RETRO – 1999-ben a The Matrix fogalommá vált az akciómozik között, de azóta nem készült még játék, amely egy az egyben feldolgozta volna a teljes sztorit. Az Enter the Matrix fiaskója ellenére a Shiny Entertaiment vállalkozik a nemes feladatra. Nagyon fogadkoztak…

Ha ki kéne választani egy filmet, amely a legjobban reprezentálja a számítógépes játékvilágot, akkor egyértelműen a The Matrix lenne az. Hiszen maga a „mátrix” frappáns metaforája annak az addikciónak, amelyben – hardcore játékosként – mindannyian „szenvedünk” (no persze „szenved” a fene…) a gépekre szinte intravénásan kötözve, a valós világból teljesen kikapcsolva lövöldözzük, küzdjük végig magunkat kitalált világokban.

A Matrixnál talán nincs is hálásabb játéktéma, mégis az Enter the Matrix-ig kellett várnunk, hogy végre mi magunk is bevehessük a vörös pirulát. Nos, ha az a vörös pirula nem is volt olyan keserű pirula, mint ahogy azt sokan állították, az EtM mindazoknak nagy csalódást okozott, akik valami korszakalkotóra vágytak az MDK és a Messiah alkotóitól.

Az Atari azonban nem panaszkodott a Shiny-re, hanem szép csendben maradt, hiszen az EtM hatalmas bevételt hozott. Úgy látszik, a Wachowski testvérek sem zavartatták magukat, hiszen mindenki nagy megelégedettségére ismét a Shiny szakította le a következő rész fejlesztésének lehetőségét…

De jó, ez Neo…

Gondolom, már odalestetek a százalékra, mielőtt végigolvasnátok a cikket, ejnye-bejnye, és már levágtátok belőle, hogy annyira – enyhén szólva – nem dobtam magam hanyatt a játéktól, de azért most mégis a pozitívumokkal kezdeném. Az első dolog, amitől a rajongók arca széles mosolyra derül, hogy végre nem valamilyen Rosencrantz és Guilderstein-féle két második alabárdost fogunk irányítani, mint az Enter the Matrix-ban, hanem magát Neót, az Egyetlent.

A játék története teljes egészében Mr. Anderson életútját követi végig, bár természetesen sok dologban el is tér tőle. Bizonyos eltérések miatt szerintem rengeteg Matrix rajongó sírva fogja a fejét a falba verni, de hát a Wachowski testvérek áldásukat adták rá, így szavunk sem lehet ugye…

Mint az előző Matrix-játéknál, a filmek megtekintése itt is kötelező, ugyanis a játék sztorija nem elég koherens ahhoz, hogy vágjuk, miről is van szó, úgyhogy aki még nem látta a Matrix részeket, az tiplizzen le a helyi DVD tékába. A történetet rövid átvezető mozikon keresztül abszolválhatjuk, amelyeket a filmekből vágtak össze videoklipszerűre.

Látszik ezeken a kis betéteken, hogy Wachowskiék készítették őket, mert elképesztően feelingesek és nagyszerűen visszaadják a Matrix részek hangulatát. Maga a játék történetének érdekessége még, hogy a harmadik film sztoriját szinte egy az egyben kihagyja, és szinte rögtön a Smith ügynökök elleni végső csatához ugrik. Tehát szó sincs arról, hogy képkockáról képkockára újrajátszanánk a filmeket, „Neo útja” egyszerre követi és el is tér ezektől.

Humorix Haroldrix

Ez persze nem feltétlen baj, sokkal inkább zavart, hogy valahogy a hangvétel sem volt koherens. Összességében a megmaradt a misztikus, komoly alaphang, ugyanakkor sok helyen az egész átmegy öniróniába, illetve olyan filmekből kapunk utalásokat, amelyeknek semmi köze a Matrixhoz, legfeljebb a Wachowski fivérek rajonganak értük. Az egyik kardozós-kaszabolós pályán például a játék átmegy képzavaros fekete-fehérbe és egy Hét szamuráj-féle, a virtuális középkori Japánban játszódó virtuális világba kerülünk.

Találkozunk még a Matrixra és a különféle a távol-keleti filmekre utaló poénokkal is: ezek elég fárasztóan oldalba-bökdösős „hahahaha, érted? érted?” stílusúak, úgyhogy összességében nem voltam ezektől sem elragadtatva. A játék befejezése… nos, nem akarom lelőni a poént, de annyit azért elárulok, hogy lesznek „meglepetések”, és nem lesz mindenki odáig tőle…

Eksön!

No de kit érdekel a sztori, a lényeg azért mégiscsak a játékmeneten van. Mivel végre Neót és nem Niobe-t vagy Ghostot irányítjuk, ezért fantasztikus képességeinek teljes tárházát kipróbálhatjuk. Összességében a Matrix egy egyszerű akciójáték, ám a készítők valamilyen ravasz elgondolásból az elejére egy rettenetesen gyökér lopakodós részt raktak (amikor Neónak ki kell menekülnie munkahelyének irodaépületéből), utána pedig egy meglehetősen unalmas oktató részben is részt kell vennünk. Hogy ezek minek kellettek a játékba, az rejtély számomra, mert nagyszerűen megvoltunk nélkülük az Enter the Matrix-ben is, de hát a Shiny biztos jobban tudja…

A trainingnek aztán pláne nem láttam semmi értelmét, hiszen minden egyes rész után csak azt tudjuk meg belőle, hogy Neo koma most már még nagyobbat tud ütni, hát hurrá. Ami azonban jobban zavart, az maga a harc… Az elképesztően jól animált kung-fu mozdulatokkal nincs semmi bajom, hiszen látványvilágukban nagyszerűen visszaadják a filmek hangulatát.

Annál inkább zavart, hogy ezeket a csodamozdulatokat egyszerűen a két egérgomb és control gomb (vagy esetleg még shift, ha nagyon cifrázni akarjuk) segítségével hozhatjuk elő. Az egyszerűség ugye nagyszerű dolog, a gondom csak az, hogy az EGÉSZ játékot végig tudjuk úgy verni, hogy mint a hülye, nyomkodjuk a bal egérgombot, illetve a controlt…

Míg például a Prince of Persia 2-ben igazi művészet volt megtanulni az úgyszintén látványos mozdulatokat, itt csak diablózgatunk kell folyamatosan. Hát bravó… Még nagyobb baj, hogy a harc ugyanakkor igen hamar össze-vissza kaszálássá válhat, ugyanis nem tudjuk normálisan kijelölni a rossz fiúkat, így nagyobb számú ellenségnél a filmekre jellemző jól koreografált küzdelem helyett hamar eluralkodhat a totális káosz.

A lövöldözés is sokkal nehézkesebb például a Max Payne-énél. Mivel nem egy echte PC-s játékkal van dolgunk, hanem egy vacak konzolátirattal, ezért sikerült valamennyire itt is elszúrni az egeres irányítást, csakúgy, mint a Driv3r-nél (bár azért annyira nem vészesen). Itt legalább valamilyen célpont-kijelölő rendszerrel azért megfejelték a játékot, de ez engem nem vigasztal a gyengus irányításért, amely a két Max Payne után eléggé elszomorító…

Te vagy a kiválasztott…

Ugyanakkor vannak jópofa ötletek, amelyek mégiscsak megmentik a látványos, ám a kissé unalmas és leegyszerűsített harcot. A játék során ugyanis egymás után újabb és újabb király képességeket birtokába jutunk. A „code vision” segítségével például úgy látjuk a Mátrixot, ahogy azt csak Neo tudja: tiszta számsorokon keresztül, amelyek segítségével rejtett átjárókat, ellenségeket, és egyéb hősünkre leselkedő veszélyeket fedezhetünk fel.

Neo emellett a telekinesis segítségével tárgyakat is tud mozgatni és – ezt biztosan nem fogjátok kitalálni – ki tudja kerülni, meg tudja állítani, sőt az ellenségre tudja irányítani a rá kilőtt golyókat! Természetes nem hiányzik a jó öreg bullet time sem, amelytől most az egyszer megkíméllek Benneteket, hogy elmagyarázzam, hogyan működik, hiszen ez az első Max Payne és már vagy huszonöt TPS óta nem változott…

Kevésbé tetszettek a borzasztóan idétlen és fárasztó puzzle részek, amelyeket csak azért tuszkoltak bele a játékba, hogy az tovább tartson. Az egyik ilyen a merovingiai házában található, és majdnem lefejeltem a monitort, mire ezeken a frusztráló és idétlen részeken átvergődtem.

Rút kiskacsa

Nem voltám elragadtatva a Path of Neo grafikájától sem. Miközben a rettenetesen mosottas textúrákat, színtelen, szagtalan, íztelen környezetet néztem, valahogy a nyolcvanas évek sokszor átmásolt videofilmjei jutottak eszembe, ahol a főhős magyar hangja Józsi volt a nyóckerből. A modellek kifejezetten rémesen néztek ki: szegény Neónak például olyan kiugró, időnként hullámzó ádámcsutkája és polipszerű karja van, hogy Keanu Reeves a kardjába dőlne, ha az életben is így nézne ki. Ráadásul annyira ordít a grafikáról, hogy egy öt perc alatt összedobott, ócska konzolport, hogy az embernek legszívesebben sírni támadna kedve.

Láttam már pár konzolportot az utóbbi időben, de igénytelenségben egyelőre a Matrix viszi a pálmát.
Minden mosottas, homályos – komolyan mondom, helyenként a PlayStation 1 minőségét súrolta a látványvilág… Egy kicsit helyreütik a sok csúfságot a filmet idéző, rendkívül látványos, golyóktól repkedő falrészek, illetve a különféle bútordarabok, berendezések. A rossz programozás miatt ezektől viszont bizony kegyetlenül belassulhat középkategóriás gépeken a játék, ami ilyen szintű grafikánál igencsak vicc a köbön.

Keanu ezt inkább skippelte

Gondolom sokan arra számítottak, hogy az előző részhez hasonlóan itt is az eredeti színészek vállalják be a szinkronhangokat, ám erről szó sincs: egyedül Laurence Fishburne dolgozott együtt a Shiny-val. Az összes többi szinkronszínész pusztán vért izzadva igyekezett, hogy hangja és tónusa épp olyan legyen, mint az eredetieké.

Igazából túl nagy különbséget nem fogunk észlelni: Neo és Smith ügynök hangja épp olyan lesz, mint a filmekben, illetve a játék általános minőségét tekintve a kamu szinkron már annyira nem is zavaró. Egyedül az kifejezetten illúzióromboló, amikor egy filmbetét után, ahol még az eredeti színészt hallhattuk, megszólal az utánzat…

A zene szódával elmegy, de azt viszont nem értem, hogy miért nem tudták a filmek pörgős, dögös muzsikáit a játékba préselni. A pisztolyok és puskák dörrenései, illetve az egyéb effektek viszont tényleg ott vannak a szeren.

A GÉPEK GYŐZTEK…

Mint külső nézetes akciójáték, a The Matrix: Path of Neo az átlagost súrolja alulról, eléggé közepes, néhol kifejezetten rút grafikával. A verekedős rész igencsak ütős, hála a kiváló animációnak, viszont nem neveznem az interaktivitás csúcsának, hogy a bal egérgombot és a control-t nyomkodva gyakorlatilag végig tudok szlalomozni az egész játékon, ebben maximum az egyébként idegesítően gyenge irányítás akadályoz csak meg.

Ha pedig a Path of Neo-ra, mint a Matrix várva várt „igazi” adaptációjára gondolok, akkor bizony hatalmas csalódás. Az, hogy a Wachowski testvérek először a Shiny-ra bízták a filmjeik adaptációját, csak pech volt, hiszen nem tudhatták, hogy az MDK-val elhíresült csapat ennyire alulmúlja önmagát, másodszorra viszont már kimeríti a baklövés fogalmát…

-BadSector-(2005)

Kiadó: Atari

Fejlesztő: Shiny Entertainment

Stílus: Akció

Megjelenés: 2005