liberty City Stories nem csupán „még egy epizód”: 1998-ba repít vissza, három évvel a GTA III előtt, és közben bebizonyítja, hogy egy PSP-kazettán is elfér egy teljes, mocskos, rádiószignálokkal és talk show-kkal lüktető város – Toni Cipriani pedig szívvel-lélekkel tapossa végig a Leone-család lépcsőit, hogy caporegimévé verje magát. 20 éves a Liberty City Stories.
A játék 2005 őszén robbant be először, kifejezetten PSP-re. Egy évvel később megkapta a PlayStation 2-es portot, jóval barátibb árcédulával – cserébe ott már nem rippelhettél saját soundtracket. A kétezres évek közepi kör befutása után egy szusszanásnyi csend, majd okostelefonos „felújított” visszatérés: érintőkijelzős irányítás, élesebb textúrák, erősebb fények, nagyobb látótáv. A lényeg közben nem változott: ugyanaz a Liberty City, csak 1998-as állapotában, félig épülő/félig bontás alatt álló kerületekkel, félkész Callahan Bridge-dzsel és komppal, amely helyettesíti a még le nem zárt hidat. Ez a kézikonzolra költözött prequel úgy simul a GTA III mellé, mint egy hiányzó fotó a családi albumba.
Fejlesztés és hordozhatósági bravúr (motorcsere, portok, rádió és zene)
A Liberty City Stories fejlesztését a Rockstar Leeds és a Rockstar North közösen vitte. A korszakban ez volt az első 3D-s GTA, amely kézikonzolra költözött, és ehhez a csapat szakított a megszokott RenderWare-rel: a PSP adottságaihoz optimalizált, házon belüli motort húztak fel, hogy a textúrasűrűség, a részecskeeffektek és a felbontás ne roppantsák össze a kisméretű gépet. Az arcmozgásokat az Image Metrics szolgáltatta, így a zseb-GTA is kapott vállalható mimikát és szájszinkront – nem csak átvezetőkben, a rádióreklámok és talk show-k képi kíséreteihez is. A zenék és rádiók a már megszokott GTA-receptet követik: tíz állomás, köztük licencelt trekkek, in-house zenék és verbális káosz a beszélgetős csatornákon. PSP-n egy extra csavar is befigyelt: a „Rockstar Custom Tracks v1.0” PC-s kisalkalmazással (Exact Audio Copy-alapokon) saját számokat is rámixelhettél a városi dugókra; PS2-n és mobilon ez a fícsör kimaradt.
A platformfutás tiszta: 2005 októberében jött a PSP-premier, 2006 nyarán érkezett a PS2-port (olcsóbb ajánlott fogyasztói árral), majd 2013 tavaszán PlayStation Network-ön PS3-kompatibilitásban is felbukkant a katalógusban. A „felturbózott” mobilos verziók később gördültek be: iOS a tél elején, Android a következő hónapokban, Fire OS rögtön utána – mind érintős kezeléssel, valós idejű világítással, HD-textúrával és nyújtott látótávval. A PSP-s többjátékos (ad hoc, helyi, hat főig, hét játékmód) kifejezetten kortüneti csemege maradt: a PS2 és a mobil kiadások ezt letették az út szélén.
Játékmenet 1998-as köntösben (világ, szabadságfok, korlátok és trükkök)
A LCS klasszikus, harmadik személyű akció–kaland nyílt világban, a GTA III-ból ismert Liberty City alaprajzára épít, de több kézzelfogható kényelmet és részletet átemel a Vice City/San Andreas párosból: több belső tér, ruhacsere, és ami sokak szíve – motorok. A térkép természetesen kisebb és sűrűbbre húzott, mint a San Andreasé, de a városszövet így is lüktet: Portland ipari savanyúsága, Staunton Island üzleti kockasága, Shoreside Vale külvárosi kiterülése mind megvannak – csak éppen 1998-ban. A Callahan Bridge még épül, így a komp a kapocs, egyes negyedek pedig mást mutatnak, mint 2001-ben: Fort Staunton például még Little Italy-hangulatot áraszt a történet közepéig, aztán… nos, robban a sztori, és robban a negyed is.
A szabadságfok a 3D-korszak „kis-GTA-i” szintjén áll: kamerát szabadabban forgathatsz, mint a GTA III-ban, de vannak kemény korlátok a korszakhoz és a platformhoz igazítva. A főhős nem tud úszni (mély víz = instant KO), és nem mászik úgy, mint a San Andreasban ismert hős: ezért a tető-parkour inkább autós, motoros megoldásokra bízza magát. Flyolható repülő nincs a városban, a helikopterek pedig leginkább trükközéssel, kiskapukkal csippenthetők elő – ha egyáltalán. A rendőrségi üldözés a klasszikus csillagrendszeren fut, a fegyverpark ismerős: SMG-k, shotik, puskák, a kétkerekű PCJ-600 és társai pedig épp annyit változtatnak a ritmuson, hogy 2005-ben is frissnek hasson a „három éve későbbi” Liberty City.
PSP-n az ad hoc többjátékos üzem hét különböző módban rángatta össze a környékbeli gépeket, és az egyjátékosból ismert gyalogosmodellek, avatarok köszöntek vissza kiszínezett deathmatch- és üldözés-variánsokban. Ez a hálózati gubanc a későbbi portokból eltűnt; a játék lényege viszont ott is változatlan maradt: kis területen, nagy sűrűségű küldetésláncok, vissza-visszatérő szereplőkkel, akikhez a sorozat-tudásunk alapján már előre félmosollyal érünk oda – mert tudjuk, mi lesz belőlük 2001-re.
Történet és szereplők (Toni Cipriani felemelkedése, a három nagycsalád, szicíliai szál)
A sztori 1998-ban játszódik, és tónusa közelebb áll a GTA III apróbb, keserű bohózatokkal tarkított gengsztermeséihez, mint a Vice City csillogó neonjáihoz. Hősünk Antonio „Toni” Cipriani – a GTA III mellékalakja – aki négy év „kiküldetés” után tér vissza Liberty Citybe, miután kinyírt egy made mant. Salvatore Leone örömmel fogadja, de előbb Vincenzo „Lucky” Cilli alá osztja be – ami nagyjából olyan, mintha a kedvenc fiához egy féltékeny, kicsinyes portást szerelnél rá pórázként. Közben befut JD O’Toole, a Sindaccók opportunista embere, aki átállást fontolgat, és Tonival együtt kezdi bontani a rivális család klubjait. A „bizalompróba” rosszul sül el: Vincenzo csőbe húzza Tonit, aki persze megússza, és innentől nem kér belőle. JD a Leonekhoz dörgölőzne, Salvatore azonban levágja a feltételes hűséget – szó szerint.
A háttérben közben magasabb szintről mozdul meg a táblázat: a szicíliai Massimo Torini – egy alvezér – olyan módon tekeri a szálakat, hogy a Leone–Sindacco–Forelli triász egymást marja, a hűségdíjak apadnak, a határvonalak mosódnak. Toni anyja (Ma Cipriani) mindeközben folyamatos szégyent érez fia „alacsony beosztása” miatt, és még az is megtörténik, hogy saját kölykére rendel le ütést – a GTA-családregények elidegeníthetetlen tragikomikuma ez. Maria Latore, Salvatore „díszfelesége” és Donald Love, a nagy reményű üzletember is belép a képbe: utóbbival Toni később együtt borítja fel a városfejlesztési sakktáblát, amikor a Fort Staunton környéki robbanás után hirtelen rengeteg „értékes” telek lesz fejleszthető.
Toni a történet közepe táján „made man” lesz a Leonéknál; ekkor fordul a kocka Vincenzóval is, aki féltékenységi rohamában csapdát állít – és végül ő marad alul. A polgármesteri székbe a Leone-kapcsolatok pályázzák be Donald Love-ot, de a csókos háló kiborul: a sajtó és a közvélemény miatt Love csődközelbe kerül és elbukja a választást Miles O’Donovannal szemben. Jön a letartóztatás Salvatore ellen, Toni pedig börtönön innen és túl is hű marad, és elvarr pár ellenséges szálat – beleértve Paulie Sindaccót is. A Yakuza-szálon Toshiko Kasen kér megbízásokat Toni kezétől férje, Kazuki ellen; a végkifejlet tragédia: Toni hidegre teszi Kazukit, Toshiko pedig nem bírja el a bűntudatot. Közben Ned Burner, a szenzációhajhász tévés is megpróbál karriert építeni Toni balhéiból – rossz ötlet, rövid pályával.
A fináléban beindul a szicíliai dominó: kiderül, hogy Torini mozgatta a háttérben a bandaháborút, a választási machinációt és Salvatore leültetését. O’Donovan polgármestert is elrabolják, hogy ne ejtse a vádakat; Toni és Salvatore kimentik, világítótoronynál leszámolnak Torinival, majd szorítanak egyet a politika torkán. A szicíliai nagyfőnök visszahátrál a szigetre, és ezzel de facto a Leone-család uralja Liberty Cityt. Salvatore ennek megfelelően feljebb rántja Tonit a ranglétrán: caporegime, ahogy azt a gengszteropera megkívánja. A megszokott GTA-íz mellett külön pikantéria, hogy számos GTA III-arc kap „fiatalabb” változatot: Salvatore Leone (Frank Vincent), 8-Ball (Guru), Ma Cipriani (Sondra James) a régi hangokkal térnek vissza, míg Toni (Danny Mastrogiorgio), Maria (Fiona Gallagher), Ray Machowski (Peter Appel) és Donald Love (Will Janowitz) új szinkront kapnak – ez a prequel-korszak hangzásképét is helyre teszi.
Fogadtatás, eladások és örökség (kritikák, díjak, ranglisták)
A Liberty City Stories a kritikusoknál és a kasszáknál is erős rajtot vett. A kortárs tesztekben a PSP-verzió gyakran „A” osztályzatot kapott, az összesített értékelések magas nyolcvanas körül jártak, és a legtöbb bírálat ugyanarra a kettősségre mutatott rá: egyrészt elképesztő teljesítmény, hogy ez a város és tempó elfért a zsebben, másrészt a platform miatti korlátok (úszás és mászás hiánya, levegő járművek korlátozottsága) időnként látható keretet húznak a sandbox köré. A PS2-port többnyire gyengébb pontokat hozott, részben a későbbi megjelenés miatti „déjà vu”, részben a PSP-s extrák hiánya miatt, de a „feleáras” belépő ezt sokaknál ellensúlyozta.
Az eladások önmagukért beszéltek: a PSP-kiadás hónapok alatt több százezres példányszámot pörgetett, az Egyesült Államokban rövid időre a kézikonzolos toplisták élmezőnyébe kapaszkodott, és éveken át hivatkozott viszonyítási pont maradt, amikor arról ment a diskurzus, hogy „mit bír el” egy kézigép. A PS2-átirat külön ligát futott: egymilliós tételt is elért a tengerentúlon, miközben a brit piac dupla platina (PSP) és platina (PS2) minősítésekkel jutalmazta. A nagy összegzésnél, amikor a kiadó 2008 tavaszán számot vetett, már több milliós globális darabszám szerepelt a sor végén – handheld GTA-ból ennyit korábban senki nem látott.
Díjak fronton is tisztességesen teljesített: a 9. AIAS-gálán a „Handheld Game of the Year” jelölésig jutott – a szobrot végül a Nintendogs vitte haza, ami jól mutatja, mennyire széttartó és forró volt 2005–2006 környékén a hordozható piac. Későbbi, retrós visszatekintésekben a játék rendre azért kap bókot, mert a prequel-trükköt nem „rajongói szolgálatként”, hanem funkcionális világépítésként csinálja: a félkész hidak, az épülő negyedek, a későbbi botrányok csírái mind úgy vannak a helyükön, hogy közben a játékmenet nem csupán elmeséli, hanem le is játszatja őket.
Ha az örökséget egy mondatban kell összefoglalni: a Liberty City Stories bebizonyította, hogy a „nagy” GTA-élmény sűrítve is működik, ha a rendezői olló tudja, mit kell levenni, és mi az, amihez nem nyúlhat. A motorcsere, az optimalizálás, a rádiók és reklámok precíz hangképe, a küldetésláncok szerkesztettsége és Toni Cipriani íve együtt azt az illúziót hozta, hogy a zsebedben egy valódi, élő Liberty City dübörög. És amikor egy motoros üldözés végén két csillag csipog a sarokban, miközben a beszélgetős rádióban valaki a városi komp menetrendjéről veszekszik – akkor megérted, miért hittük el 2005-ben, hogy ez a jövő: a nagygépes világ mobilnyi lenyomata, kompromisszumokkal, de szívvel.
Zárásnak egy apró emlékeztető: a GTA III 2001-es, „nagy” pillanatát ma már tankönyvek és YouTube-esszék szedik ízekre. A Liberty City Stories ezzel szemben finomabb: fog egy évet a történelemből (1998), és megmutatja, hogyan kerültek a dominók a helyükre. A Callahan Bridge félkész cölöpjei, Fort Staunton későbbi „átalakulása”, a médiabohócok és a politikai szivárgások mind-mind előszoba-jelenetek egy ismert film előtt. És miközben a főhősünk felkapaszkodik a Leone-lépcsőn, mi, játékosok is átlépünk egy fokot: elhisszük, hogy a zsebben is lehet nagyot álmodni – ha van hozzá motor, ritmus és tíz rádióállomás.
-Herpai Gergely BadSector-
