RETRO – A ’90-es évek derekán a videojátékok egyre inkább próbálták utolérni a filmeket – már nemcsak játékmenetben, hanem történetmesélésben, látványban és élményben is. A CD-ROM megjelenése megnyitotta az utat az élőszereplős játékok előtt, és ezzel együtt megszületett a Phantasmagoria is: egy interaktív horrorfilm, ami 30 év távlatából is képes felkavarni a gyomrot.

Konzolos fronton akkoriban a Metal Gear Solid vagy a Final Fantasy VII robbantottak, elképesztő átvezetőikkel és mozifilmes dramaturgiájukkal. Ám már jóval előttük, a CD-meghajtók térhódításával, megszületett egy új trend: olyan játékok láttak napvilágot, amelyek teljes mozgóképes videókkal próbálták megidézni a mozivászon élményét. A Sewer Shark, a The 7th Guest vagy a Night Trap mind keltettek hullámokat – hol lelkesedést, hol botrányt –, de engem leginkább a Phantasmagoria kapott el igazán. Emlékszem, még fiatal egyetemistaként vettem meg és vicces volt, hogy az akkori Népszabadságban is reklámozták. Az élmény megmaradt, a részletek viszont elhalványultak. Most, három évtizeddel később, elérkezettnek láttam az időt, hogy újra leporoljam, és megnézzem, hogyan muzsikál 2025-ben. Már csak azért is, mert a zenéje mai füllel hallgatva is egészen elképesztő!

Az álomprojekt, ami végül rémálommá vált

A Phantasmagoria mögött a Sierra On-Line házi legendája, Roberta Williams állt, akinek nevét a King’s Quest-sorozat tette örökre ismertté. Már nyolc éve dédelgette az ötletet, hogy horrorjátékkal sokkolja a játékosokat, de a technika csak mostanra érte utol az ambícióit. A végeredmény egy 550 oldalas forgatókönyv lett, amit Stephen King és Edgar Allan Poe stílusa ihletett. 25 fős színészgárdát verbuvált a megvalósításhoz. Eredetileg 800 ezer dolláros büdzsével számoltak, de a projekt költségei végül 4,5 millióra duzzadtak – ebből 1,5 millió ment el arra a stúdióra, amit a Sierra csak emiatt épített fel a forgatáshoz.

A játék hét CD-n jelent meg, és már a premier hétvégéjén 12 millió dollárt kaszált, így az év egyik legnagyobb példányszámban eladott címe lett. De a siker ellenére sokan nem voltak elragadtatva. Rengetegen látták benne az FMV kalandjátékok mélypontját: teátrális ripacskodás, fájóan egyszerű feladványok, és egy történet, ami bármelyik B-kategóriás tévéfilmet idézte. És még csak a botrány ezután jött: a játékban ugyanis élőszereplős jelenetekben mutatnak be brutális halálokat – és egy erőszakos szexuális aktust –, ami miatt több kiskereskedő egyszerűen megtagadta a forgalmazását.

King + The Shining + démon = interaktív rémregény

A sztori tipikus Stephen King-hangulatot áraszt, konkrétan The Shining ugrott be róla – már csak azért is, mert a főszereplő egy író. Adrienne és férje, Don egy tengerparti kisváros mellett fekvő, régimódi kúriába költöznek, de a hely múltja sötétebb, mint amire számítottak. Adrienne szerepébe bújva mi, játékosok, bejárjuk a kastélyt, titkos szobákat fedezünk fel, és végül – teljesen véletlenül – kiszabadítunk egy démont, akit a 19. századi illuzionista, Zoltan “Carno” Carnovasch idézett meg. A démon megszállja Dont, aki ettől kezdve fokozatosan megőrül, és egyre erőszakosabbá válik.

Már az elején meglepett, milyen lassan indul be a játék – de ez kifejezetten jól áll neki. A történet hét napra oszlik, egy-egy CD korong per nap, és az első háromban szinte csak felfedezünk, ismerkedünk, felépítjük a hangulatot. A feladványok nem tolják túl a kihívást, így van időnk belemerülni a környezetbe. Még manapság is ritka, hogy egy játék nem egy robbanással indul – a Phantasmagoria viszont szépen lassan kúszik a zsigereink alá. És ettől működik igazán.

Point & click, horror edition

A klasszikus point-and-click irányítás meglepően intuitív. A képernyőt egy kőkeretes UI öleli körül, ahol folyamatosan látjuk az inventoryt és a funkciógombokat. Van egy „szem” ikon, ahová húzhatjuk a tárgyakat, ha meg akarjuk vizsgálni őket, és egy piros koponya, ami mindig ad egy kis segítséget. Ez a hint rendszer nemcsak poénból van benne: egyértelműen az volt a cél, hogy bárki végig tudja vinni a játékot anélkül, hogy félúton falhoz vágná a billentyűzetet.

Persze akad néhány tipikusan adventure game-es „WTF?!” pillanat, amikor semmi nem indokolja, hogy épp azt a tárgyat használjuk, amivel tovább tudunk lépni – de ezeket leszámítva a játék gördülékenyen halad. Használtam végigjátszást is, mert korábban már játszottam vele, és nem akartam kihagyni semmit – de a koponyára néha csak a drámai voiceover miatt kattintottam, ami annyira túljátszott, hogy élmény volt hallgatni.

Zöld háttér, CGI és nosztalgikus borzongás

A kastély bejárása önmagában is élmény, köszönhetően a játék egyedi látványvilágának. A Phantasmagoria élőszereplős jeleneteit digitálisan generált hátterekkel kombinálták, és bár ez ma már furcsának tűnhet, akkoriban igazi vizuális bravúrnak számított. A zöld háttér előtt mozgó színészek és a statikus, renderelt terek keveredése néha fura – de ettől lesz igazán különleges. Újra és újra azon kaptam magam, hogy a 11 éves énemmel próbálom összehasonlítani az élményt, és belegondolok: milyen sokkoló lehetett ez akkor. Még az olyan apróságok is, mint hogy Adrienne lehuppan a kanapéra vagy kifekszik az ágyra, akkoriban technikai csodának számítottak. És ezekből az animációkból rengeteg van – ami világosan mutatja, mennyire figyeltek a részletekre.

A gyilkosságok tálalása is megér egy misét: egy The Character Shop nevű effektes cég gondoskodott róla, hogy az öldöklés látványos, de ne túl komolykodó legyen. Van itt fejhasítás lendülő pengével, arcba állított kerti szerszám, meg lángra lobbantott koponya is – mindez épp annyira túltolt, hogy az ember ne rettegjen, hanem vigyorogva bámulja. A szeánsz jelenet különösen ütős: hibátlanul keveredik benne az FMV és a CGI, vizuálisan simán benne van a játék top 3 pillanatában. És a tömörített FMV videók okozta vizuális torzulások csak még brutálisabbá teszik az egészet. Ez így 1995-ös horror esszencia.

B-filmes bugyutaság, de szerethető

Azért ne szépítsük: vannak fura dolgok a sztoriban. Például hogy Don és Adrienne beköltöznek egy gyanúsan óriási házba, ahol lezárt szárnyak, kínzóeszközök, meg egy rozsdásodó kiságy vannak, és egyikük se vonja le a nyilvánvaló következtetést. A legtöbb ember ilyenkor legalább egy lakatost hívna – itt ez sem történik meg. A mellékszereplők közt is akadnak vállalhatatlanok: például a nyálas, nőfaló ingatlanos vagy a mentálisan lassú, „viccesnek” szánt karakter. Ezek ma már minimum problémásak – de furamód mégis beleillenek ebbe a fura, B-horroros világba. Olyan az egész, mint egy Rose Red-korszakos Stephen King minisorozat – hibáival együtt szerethető.

Három évtized után is maradandó élmény

Ritka az olyan játék, amit 30 év után újra elő lehet venni, és még mindig tud valamit. A Phantasmagoria ilyen. A kilencvenes évek egy korszakos lenyomata: egyszerre mutatja meg az FMV-játékok csúcspontját és kínosabb vonásait. Bár eredetileg csak a brutalitás maradt meg bennem, újrajátszva meglepett, mennyire jól működik a történet egy nő szemszögéből, aki egy egyre erőszakosabbá váló kapcsolatban próbál életben maradni – ráadásul egy megszállt kastélyban, ahol egy démon is bejátszik.

Ha bírod a túljátszott színészkedést és a retró szövegeket – vagy pont ezek miatt vonz a dolog –, a Phantasmagoria 2025-ben is élvezetes tud lenni. Akkor is, ha nosztalgiázni akarsz – és akkor is, ha most találkozol vele először.

– Herpai Gergely „BadSector” –