SOROZATKRITIKA – Az eredeti Vikingek sorozat figyelemre méltóan tartós koncepciónak bizonyult, olyannyira, hogy hiába ölték meg benne az eredeti főszereplőt, mégis tovább élt a sorozat a fiain keresztül, akik sárban és mocsokban – a szó legszorosabb értelmében vérrel és verejtékkel küzdöttek tovább. Idén pedig elérkezett az idő, hogy az eredeti sorozat nyomán készült, vadonatúj, száz évvel később játszódó sorozatban ismét felvegyük a fonalat az északi harcos népek történetével.

Az eredetileg History-csatornáról a Netflixre vitorlázó Vikingek: Valhalla még véresebb, még keményebb látványt kínál – ezúttal 4K-ban – és a forgatókönyv is némileg kiforrottabb az alapsorozatnál. Ami nem változott: a sorozat most is valóban élt karakterekkel, valódi történelmi eseményeket mutat be – még ha nyilván sokat hozzátéve, vagy megváltoztatva azokból.

Pogányok kontra keresztények, de itt egyébként is mindenki vérbosszúra vágyik

A korábbi sorozatban szereplő Ragnar Lothbrok és fiai (akik az Assassin’s Creed: Valhallában is megtalálhatók) már mind a múlt emlékei, de a sorozat ügyesen lép át egy új korszakba, ahol a vikingek megpróbálják feloldani a belső szakadást, amelyet a kereszténység bevezetése okozott, és amely a hívők egy olyan alcsoportját hozta létre, amely összeütközésbe kerül a pogánysághoz ragaszkodókkal.

Ebbe az amúgy is zűrös korszakba lépve a Vikingek: Valhalla nem is vesztegeti az időt, hogy a nézőket egyenesen a véres akcióba taszítsa. A Valhalla a valóban megtörtént Szent Brice-napi mészárlással indít, amely egy 1002-ben megtörtént esemény, mely során Æthelred angol király elrendelte a királyságában élő dánok válogatás nélküli lemészárlását. A sorozatban ez a mészárlás arra ösztönzi a vikingeket, keresztényeket és északiakat egyaránt, hogy egyszer s mindenkorra bosszút esküdjenek Anglián.

A mészárlásról egyébként a Trónok harca Vörös nász című része juthat eszünkbe, csak éppenséggel ez megtörtént esemény… Elég könnyű tehát megérteni, hogy egy ilyen tömeges gyilkosság miért ébreszt bosszúvágyat a vikingekben.

Egy különös összefogás

A vikingek óhazában maradt testvérei tehát véres bosszúhadjáratot is indítanak, amely összehozza a különböző indítékú, civakodó személyiségeket, köztük a tehetséges felfedezőt, Leif Erikssont (Sam Corlett) és „pajzslány” húgát, Freydis Eriksdottert (Frida Gustavsson), aki ugyanolyan halálos, ahogy a karddal, vagy tőrrel bánik, és elkötelezett a saját külön vérbosszúja mellett az igazságért.

Összefognak Harald Sigurdssonnal (Leo Suter), az ambiciózus északi herceggel, akinek őse az alapsorozatban szereplő „Széphajú Harald” (I. Harald norvég király) és aki felismeri Eriksson tehetségét, és a közelgő ostromban is lehetőséget lát, hogy saját királyi ambícióit is beteljesítse.

A kemény, gyakran komor anyag ellenére a Vikingek: Valhalla” ritkán vontatott. Sőt, időnként merész módokat talál arra, hogy tipikusnak tűnő csatákat ábrázoljon, mint például a harmadik epizód sűrű mocsarakon keresztül történő rajtaütési kísérletét, amely egyszerre torokszorítóan izgalmas és a végkifejlete epikusan szomorú.

A híd nem volt túl messze

A veterán forgatókönyvíró, Jeb Stuart executive producere, aki többek között az eredeti producerrel, Michael Hirsttel dolgozik együtt. Talán ennek az együttműködésnek is köszönhető, a sorozat különösen epikusra sikerült, beleértve az említett rajtaütési kísérlet utáni London Bridge-ért vívott csatát is, amely komplex, izgalmas és nagyszerűen kidolgozott – talán az eredeti sorozat hasonló csatáit is felülmúlja. (Komplexitásában mindenképpen.)

A sorozat emellett kiterjedt szereplőgárdával és változó szövetségekkel is rendelkezik, amelyek közül kiemelkedik a viking király, Canute (Bradley Freegard), az okos és ravasz stratéga karaktere, aki a 11. században az angol és a dán trónon is ült.

A történelemben gyökerező, de ahhoz nem szorosan kötődő sorozat talán arra késztet egy-két nézőt, hogy fellapozzon egy könyvet, vagy kiguglizza, hogy valóban így alakultak-e a dolgok, ami nem rossz dolog. Ugyanakkor erre nincs is igazán szükség, hiszen a Vikingek: Valhalla” elég jól működik pusztán epikus fantasy jellegű drámaként is – mindezt egy olyan első évadban, amely bőven hagy helyet a cselekményében a véres csatáknak és egyéni összecsapásoknak egyaránt.

„London Bridge is falling down, My fair lady…”

A sorozat az említett London Bridge csatának bemutatásával még arra is szakít időt, hogy sugallja, honnan származik az idevágó angol gyerekvers. („London Bridge is falling down, My fair lady…”) Persze, ez valószínűleg nem így történt, mint ahogy sok egyéb Vikingek: Valhalla cselekményrész sem igaz. De az új széria a korszak eseményei és az érdekes karakterek kapcsolatai, viszályai, összecsapásai annyira lenyűgözőek és ügyesen kidolgozottak, hogy egyszerre lesz igazán kifizetődő élmény a történelem iránt fogékonyaknak nyitott Wikipédiával együtt, vagy a gamereknek az Assassin’s Creed: Valhalla végigjátszásával párhuzamosan nézniük.

-BadSector-