RETRO – A „halálos szerelem” közhely Max Payne-re és Mona Saxra ezúttal maximálisan igaz: a sebzett lelkű zsaru és a szépséges bérgyilkosnő egymás iránt táplált forró érzelmeibe az a hadseregnyi rosszfiú pusztul bele, aki kettejük „közé” (a tűzvonalba) kerül. Ez a love story nem rózsaszínű, hanem koromfekete: itt illatos zsebkendővel legfeljebb a pisztoly véres markolatát törlik le, rózsát pedig csak a sírjukra kapnak a tűzpárbajok áldozatai…

Akik tömeggyilkosságot rendeznek New Yorkban, azok általában a villamosszékben vagy elmegyógyintézetben végzik, ám Max Payne nemcsak hogy megúszta az ügyet, hanem hősként is ünnepelték. Persze egy fontos „barát”, Alfred Woden közbenjárására is szükség volt, aki tisztázta Maxet: a családja lemészárlásáért bosszút álló renegát zsaru csak a „szemetet” ürítette ki a városból, egy gyilkos kábítószerrel üzérkedő gengszterbanda és korrupt kormányügynökök szitává lövésével.

In medias res

Hősünk az első rész viszontagságai után nem virul ugyan, de legalább él: a kábítószer-ellenes osztályról visszakerült a „mezei” rendőrség kötelékébe. De mivel a Max Payne 2 -ben járunk, hősünk itt sem húzhatja ki a nyugdíjig egyszerű családi perpatvarok helyrehozásával és öreg nénikék szatyrainak visszaszolgáltatásával… Bizony, Maxszel most is igazi vérfürdőt fogunk rendezni New York utcáin és bérházaiban.

Azt, hogy a tűzpárbajok hősünket is rendesen leamortizálják, az in medias res kezdésnek köszönhetően csodálhatjuk meg: Max egy kórházban ébred, arcán csúnya sebhelyekkel, lőtt seb miatt kötszerbe bugyolált mellkassal. Nemcsak testi, hanem lelki sérülések is gyötrik: már megint egy kollégája halála miatt kell felelnie, de ezúttal tényleg ő a tettes, és még csak nem is tagadja…

Ezzel a darkos felütéssel kezdődik a második részben még inkább a depressziós film noirokat idéző sztori, amely most is elsőrangú, és ismét Sam Lake tollából íródott (akiről az első részben Max arcát is mintázták). Már maga az indítás is zseniális, hiszen azonnal a játékba ránt minket azzal, hogy meg akarjuk tudni, Max megint hogyan jutott el idáig, és hogyan fog majd kimászni a csávából.

Az első részhez hasonlóan egyébként a történet fejezetekre bontott eseményei nagyobb részben átugorható (bár rengeteget veszít az, aki ezt teszi) képregényekkel, valamint kisebb engine mozikkal zajlanak – igaz, utóbbiakból ezúttal valamennyivel többet láthatunk.

Disney-t felejtsd el!

Alapvetően tehát nem sokat változott a sztori elmesélésének technológiája, az viszont, akinek kétségei voltak afelől, hogy Lake képes még valami eredetit kitalálni, alaposan mellétrafált: a bevezetőben említett végzetes szerelmi szál ugyan klasszikus bűnügyi filmekből már ismerős, ám ennyire hangsúlyosan most először szerepel akciójátékban. Max szerelmének tárgya, a gyönyörű Mona Sax igazi femme fatale és bérgyilkos (á la Nikita), emellett nagyszerűen kimunkált figura. Hab a tortán, hogy Monát ezúttal nemcsak az átvezetőkben csodálhatjuk, hanem a játék során irányíthatjuk is.

Aki pedig ez alapján Lara Croftra asszociál, az jobb, ha rögtön kiveri a fejéből: Mona Sax fényévekkel eredetibb karakter, mint a Tomb Raider nagy mellű régésznője, arról nem is beszélve, hogy szépségével is kenterbe veri.

Persze mindez nem is lenne lehetséges, ha a célközönség tizenkét évesekből állna, ám nem véletlenül figyel ott a Rockstar Games-logó a dobozon: ugyanúgy, mint a Grand Theft Auto sorozat, a Max Payne is felnőtteknek szóló, igényesebb, a megszokottnál keményebb sztorival büszkélkedhet. Számítógépes játéktól szokatlanul kidolgozott, metaforákkal teli dialógusokat fogunk hallani: mint minden más részlet a játékban, ez is egyszerre életszerű és stílusos.

Ebben nagy részük van a kiváló szinkronhangoknak: a történetet is elmesélő Max Payne most is James McCaffrey baritonján szólal meg, de a többiek is hasonlóan kitűnő munkát végeztek, nincs egy színész sem, aki ne nyújtotta volna a maximális teljesítményt, ennek köszönhetően pedig még erősebb az az érzésünk, hogy egy klasszikus amerikai film noir szereplői vagyunk.

No és mint más hasonszőrű játékokból, ebből sem hiányzik az érzéki jelenet, amely – akárcsak a Maffia-ban – itt is igényes, és tökéletesen beleillik a filmszerű hangulatba. A játékosok aránya az utóbbi években erőteljesen az idősebb korosztály felé tolódott, és ezt a hatást – hál istennek – a Max Payne 2-ben is érezhetjük.

Megáll az idő

Aki nem játszott volna az első résszel (azonnal töltse be!), az is biztosan hallott már arról, hogy a Max Payne legnagyobb adu ásza a Mátrixból is ismerős „bullet time”, amellyel az „idő” lelassul, a ránk kilőtt golyók álmosan fodrozódnak a levegőben, mi viszont valós időben ki tudjuk kerülni azokat, és becélozhatjuk, majd szitává lőhetjük a rosszfiúkat. Mint a Max Payne 1 -ben, a
folytatásban sem Mátrix-majmoló ócska üzleti fogással szúrják ki a szemünket, hanem a szemkápráztató effektus a játékmenet szempontjából is lényeges, hiszen a tömegesen ránk rontó gangsztákat gyakran csak ezzel az „emberfeletti” képességgel tudjuk kicselezni.

Sőt: a fejlett MI-nek köszönhetően a bullet time használata igazi létszükséglet, hiszen az ellenség megtanult ügyesebben bujkálni, sokkal agresszívabban támad ránk, és az sem ritka, hogy teljesen váratlanul tör hőseinkre. Igaz, egy csöppet még mindig okosodhatnának, de ezt gyakran ellensúlyozza, hogy még nagyobb tömegben, akár a magasból is össztüzet eresztenek ránk, és nincs az a Bruce Willis, aki bullet time nélkül ép bőrrel megúszna egy ilyen kivégzőosztagot!

Maga az effektustechnika kivitelezése olyan eszeveszett mértékben nem változott, sem grafikus megvalósítását, sem mechanizmusát tekintve. A különbség a két fajta változatában rejlik: az alaptípus mellé kaptunk egy másik fajtát is, amelyet alkalmazva környezetünk kicsit rozsdás színűvé válik, és hőseinkkel extra mozdulatokra is képesek vagyunk.

Max vagy Mona karjával kaszálva körbepördül, mi pedig újratöltés és megállás nélkül lövünk tovább és tovább, mindaddig, amíg teljesen ki nem ürült a tárunk, vagy le nem pergett a képernyő bal alsó sarkában található homokóra. Érdekes egyébként, hogy bár a bullet time-ot a Max Payne után is sokan próbálták már különféleképpen alkalmazni, de nem igazán sikerült lepipálniuk.

Ugyanez a Max Payne 2-re is igaz valamennyire, de még mindig ez a játék nyújtja leginkább azt az élményt, amelyet a John Woo- vagy Tarantino-filmekben tapasztalhatunk. Egyszerűen felülmúlhatatlan az a feeling, ahogy Chow Yan Fet stílusában két pisztollyal a kezedben, akár a hasadon csúszva (mert az új részben már ezt is megteheted!), vagy az ablakon keresztül, a levegőben lassan lehulló üvegszilánkok között berepülsz egy gengszterekkel teli szobába, és egyenként végzel velük, miközben azok lassított felvételen lövik ki rád a golyóikat, a látványosabb halálnemeket pedig a körbepörgő kamera segítségével is megszemlélheted!

Mona Sexy és Humprey Payne

A készítők láthatóan sokat gályáztak a fontosabb szereplők külsejének jobb kimunkálásán, és ez különösen igaz Max Payne és Mona Sax fizimiskájára. Mindkét karaktert valódi színészekről mintázták (lásd a dobozban), és arcuk sokkal részletesebb, valóságszerűbb, mint például a Sam Lake-ről digitalizált Max Payne-ábrázat. Bár sokan jobban örültek volna, ha ismét a sztori íróját üdvözölhetjük Max Payne szerepében, de az is igaz, hogy új hősünk legalább nem vicsorog állandóan.

Max fegyvertársa és szerelme, Mona Sax – mint a neve is utal erre – rendkívül szexi és modellszerű alakja sokunk fantáziáját beindította. Bár a játék során csak ritkán irányíthatjuk, a Remedy-s srácok legalább annyira jól kidolgozták, mint Max Payne-t. Míg a zsaru ruhájának leglátványosabb kelléktára szokásos csillogó bőrkabátja, a bérgyilkoslány leginkább szűk, divatos, testhezálló farmerjével büszkélkedhet, amellyel alaposan lemossa a porondról Lara Croft hasonszőrű nacóját is, amelyet a Tomb Raider 6 -ban csodálhattunk meg.

Ami a különféle gengsztereket illeti, ők már kevésbe emlékezetes vagy egyedi külsővel rendelkeznek, és sajnálatos módon egyes arcok észrevehetően gyakran ismétlődnek is. Ez a Sam Fisherére némileg hasonlító szerkót és maszkot viselő kommandósoknál annyira nem zavaró, de amikor Luigi és Giovanni egy szobával arrébb fekvő hullája tök ugyanúgy néz ki, akkor már zavart érzünk a mátrixban.

Azért annyira nem vészes a helyzet, és bőségesen kárpótolnak az óriási műgonddal kidolgozott helyszínek. A különféle ipari és raktárépületek, a gettók, a bérházak folyosói, gangjai, koszlott kis lakásai vagy a főgengszterek jól felszerelt, elegáns villái és palotái tökéletesen valóságszerűek, fotó-realisztikusak, és ismét csak azt az érzést erősítik, mintha egy filmbe csöppentünk volna.

Ugyanakkor a rendkívül élethű textúrák felbontását úgy tudták felturbózni a készítők, hogy a gépigény ezt ne szenvedje meg: itt találkozunk a legszebb példájával annak, hogy olyan grafikus motort is lehet fejleszteni, amely szépségében leiskolázza a konkurenciát, ugyanakkor közel sem kell hozzá egy paksi atomerőmű, mint más, kevésbé látványos, ám annál nagyobb hype-ot kapott játékokhoz.

„Ne csak a rongyot rázd bébi!”

Manapság egyre több játékban (például: Rainbow Six 3 , Tomb Raider 6 ) alkalmazzák a ragdoll („rongybaba”) effektust, amely lényegében a halott test zuhanását próbálja meg minél reálisabban szimulálni. A Max Payne 2 készítői ezt a technológiát még magasabb szintre emelték azzal, hogy az „élő” karakterek is úgy rázkódnak össze a sérülések során, mint a valóságban: ha például valakit a vállán találsz el, akkor ennek megfelelően rándul hátra, mielőtt visszalőne. (Ha tud…) De ez még mind semmi: nemcsak az embereknek, hanem minden egyes tárgynak saját fizikája van, és másképpen viselkedik, ha elmozdítjuk, belélövünk, legyen szó akár egy apró vázáról, ládáról, hordóról vagy bármi másról.

Amikor Max berobban egy szobába, akkor a bútorzat, a székek, kisebb asztalok nem maradnak lecövekelve, hanem felboríthatjuk őket, illetve amikor a lassított felvételű bullet time alatt egymás után belelövünk négy-öt fickóba, akkor ők mindent levernek maguk körül, és ettől még reálisabb lesz a játék.

Végül a technológia a játékmenetre is befolyással van: az ajtót kinyitva például alaposan orrba vághatjuk a mögötte gyanútlanul ácsorgó bűnözőket, a robbanástól elénk hulló tárgyakat néha még fedezékként is felhasználhatjuk, vagy mondjuk, egy építkezés deszkapallóján állva egyetlen puskalövéssel lelökhetünk egy lassan robbanó hordót, amely aztán lent robban fel, egyszerre akár több ránk leső rosszfiút is elintézve.

Bár – a játék jellegéből adódóan – azért az esetek többségében stratégiai jelentősége nincs a dolognak, hiszen nem fogunk asztalt tolni az ajtó elé, amint azt a Half-Life 2 -ben (remélhetőleg, ha egyáltalán kijön…) megtehetjük majd, a ragdoll effektus azonban mégsem csak öncélú technikai bravúr, hanem szorosan kötődik a játékmenethez.

Játszd újra Max!

A Max Payne 2 akció részei egész egyszerűen fenomenálisak az újfajta bullet time-nak, a fizikának és a szemkápráztató grafikus effektusoknak köszönhetően. A sztori – bár természetesen nem mérhető Dashiell Hammett vagy Raymond Chandler műveihez, esetleg a Keresztapa filmekéhez – még így is a PC-s játékok világában a leginkább magával ragadó. Hogy vannak-e igazán újdonságok? Tengernyi. A feljavított bullet time-on kívül rendkívül élveztem azt is, hogy Maxen kívül Mona Saxot is irányíthattam, a legnagyobb poén pedig az volt, amikor egyetlen nagyobb helyszínen kellett keresztüllövöldöznöm magam, de a két főszereplővel másmás terepen!

Amikor pedig közvetlen közelről látjuk, ahogy Max egy robbanás miatt tökéletes élethűséggel zúg le egy emeletről, aztán ugyanezt a jelenetet távolról, Mona szemszögéből nézhetjük végig: na ott aztán teljesen kész voltam! Még az előző részben idegesítő rémálmokat is ezúttal zseniális látványelemekkel és ötletekkel munkálták ki a készítők: nemhogy nem frusztráltak, de kifejezetten élveztem őket, és egész biztosan hiányoltam volna ezeket.

Végül az egészre a koronát a kísértetiesen fülbemászó zenei betétek rakják (leginkább a főmenüben hallható muzsika), amelyeket cikkírás közben is hallgatok! (Arról, hogy hogyan kell kiszedni ezeket, a Tippekben olvashattok!) Igazság szerint csak két negatívumot lehet a fejlesztők fejéhez vágni. Az egyik a befejezés, amely… hmm… persze, nem akarom lelőni a poént, de egy hangyányit eredetibb is lehetett volna.

A másik ok pedig sokkal prózaibb: akárcsak az első rész, a Max Payne 2 is rendkívül rövid, ha nem időzöl el poénos pár beszédek, a Max Payne-t parodizáló tévésorozat vagy egyéb apró részletek felett, akkor bizony hat-hét óra alatt végezhetsz az első nehézségi fokozattal. (Ha viszont max-imálisan ki akarod ezeket is élvezni, akkor számolj hozzá nagyjából egy órát.)

Ez bizony valóban hozzávetőleg csak egy hétvégét jelent, viszont ezúttal tényleg érdemes a következő szintet is végigtolni! Mindenesetre megint megtörtént velem az a manapság már oly ritka esemény: megnyomtam a „real time” gombot este kilenckor, megállt az idő, aztán csak reggel hatkor eszméltem fel…

-BadSector-(2003)

Kiadó: RockstarGames, Gathering of Developers

Fejlesztő: RemedyEntertainment

Stílus: TPS

Megjelenés: 2001