RETRO – Gondjai vannak az üzleti konkurenciával? El szeretné hallgattatni politikai ellenzékét? Megcsalja a felesége? Vagy csak gyorsan örökölni szeretne? Egy percig se tétovázzon: hívja azonnal a +360047474747-es számot, és mi azonnal kiküldjük legjobb szakemberünket!

Valljuk be: ki ne álmodott volna már arról, hogy profi bérgyilkos legyen, aki vagyonokat keres azzal, hogy csendben, precízen és jéghideg vérrel intézi el célpontjait – mint a Hitman: Contracts főszereplője: a 47-es ügynök. Most komolyan, gondoljatok csak bele: kötetlen munkaidő, egzotikus utazások a világ bármely sarkára, sok-sok pénz, a nők a lábunk előtt hevernek (a hódolattól vagy holtan…) és még a túlnépesedéssel szemben is tettünk egy apró, ám annál drasztikusabb lépést!

Na jó, természetesen csak viccölök: a Hitman tipikusan az a sorozat, amelyik mellé nem ártana egy „ki ne próbáld otthon!” kezdetű figyelmeztető szöveg, elvégre kopasz, tetovált fejű hősünkkel egyik részben sem csináltunk mást, mint hogy a legrafináltabb módokon bérgyilkosságokat terveztünk, majd hidegvérrel végrehajtottuk őket.

A hevesebb vérmérsékletűek pedig akár olyan tömegmészárlást is rendezhettek, amelyet bármelyik terrorista hadsereg bevállalhatott volna. Ha szükség volt rá, az ártatlanokat sem kíméltük, vagyis azt a sok kis oktondit, aki ha meglátta fegyverünket, sikoltozva rohant el. Zöldfülű (Gusztáv hajú…) kezdet, majd profi folytatás.

Persze mégis az volt az igazán cool guy, aki csendben és halkan csak a célpontjára koncentrált, és úgy intézte el áldozatait, hogy senki más nem halt meg. Ez már csak azért is óriási elismerést érdemelt, mert az IO sorozata (sok más egyéb mellett…) mindig is híres volt hatalmas, élő helyszíneiről, ahol rengetegféle megoldás állt nyitva előttünk, csak a megfelelőt kellett megragadnunk.

És hogy mi volt az a zárójeles „sok más egyéb mellett”? Nos, a Hitman első része sajnos korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, leginkább a csapnivaló irányítás miatt. Tudom, tudom, most rengeteg Hitman -fan feje egy fojtogatott áldozat színűére vörösödik (a dühtől), de ami igaz, az akkor is igaz.

Akár a kezelőfelületet nézzük (amit inkább „kezelhetetlen felületnek” lehetett nevezni…), akár Hitman röhejesen tré „hullavonszolását” (a „hulladékká” vált áldozatok eltakarítását), a Codename 47 mindkét szempontból gáz volt a köbön. Kínjaink netovábbját pedig az jelentette, hogy az első Hitman ben egész egyszerűen még menteni sem lehetett. Amikor meghaltunk, akkor attól a ponttól újra lehetett kezdeni (volt három életünk), de ez a szó szoros értelmében annyit ért, mint halottnak a csók, hiszen addigra már nyakunkon volt a rosszfiúk egész hadserege, és még ha túléltük is a tengernyi támadást, az ember innen már csak rossz szájízzel folytatta, hiszen ez a játék nem a hentelésről szólt.

Sokan nagyot csalódtak Hitman első kalandjában (köztük voltam én is), mások viszont mégiscsak tekintélyes rajongói bázist alakítottak (én is, én is! – ender) , ezen felbuzdulva pedig az IO Interactive elkészítette a folytatást. Szerencsére ebben kigyomlálták az első epizód ostobaságainak nagy részét: az irányítás fényévekkel jobbra sikerült (emberünk végre nem engedte el a hullákat forduláskor, bár a Chaplin-filmekbe illően komikus hullaráncigálás itt is megmaradt).

No és végre lehetett menteni is (igaz, ez a nehézségi szinttől függően limitálva volt), emellett még sorolhatnánk azon javítások tömkelegét, amelyeknek köszönhetően a Hitman 2 hosszú távon is elfoglalhatta méltó helyét a lopakodós játékok egyre gyarapodó táborában. No de a nagy kérdés számunkra most az: vajon mivel tudta ezúttal überelni az IO Interactive a második részt…?

A kaszás is csendben végzi dolgát…

Ha most gonosz akarnék lenni, akkor rögtön rávágnám: semmivel. A Hitman: Contracts első pillantásra az égvilágon semmit sem tett hozzá a Silent Assassin-hez. A grafikus motor nem sokat változott (ha nagy jóindulattal keresünk ezen a téren pár újdonságot, akkor esetleg az átöltözés animációján javítottak valamelyest), a játékmenet pedig teljes egészében megegyezik az előző részekkel.

Mielőtt azonban továbbhaladnánk, azoknak, akik általánosban megbuktak bérgyilkolásból, pár szóban azért elregélem a Hitman műfaj receptjét. Hősünk munkája különféle küldetésekre bomlik, amelyek során egy vagy több adott célpontot kell kiiktatnunk az élők sorából, illetve esetenként részfeladatokat is kapunk kissé hideg női hangú kapcsolattartónktól.

A likvidálandó delikvenst minden alkalommal hadseregnyi katona vagy gengszter veszi körül, akik viselkedésünknek megfelelően reagálnak tetteinkre. Ha csak olyan helyen sunnyogunk, ahol szerintük nem kellene, akkor ennek pár keresetlen szó kíséretében hangot is adnak. Amennyiben nem oldalgunk el onnan tüstént, vagy esetleg hirtelen találkozunk velük tiltott helyen, illetve más okokból kifolyólag sikerül felbosszantani őket (lásd még: tippek!), akkor már nem tétováznak: azonnal tüzet nyitnak ránk.

Célunk tehát az (egy mezei akciójátékkal szemben), hogy Hitman: Contracts-ban minél kevesebb puskatűzzel és patakvérrel jussunk el a megadott áldozathoz. A kivitelezésben a fel-alá járkáló civilek is megakadályozhatnak azzal, hogy már egy elővett fegyver láttán is jajveszékelni kezdenek, és ha nem hallgattatjuk el őket azonnal, akkor a perpatvarra odacsődíthetik a katonákat, rendőröket vagy egyéb rossz életű fegyverest.

Mesterségem az intelligencia

Lehetőleg tehát diszkréten kell cselekednünk, gyakran az ellenség ruháját is magunkra öltve, amely – ha óvatosan viselkedünk –, ideig-óráig védelmet nyújthat. A második rész óta azonban ezt nem tehetjük teljes lelki nyugalommal: ha túl közel lépünk az ellenséghez, akkor fel fogja fedni kilétünket, és nemtetszésének hangot adva, azonnal a fegyveréhez nyúl.

A Hitman: Contracts-ban arra is ügyelnünk kell, hogy adott öltözéket hol és milyen szituáció során viselünk: egy kaszárnyában nyilván katonai egyenruhát kell magunkra öltenünk, ám ha felszolgáljuk az ételt, akkor ezt pincérnek vagy szakácsnak öltözve tegyük, különben mindenki azonnal vágja, hogy kopasz hősünk rosszban sántikál, és erre kitör a pánik.

Az ellenség mesterséges intelligenciája lényegesen nem változott a második részéhez képest, és ez sajnos nemcsak a pozitívumokra vonatkozik, hanem a negatívumokra is. Most is előfordul, hogy teljesen érthetetlen okokból dühödnek be, a durvább azonban mégis az (bár ez számunkra persze megkönnyebbülés, csak mondjuk nem túl reális), hogy amikor a „látóhatárukon” kívül esünk, akkor már nem üldöznek vagy lőnek ránk tovább.

Ezzel „ráztam le” például a magyar „Gallárd” szállóban rám lövöldöző (!) rendőrt, aki miután valahogy beakadt egy asztalsorba, egy ideig rángatózott, aztán megnyugodott, és otthagyott a francba! LOL? Az bizony! (Akkor mondjuk jól jött…) Egy dologban viszont szerencsére azért javult az MI: most már nem büntetik azonnali össztűzzel a „sportos életmódot”: tehát sokkal szabadabban futkározhatunk, maximum akkor telik be a pohár, ha ezt erősen őrzött helyen, vagy amúgy is ideges, esetleg ránk pikkelő katonák közelében tesszük ezt. Ez tényleg jó pont a készítőknek, mert engem speciel rettenetesen idegesített a második részben, például Szent Pétervárott, amikor csigaléptekkel kellett bejárnom a feszült katonáktól hemzsegő várost.

Egy veszedelmes elme módszerei

Ha nem is tökéletes a Hitman sorozat, van egy olyan vonása, amellyel mindenképpen a riválisok fölé emelkedik, ez pedig a gyilkolás módszereinek változatossága, illetve az adott pályára lebontott lehetőségek tárháza. Ugyan akár Serious Sam megnyerő stílusában is végigrohanhatunk, mindenkit leggépuskázva, ám ennek itt általában nincs túl sok értelme, és nem is nyújt nagy élvezetet.

Nem, Hitman: Contracts-ban az az igazi feeling, ahogy kilessük a kiszemelt célpontok viselkedését, különféle életszituációit és ezt a legváltozatosabb gyilkoló eszközökkel tudjuk kihasználni. Ha például az áldozat egy magas épület előtt sétafikál nyílt utcán, akkor gondolom, pavlovi reflexként mindenkinek a Kennedy-sztájlos távcsöves puskás merénylet jut eszébe. Még fifikásabb módszer kilesni, ahogy a célpont éppen ötórai teáját készül elfogyasztani, mi pedig diszkréten egy kis patkánymérget csöppenthetünk a gőzölgő folyadékba: a hatás garantált.

A Hitman Contracts helyszínei nemcsak sokkal több ilyen és ehhez hasonló lehetőséget kínálnak az előző részekhez képest, hanem egy új fogással is bővült a gyilkosságok repertoárja: egy egyszerű párnát kézbe véve megfojthatjuk a fejét békés álomra hajtó delikvenst, vagy akár pisztolyunk hangtompítójának is használhatjuk.

Sajnos túl sokszor nem került elő ez a tárgy, pedig hatalmas arcolás szerintem egy őröktől hemzsegő helyszínen egy ártalmatlan párnával végezni a célponttal, aztán angolosan távozni. („Ágyban párnák közt halni meg”, ugye…)Az igazi élményt tehát a lehető legelegánsabb és legcinikusabb módszer megtalálása okozza, de hát kinek a pap, kinek a papné – kinek pedig az AK 47es és a patakvér.

Régi vágású

Szóval nagy rajság ez a változatosság – akkor mégis mi hiányzik az összképből? Engem egyrészt speciel a Splinter Cell ek után a leginkább az zavart, hogy a fény-árnyék viszonyoknak nem sok jelentőségük van: nyílt téren haladva, akár sötétben vagyunk, akár világosban, az ellenség ki fog szúrni. Másrészt mai szemmel nézve már elég szegényes és kissé rosszul kezelhető is a kopasz bérgyilkos mozgáskultúrája. A lopakodási sebességnek például két fokozata van, de a legtöbbször tök mindegy, hogy melyiket használjuk, mert nem ettől függ, hogy észrevesznek-e vagy sem.

Az is eléggé elavultnak számít már manapság, hogy a Hitman: Contracts-ban csak sétálni, futni és lopakodni tudunk: nem lehet kúszni, felmászni, felkapaszkodni, fedezék mögül kilőni – és még sorolhatnám a Splinter Cell vagy a Metal Gear Solid korábbi részeiből már régóta megszokott mozdulatokat. Valahogy suta a fojtogatás művelete is: ha nem állunk a játék szerinti megfelelő szögben, akkor hősünk a levegőben idétlenül kaszálva szerencsétlenkedik.

Emellett az akciójelenetek sem túl életszerűek és gördülékenyek. Ha elindul a haddelhadd, akkor egyrészt mai szemmel nézve rendkívül komikusak az elhalálozások során látható, az első rész óta változatlanul hagyott rongybaba effektusok, másrészt az MI ezen a téren elképesztően ostoba: ész nélkül, a legelemibb taktikázás nélkül ront nekünk.

Ezt persze a készítők megpróbálták mennyiséggel ellensúlyozni, így nem ritka az a jelenet (már ha egyáltalán túléljük, mert mondjuk normal szinten játszunk – én ezúttal bevállaltam az expertet, különben marha unalmas a játék), hogy iszonyú bénán heverő, egymásba lógó kis hullahalmot hagyunk magunk után.

Egy Max Payne 2 után ez bizony kifejezetten szánalmas. Idegesítőek továbbá az olyan kijavítatlanul hagyott régi bugok és figyelmetlenségek is, mint amikor például távcsöves puskát tartunk a kezünkben, és a fegyvert a szemünkhöz emelve, a tető betonkerítése jobban kitakarja a lenti látványt, mint amikor hősünket kívülről látjuk (pedig pont fordítva kellene), vagy hogy a méreg használatakor időnként marhára nem szól a program, hogy volt-e nálunk a megfelelő anyagból, illetve azt sikeresen használtuk-e vagy sem.

Emellett – talán kukacoskodásnak tűnik, de – én hasonló bénázásnak érzem azt is, hogy amikor hősünk a sűrű vértócsában tapicskol, onnan kilépve nem hagy lábnyomot. Végül – ha már itt tartunk – meg kell említenem a hullahurcolást is… Könyörgöm, kedves IO: hát nem töltöttétek be a Splinter Cell-eket?! Mi a pékért nem lehet már végre a testeket a hátunkra emelve szállítani: ezerszer praktikusabb és gyorsabb, mint ez a végtagoknál elvégzett béna cibálás, amely továbbra is olyan, mint amikor Róbert Gida ráncigálja Micimackót lefelé a lépcsőn!

Hitman noir

Szóval a Hitman: Contracts némileg elavult, illetve továbbra is találunk benne ostobaságokat… Akkor miért kattantam rá annyira, hogy napokon át szinte megállás nélkül toltam? Amivel a harmadik rész igazán megfogott, az a magával ragadó film noiros hangulata. Míg az első két Hitman nem nyújtott többet egy egyszerű krimi-élménynél, itt az egyszerre drámai és eredeti alapszituáció, valamint az ehhez kötődő átvezető jelenetek nagyszerűen baljós atmoszférát teremtenek. A 47-es ugyanis a játék elején egy haslövéstől súlyosan megsérül, és félig sebláztól gyötörve, félig ájultan, víziókat látva emlékszik vissza korábbi küldetéseire.

Emellett a helyszínek is sokkal darkosabbak, feelingesebbek, mint azt eddig megszokhattuk: szinte mindenhol szitál az eső, és borongós köd lepi be a piszkos nagyvárosokat, máshol pedig sűrű hó hullik (no persze azt mondanom sem kell, hogy azért az elmaradhatatlan „hóeséses orosz katonai bázis” itt sem hiányzik…).

A hangulat tehát kiváló, még azoknál a misszióknál is, amelyekkel már az első részben játszottunk… Igen, igen, jól olvastátok: egyes küldetéseket egy az egyben átemeltek a Hitman 1 -ből: mivel hősünk ugyebár „visszaemlékezik” múltjára, így a készítők nem hagyták ki azt a ziccert, hogy újra feldolgozzák ezeket a régi missziókat.

Hál’istennek copy/paste-ről azért szó sincs: egyrészt a második rész grafikus motorjával feltupírozott miliők ezerszer jobban néznek ki, másrészt a célpontok kiiktatásának módszereit majdnem az összes pályán kibővítették a készítők. Például a Hitman 1-es legelső küldetésének remake-jénél, ahol a Vörös Lótusz kínai banda vezetőjét kell likvidálnunk, nem muszáj mesterlövészpuskával végeznünk az illetővel: akár meg is mérgezhetjük, vagy pokolgépet szerelhetünk a kocsijára, persze csak akkor, ha megtaláljuk a hozzávalókat.

Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy néhány Hitman -fan kissé (?) megütközve olvassa e sorokat: „mi a fészkes fenének kellett újra bedobni a régi missziókat, amikor újakat is kitalálhattak volna a készítők?!” Nekem speciel bejött: lehet, hogy túlságosan nosztalgikus alkat vagyok…

Nem tudom a kilőtt golyót megállítani…

Szóval végül is hogyan állja meg a helyét kopasz hősünk az igen erős konkurencia mellett? Amint azt az összehasonlító dobozban is láthatjátok: a 47-es egész biztosan elvérezne egy Sam Fisher elleni párbajban, hiszen a lopakodós elemek komplexitása is hagy némi kívánnivalót maga után, ráadásul Max Payne is fejbe trafálná, ha a lövöldözés és az ellenség MI-jének kidolgozottságát nézzük.

Amiknek köszönhetően a Hitman: Contracts mégis megállja a helyét a Hitman a riválisai mellett, azok egyrészt a hatalmas, szabadon bejárható pályák, másrészt a gyilkosság végrehajtásának különféle változatos módozatai. Más kérdés, hogy már égetően szükség lenne a régi receptet valamilyen igazi újítással megbolondítani (szerintem nem tenne rosszat a sorozatnak, ha a készítők például kicsit elmennének GTA -irányba: a nagyobb városokban járműveket lehetne használni, vagy lopni, így esetleg gyorsabban tudnánk a tett helyszínére érni).

Hiába a harmadik rész remek, film noir-os hangulata, ha a játékmenet egy dekányit sem változott. Sebaj, készül már a negyedik rész: már csak az a nagy kérdés, hogy 2005-ben tar fejű hősünk jobban bírja-e a gyűrődést, vagy a visszavonulni sohasem képes bérgyilkosok módjára végül a fűbe harap…

-BadSector-

Kiadó: Eidos Interactive

Fejlesztő: IO Interactive

Stílus: Akció

Megjelenés: 2004