RETRO – A „tanítvány” után ismét a mestervámpír, Kain szürkés, túlvilági bőrébe bújhatunk. Hősünket négyszáz évvel az első Blood Omen után és több ezer évvel a Soul Reaver 1 történései előtt, Nosgoth földjén saját társai elárulják, elveszíti birtokát, hatalmát, kastélyát, és kitaszítottként senyved, mígnem egy vámpírnő és rejtélyes, szintén vérszívó főnökei fel nem karolják sorsát – természetesen saját céljaik érdekében.

 

A hataloméhes, kegyetlen és intelligens élőhalott szerepében szép lassan egy titkos összeesküvés közepébe keveredünk, ahol a túlvilág rémségeit üldöző „nemes lovagok” épp oly korruptak és veszélyesek, mint Kain egykori vámpírbarátai. A Legacy of Kain: Blood Omen 2 „ízig-vérig” dark fantasy: sötét, véres és kegyetlen, Anne Rice regényeit idéző zseniális történettel, kíméletlen összecsapásokkal, ahol az ártatlanok csak eledelül, vagy bábként szolgálnak a földöntúli képességek birtokosainak és bitorlóinak…

A Legacy of Kain sorozat eddig igazi „zsánerjátékokból” állt, amelyekben a sztori, a stílus és az ábrázolt világ jócskán a tényleges program fölé emelkedett. Bizonyos szempontból ez jót tett neki, hiszen így kiemelkedett a sablonos Tomb Raider-klónok közül, viszont a tényleges játszhatóság valahogy megsínylette, hogy a készítők nagyrészt a hangulatra (ami amúgy zseniális) koncentráltak. A felülnézetes legelső rész egy idő után egyszerűen unalmassá vált: a rengeteg (igaz, már akkor is véres) csetepaté és töméntelen mászkálás miatt PC-n hamar a süllyesztőbe került.

A teljesen 3D-s Soul Reaver már sokkal ígéretesebbnek tűnt, de az idétlen saverendszer, a rettenetes gyökér irányítás és a fárasztóan unalmas harc miatt ez sem aratott túl sok babért. A legutóbb megjelent, elképesztően látványos grafikájú és hangulatú Soul Reaver 2 már nagyon közel járt a tökélyhez, de az első rész hiányosságait még itt sem sikerült eléggé kijavítani ahhoz, hogy igazi klasszikusról beszélhessünk. Vajon a Legacy of Kain: Blood Omen 2-vel végre „beért-e” a sorozat…?

Vérkoholizmus

Először is némi figyelmeztetés nem árt: a Legacy of Kain: Blood Omen 2 elképesztően kegyetlen játék. (Nem véletlenül árulják Nyugat-Európában „Csak 15 éven felülieknek…”) Az még csak hagyján, hogy jó véres – ezt már megszokhattuk, hiszen a legtöbb akciójáték ilyen manapság. Az azonban nem túl gyakori, hogy egy ilyen irgalmat nem ismerő, vérszomjas, „rosszfiú” vámpírhőst irányítsunk, akinek szemében mindenki csak potenciális étek: ellenséges élőhalottak, „konzervbe” bújt lovagok, szerencsétlen járókelők és az életükért könyörgő, leláncolt, nyomorult emberek – férfiak és nők egyaránt.

Ráadásul Kain igazi „vérkoholista”: a vörös nedűt mutató szintje folyamatosan csökken, és ahogy egyre tapasztaltabbak leszünk, egyre többet tudunk (sőt, kell) magunkba szívni, úgyhogy a torkos élőhalott áldozatainak száma is jócskán növekszik. Még az előző vámpíros játékok is kevésbé voltak kegyetlenek: a „Vampire: The Masquarade”-ben Christoffal és társaival ajánlatos volt csak „belekóstolni” az emberi áldozatokba, különben teljesen elállatiasodtak; Raziel, Kain legfőbb ellenfele pedig vér helyett csak ellenségei lelkét szippantotta ki, az ártatlanokat pedig általában érdemesebb volt életben hagyni. A Legacy of Kain: Blood Omen 2 azonban visszatért az első rész bosszú- és vérszomjas látásmódjához, ahol senkinek sem érdemes megkegyelmeznünk: nem csak Kain szűnni nem akaró vérszomját kell kielégítenünk, hanem a mestervámpír ezáltal nyeri vissza elveszített, egykori tudását.

Egy, a vörös melletti lila sáv ugyanis Kain jártasságát mutatja, és valahányszor az élőhalott áldozataiból iszik, ez a szint is növekszik. (Igaz, ezt még jobban emelhetjük a különféle, könnyen megtalálható ládákkal.) A Legacy of Kain: Blood Omen 2-ben kifejezetten dőreség tehát a szerencsétleneket életben hagynunk: itt nem jár irgalom sem a legyőzött ellenfélnek, sem az ártatlanoknak – senkinek, akinek az éltető nedű folyik az ereiben.

 

„Élesebb a láncnál a kard” (meg az egyéb pengék, karmok és szemfogak)

A játék elején teljesen „kezdőként” indulunk, mert Kainre olyan csapást mértek a Soul Reaver karddal, hogy képességeit szinte teljesen elveszítette – vagy legalábbis hosszú időre elfeledte. Umah, egy női vámpír szerencsére rögtön segítségére siet az egykori hadúrnak.

Innentől kezdve egyfajta traininget kapunk, amiért elismerés illeti a készítőket, mert általában az ilyen oktatórészek nagyon erőltetettek szoktak lenni, itt viszont tökéletesen ágyazódik a sztoriba, ahogy a türelmes Umah szép lassan kitanítgatja a dölyfös és morgolódó Kaint. Eleinte természetesen az alapmozdulatokat és a harci fortélyokat leshetjük el.

Karakterünk irányítása sokat fejlődött a Soul Reaver 2-ben, de azért még nem volt tökéletes, és sajnos a bravúr a Blood Omennél sem sikerült. Addig nincs is gond, amíg Kain az ellenséggel farkasszemet nézve támad és védekezik: a vámpír remekül animált mozdulatokkal, tökéletesen harcol, és csak gyakorlat kérdése, hogy mennyire tudunk érvényesülni.

Mint az eddigi részekben, itt is külön gombbal tudunk villámgyorsan szembefordulni az ellenséggel („autoface”) – ez pedig tényleg isteni kis funkció, és az esetek többségében remekül működik. Sajnos időnként előfordul, hogy hősünk valamiért az istennek sem akar reagálni rá, és persze ilyenkor kapja a kiadósabb sallereket. A másik bosszúságot Kain viszonylagos lassúsága okozza, ami annál is dühítőbb, mivel Umah a játék elején biztosít minket, hogy vámpírként gyorsabbak és ügyesebbek vagyunk, mint a halandók.

Ebből ezek szerint levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy a Jedik gyorsabbak, mint a vámpírok, ugyanis a Jedi Outcastban Kyle Katarnnal (alapjáratban – az erőfutás használatáról már nem is beszélve!) sokkal fürgébben és folyamatosabban tudtam mozogni, harcolni, míg Kain a csata hevében egy kicsit komótosabban és valahogy bénábban reagál parancsaimra. Végül az Outcasttal összehasonlítva (tudom, ez a program elkényeztetett) „poliposabb” maga az irányítás is: a küzdelmek során egyszerre több billentyűt is kell kezelnünk, ami időnként elég macerás.

A Jedi képességekhez hasonlóan ugyanis itt is vannak vámpírvarázslatok (ezekre majd még később visszatérek), a készítők viszont elkövették azt a hibát, hogy az elérésüket nem külön betűkre osztották ki, hanem egy külön menüből kell választanunk. Ha például az ugrás van kijelölve, mi viszont egy támadó mágiával szeretnénk az ellenséget amortizálni, akkor ezt be kell hívnunk, és végiggörgetnünk a megfelelő pontig.

Még szerencse, hogy ilyenkor a szerepjátékokhoz hasonlóan kimerevedik az idő, de ez akkor is felesleges pepecselés. Kicsit furcsa húzás a készítőktől (bár kétségtelenül megkönnyíti a játékot), hogy a Soul Reaverekhez hasonlóan az aljasabbnál aljasabb rémségek itt is udvariasan megvárják, míg hősünk végez társukkal, és csak ekkor kapcsolódnak be a küzdelembe. Valószínűleg a fejlesztők ezzel akarták ellensúlyozni a körülményesebb harcot, én viszont jobban örültem volna, ha ez a Jedi Outcasthoz hasonlóan tökéletes, viszont egyszerre több ellennel is meg kell küzdenünk, mert a vívások így is eléggé színpadiasak.

Eleinte jópofa ötletnek tűnt, de én ritkán használtam ki Kain torokmegragadós tulajdonságát, amellyel a legyengült ellenfelet fojtogatva fel tudjuk emelni, aztán vagy elhajíthatjuk valamerre, vagy valamilyen fegyverrel döfködjük, pofozgatjuk, mint a macska az egeret. Mivel én inkább a brutálisabb és gyorsabb támadás híve vagyok, ezért a szédelgő, lihegő ellenséget (ez akkor szokott előfordulni, amikor például valamilyen speciális támadást vet be) inkább néhány villámgyors vágással leterítettem a földre.

Arról már nem is beszélve, hogy a Legacy of Kain: Blood Omen 2 élőlényeit valahogy nem húzza a gravitáció: sehonnan nem lehet lelökni őket, pedig ez mekkora móka más akciójátékokban. (Khmm… Jedi Outcast? Bocsi) Végül a Crystal Dinamics dorgálást érdemel az elég ostoba MI miatt is: a velünk szemben álló szörnyek támadási repertoárja csak néhány mozgásfázisból áll, és elég kiszámíthatóan ismételgetik őket, úgyhogy ezeket kiismerve a harc sajnos eléggé mechanikussá válik.

Egyedül az említett speckók okozhatnak kellemetlen meglepetést, amikor a szörnyek vagy a lovagok egy váratlan és kivédhetetlen ütésfajtát választanak: igen bosszantó módon egyes lényeknél szinte lehetetlen elugrani előle. A Legacy of Kain: Blood Omen 2 védelmében azért meg kell említenem, hogy a kezelhetősége és a küzdelmek színvonala valamelyest javult még a Soul Reaver 2-höz képest is, a gond csak az, hogy míg Raziel kalandjai során inkább a logikánkra kellett koncentrálnunk, itt egy sokkal akciódúsabb és kevésbé puzzle-orientált darabról van szó – így viszont a kisebb bénázások is jobban feltűnnek.

Varázsolj a véremmel!

Eddig egy kicsit szigorú voltam, de azért szó sincs arról, hogy Kaint egy karóval a szívében el kellene küldenünk a fenébe. (Különben hogyan is kerülhetett volna fókuszba?) Amitől igazán kiemelkedik a Legacy of Kain: Blood Omen 2 a szokásos Tomb Raider-klónok közül, és már-már a Messiah vagy az Alice mellé kerülhetne, az a varázslatos középkori dark fantasy hangulat, amely az egész játékból árad.

A rendkívül látványos megjelenítés a gyönyörű Soul Reaver 2-höz képest is javult, és külön dicséretet érdemelnek a grafikusok az elképesztően hangulatos, – helyenként középkori, máshol Verne fantáziáját idéző indusztriális stílusú, vagy éppenséggel az Alice rémálomszerű ideggyógyintézeténél is hideglelősebb – helyszínekért. (Mint például az „Örök börtön” nevű fejezet, amelynél, ha éjszaka játszol, háromszor is meggondolod, hogy meg mered-e látogatni a mellékhelyiséget.)

Talán csak egyetlen rész idegesített, de az marhára: ezeknél a játékoknál valahogy nem bírják ki a fejlesztők, hogy ne kerüljön be legalább egy „misztikus éterben, lelkek között, a semmiben lebegő platformokon kell ugrálnod”típusú pálya, ahol különféle teleportokhoz kell eljutnod: persze itt is van ilyen, mintha az Alice-ből vagy az Undyingból másolták volna ki control c, control v-vel. (Szerencsére azért kevés fantáziátlan helyszínnel találkoztam.) Igazán kreatívak a már említett vámpírképességek, amelyeket leginkább a Jedi Outcast varázslataival tudnék összehasonlítani.

Az egyik legpraktikusabb például a mágikus ugrás, amellyel hatalmas szakadékok felett tudunk átszökkenni – amellett, hogy nagyon látványos, ezzel remekül megoldódott a Tomb Raider-féle „platformugrálás” bosszantó problémája is.

A másik mágia az eszméletlen feelinges árnyvarázslat: láthatatlanul odaosonsz az ellenség háta mögé, és egy jól irányzott mozdulattal hátulról felnyársalod, kitekered a nyakát, vagy lefejezed. Persze egy vámpír, ha akar, „elbűvölő” is tud lenni: Kain szuggeráló tekintetével befolyásolhatja áldozatait: ilyenkor, ugyanúgy, mint a Jedi Outcastban, átvehetjük az irányítást mások felett, hogy ajtókat, lezárt átjárókat, útvonalakat nyittassunk ki velük.

Egy kicsit kidolgozatlanabb és kevésbe tetszetős a „telekinézis” varázslat, amellyel ugyan távolról tudunk egyes kapcsolókat állítgatni, de ezen túl használata sajnos eléggé korlátozott (bár az egyik főszörnyeteg legyőzéséhez szükségünk van rá.) Végül nem lenne teljes a kép a három harci mágia nélkül, amelyeket furcsa módon akkor tudunk csak megidézni, ha előtte „feltöltjük” őket… hosszan tartó védekezéssel az ellenség csapásai elől. (Sajátos ötlet…)

Szerencsére maguk a varázslatok remekül illeszkednek Kain sötét lelkületéhez: a „fury”- val egyetlen hatalmas erejű, kemény makarenkóit vihetünk be, a „berserkkel” alaposan megsorozhatjuk az ellent, míg az „immolate”-tel (ezt a varázslatot kapjuk meg utoljára) egy hatalmas lángoszlopot megidézve szénné égethetjük a nyomorult delikvenst, aki így azonnali hatállyal a másvilágra távozik.

Hab a tortán, hogy mindegyik varázslat kivédhetetlen, tehát ügyes taktikázással – majdnem – legyőzhetetlenek lehetünk. (Az a „majdnem” sajnos azért van ott, mert az ellenség is előszeretettel alkalmazza kiszámíthatatlan és kivédhetetlen speciális ütéseit…)

Ha leszámítjuk a buta MI-t, akkor a csetepaték azért igen élvezetesek, hála az adok-kapoknak és a mozdulatok remek animációjának vagy az olyan hatásoknak, mint amikor a berserk végén belassul, majd felpörög a kamera, a mostanában marhára divatos, matrixos (meg Max Payne-es, Jedi Outcast-os és majd BloodRayne-es) effekttel, miközben az ellenfél egy nagy maflást kap, vagy jobb esetben el is halálozik. Nekem bejöttek a kapcsolgatós puzzle-feladatok is: látszik, hogy a Crystal Dinamics a negyedik Legacy of Kainre ebbe azért tényleg beletanult: nem frusztrálóan nehezek, vagy helyenként szinte ki-meg találhatatlanok, de azért egy kicsit törnünk kell rajta a fejünket.

Nomen est (Blood) Omen

Persze, ami igazán kiemeli a játékot, az a bevezetőben méltatott, Anne Rice regényeit idéző remek történet. A rengeteg sablonos jófiú után végre egy kegyetlen, önző és hataloméhes élőhalott szerepébe kerülünk, aki ugyanakkor őszintén és egyenesen kifejezi érzelmeit, társaival szemben pedig szolidáris. Bizony, bizony a zsiványbecsület mellett létezik a „vámpírbecsület” is: ne áruld el vérszívó társaidat, légy hű uradhoz, ne állj át a vámpírvadászok oldalára – és főleg: ne ölj másik vámpírt! Természetesen az egykori hitszegő társakat egy magára valamit is adó élőhalottnak azért az utolsó szálig ki kell irtani: Kainre – és így ránk – hárul ez a nemes feladat.

Az ellenséges és szövetséges vezérvámpírok egyébként profin kidolgozott, összetett jellemek, és Kain az átvezető jelenetek során mindegyikükkel elsőrangúan megírt párbeszédeket folytat. (Persze ezt csak azok tudják élvezni, akik jól bírják az angolt, mert felirat már megint nincs, viszont szerencsére vérszívó barátaink továbbra is „I am very British, my dear – oh well, do you want a cup of tea?” kiejtéssel társalognak, úgyhogy az érthetőséggel azért nem lesz gond.)

Nagyon bejött az is, hogy Kain alapvetően saját, önző céljaiért küzd, és nem valamilyen elvont és sablonos eszme érdekében (mint például Nosgoth vagy az emberek megmentése stb.): egyszerűen csak vissza akarja szerezni és megszilárdítani hatalmát. Nem nyavalyog folyton, mint Raziel, hogy „oh, miért kellett vámpírrá válnom”, meg „mi, élőhalottak csak fekély vagyunk Nosgoth földjén”; Kain igazán céltudatos és büszke vérszívó. (Kettejük kapcsolata egyébként Louis-éra és Lestat-éra hasonlít az „Interjú egy vámpírral” című regényből/filmből.)

Summa vámpírum

A történet, a grafika, a hangulat – tehát az egész körítés nagyon rendben van, a küzdelmek nem tökéletesek, de azért szódával elmennek, úgyhogy végső soron egy remek kis játékkal gazdagodhattunk volna, amely a sorozat előző részét, a Soul Reaver 2-t is megelőzte volna, de… Igen, sajnos ott van az a „de”, amely ezúttal iszonyúan bosszantott, és le is vettem hat százalékot az eredetileg 89-esre tervezett értékből. Hogy miről van szó? Nos a Blood Omen 2 sajnos elképesztően bugos.

Minden alkalommal háromszor-négyszer-ötször kell elindítanom, hogy végre az intró után ne fagyjon ki rögtön, és játék közben is állandóan kidobott, ami rohadtul idegesítő volt, ha éppen nem értem el egy mentési ponthoz (mert itt sem tudsz mindenhol saveelni – még szerencse, hogy ezúttal sokkal több ilyen lehetőség van, mint a Soul Reaverek!).

Egyéb durva hibák, hogy amikor a menüben kavarunk, akkor egyrészt az egérkurzor időnként idétlenül belassul, másrészt a gamepad használatát minduntalan „elfelejti” (márpedig ehhez a progihoz erősen ajánlott!), és helyette valami nem létező, „halandzsa” irányítót ír ki, ami azt eredményezi, hogy ezek után a billentyűzetet is hiába püfölöd: a program a füle botját sem mozdítja! (Egyedül az Alt/F4-re reagál.)

Általában nem szoktam ilyen jellegű bugokon kiakadni, de ez valami olyan felháborító trehányságot feltételez a teszterek részéről, hogy muszáj volt megemlítenem. Erősen gyanítom, hogy az Xbox-konverziót készítő (ugyanis erről a gépről fordították át) külsős, Nixxes csapata is ludas a dologban… Jellemző módon az Eidos, Kain ugrásait is megszégyenítő, villámgyors sebességgel dobott ki épp ezekre a hibákra két patch-et is, de azt talán mondanom sem kell, hogy nem sokat segítettek. (Egyedül a játék közbeni fagyások szűntek meg.) Utána olvastam egyébként különféle fórumokon, hogy másoknál is előjöttek ezek a hibák, de nem mindenütt, úgyhogy nektek talán szerencsétek lesz vele…

-Bad Sector-(2002)

---

Kiadó: Eidos Interactive

Fejlesztő: Crystal Dynamics/Nixxes Software BV (PC)

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2002.03.28