RETRO – Ki mire asszociál a „rejtélyes és veszélyes egyiptomi műkincs” hallatán? Aki titokzatos halálesetekre gondol, valamint a múzeumban felbukkanó élőhalottakra, titkos keleti szervezetre, amely mindenkit legyilkol, csak hogy visszaszerezze, illetve a többi megszokott klisére, az jó helyen kapiskál…

A Curse: The Eye of Isis-szel a 2001-es ECTS-en találkoztam először. Mivel az akkori felhozatal meglehetősen szegényes volt, a Wannado horror- és misztikus elemekkel teletűzdelt túlélőhorroros akció-kalandja viszonylag felkeltette az érdeklődésem, úgyhogy emlékszem, még kifejezetten vártam is arra, hogy mikor kaparinthatom már a kezembe.

Aztán a Curse csak nem akart elkészülni, a műfaj pedig időközben majdnem kiment a divatból, aztán radikálisan más irányt vett a történetcentrikus és filmszerű Silent Hill 2-vel és 3-mal. Már le is mondtunk róla, aztán hirtelen felindulásból mégis megjelentette a Wannado…

London, századforduló…

A sztori összességében nem rossz, de azért láttunk már ilyet. Victoria Sutton, a csinos, de kissé túlságosan is óvatlan és becsvágyó archeológusnő meghívja Darien Dane-t, gyerekkori barátját, hogy menjen el a British Museumba, ahol az általa Egyiptomból hazahozott műkincsek vannak kiállítva.

Köztük van egy „Isis szeme” nevű tárgy is, amelyet igen komoly vallási félelem és babona övez. Mint ahogy más ilyen stílusú kalandfilmekből már ismerős a szitu: természetesen a tudósnak hallgatni kellett volna a baljós információkra, de ő nem tette, így hamarosan egy nindzsaszerű figura (nyilván egy kincs visszaszerzéséért harcoló titkos keleti szervezet tagja) kezd gyilkolászni az épületben, illetve a halottak zombivá válnak a műtárgy hatására, és így tovább, és így tovább. Múmia és társai copy paste.

Horrorra akadva

A Curse of the Isis játékmenetét tekintve is teljesen hagyományos túlélőhorror, amely leginkább az Alone in the Dark 4 -re emlékeztet. Míg a sztori viszonylag erőssége a játéknak, és később dob valamennyit a hangulaton, a szüntelen szörnyvadászat – amely sajnos közel sem olyan izgalmas vagy félelmetes, mint a Silent Hill sorozatban – alaposan visszavesz belőle.

A zombiszerű, halott rendőrökből, múzeumőrökből vagy más jó polgárokból élőhalottá váló szörnyek csak nagy jóindulattal nevezhetőek ijesztőnek, és ha az ember egy túlélőhorrorban jóindulattal próbálja magát rávenni arra, hogy ugyan parázzon már egy kicsit, akkor az már rég rossz. Mégis, sokat javít a feelingen a viktoriánus Anglia miliője, valamint az ehhez kötődő megoldások.

A korhoz illően hősünk nem zseblámpát, hanem gázlámpát cipel, illetve a különféle épületekben is ezek égnek, amelyeknek imbolygó fényforrását egész ügyesen ábrázolták a készítők. A korszaknak megfelelően fegyvereink is régiesek (az egyik például egy parafinégető lángszóró, amelyet manuálisan kell pumpálni), illetve elemózsiás vagy gyógyszercsomagocska helyett mentolt és „élénkítősót” (smelling salt) hurcolászunk magunkkal.

Resident kamera (evil)

Azért azt nem állítanám, hogy a játéknak nincsenek feszült pillanatai… Amikor például a túlélőhorrorokban megszokott (és máshol jobban elfogadható…) rossz kameranézetek miatt nem vesszük észre előre a monsztákat, akkor az ember összerezdül, amikor rátörnek a dögök. No persze ettől még nem fogunk tapsikolni (sőt…), valamint számomra az is érthetetlen, hogy ha már úgysem előre renderelt, hanem valódi 3D-s grafikát használ a játék, akkor mi a fészkes fenének kellett fix kamerás nézeteket használni?! Mert akkor ez „túlélőhorrorrosabb”?!

Hiszen nincs annál bosszantóbb, mint amikor lőjük a dögöket, de nem látjuk pontosan, hogy jól célzunk-e, illetve, hogy már meghaltak-e, és emiatt (feleslegesen) veszélyesen közel kell mennünk hozzájuk. A másik ökörség a save-pontok megoldása… A PC-s Silent Hill-ekben már rájöttek arra, hogy marhára felesleges a számítógépes játékosokat azzal frusztrálni, hogy nem menthetnek akárhol, erre jön a Curse, ahol persze muszáj megint valamilyen értelmetlen baromságot kitalálni.

Két lábon járó „save-pontunk” ezúttal nem valamilyen tárgy, hanem tisztességes neve Abdul Wahid, az elhunyt, valaha őrültnek hitt atyánk (akinek, mint majd kiderül, fontos szerepe van a történetben) egykori barátja. Ez még idáig rendben is lenne, bár annak is jobban örültem volna, ha legalább valamilyen csinos leányzóhoz, és nem ehhez a bamba képű fickóhoz kell járkálnom. Ráadásul szerencsétlen flótás mindig valahol a pálya elején pihenget, és rettenetesen idegesítő, hogy mindig vissza kell hozzá kolbászolni.

Arról nem is beszélve, hogy a különféle helyszínek sem vérforralóan eredetiek vagy izgalmasak. Mivel elég nagy, ám feltűnően hasonló szobákban fogunk bolyongani, gyakran el fogunk tévedni, a helyzeten pedig a mindenféle leírást nélkülöző térkép sem segít. Frusztrációnkat csak növeli a zárt ajtók és a hozzájuk való kulcsok elhelyezése.

Igaz, általában mindig lehet tudni, hogy az adott kulcs mire való, ám arra már nem mindig emlékszik az ember kristálytisztán, hogy merre is található a hozzá való ajtó, ilyenkor pedig úgyszintén iszonyú dühítő, amikor keresgélni kell. Nagy szerencse, hogy a készítők nem követték el az újraéledő szörnyek ostobaságát, mert ha még ez is bekavar, akkor ezen a ponton komolyan lemondtam volna a játék teszteléséről.

Túl kevés, túl későn…

Sajnos a Curse: Eye of Isis tökéletes példája annak, hogy miért nem szabad húzni egy, a virágkorán már túl lévő, kihalófélben lévő műfaj nem túl eredeti darabját. A túlélőhorror nem mai gyerek: a Silent Hill-ek is csak egészen eredeti, magával ragadó hangulatukkal, elképesztően látványos, filmszerű grafikájukkal és képi megoldásaikkal tudtak nemcsak újat mutatni, hanem ki is emelkedni napjaink igencsak fejlődő játékainak áradatából.

Bár a Curse: Eye of Isis sem csúnya, sőt egyes helyszínek kifejezetten szépek, azonban vizuális világára az eredetiséget nemigen lehet ráfogni – olyan Alone 4 -es szintű. A szinkronhangok viszont egész jók, és egy idő után a sztori is beindul, bár azért alapvetően sematikus marad – a közelében sem jár a Silent Hill ekének.

A legnagyobb bajom a Curse: Eye of Isis-szel mégiscsak az, hogy készítői gondosan ügyeltek arra, lehetőleg semmiben se legyen eredeti, ráadásul rendkívül makacsul megtartották a műfaj napjainkra már nyilvánvalóvá vált hibáit, ez pedig hatalmas öngól volt. Sajnos ez a játék igen hamar feledésbe merült…

-BadSector-(2003)

Kiadó: DreamCatcher Interactive, Wanadoo

Fejlesztő: Asylum Entertainment

Stílus: Túlélő horror

Megjelenés: 2003