RETRO – A Ninja Gaiden első része Xboxon minden idők egyik legnehezebb és legjobb akciójátéka volt. A remek keleties, „nindzsás” hangulat kőkemény ugrálós, hentelős játékmenettel, és az Xbox képességeihez káprázatos grafikával párosult. Olyan volt, mint egy hardcore Prince of Persia: hasonló extrákra voltunk képesek, de minden sokkal pörgősebb, nehezebb, véresebb volt. A pillanat töredéke alatt, ide-oda táncolva kellett egész kis hadseregnyi ellenséges nindzsát, kommandóst, démont elintéznünk.

A különböző bossok leverése rendkívüli koncentrációt, türelmet és penge reflexeket igényelt: a vége felé szinte pokolian nehéz volt a játék. És hogy miért írok ennyit az első részről? Nos, ugyanezt mind-mind elmondhatjuk a folytatásról is, az igazi különbség talán az, hogy ezúttal két nehézségi szintet kapunk…

Ryu, te sosem változol…

A játék főszereplője továbbra is Ryu Hayabusa, akinek a Black Spider nindzsaklánnal és különböző természetfeletti borzalmas szörnyekkel kell szembeszállnia útja során. Hősünk a lopakodást és a célpont lassú megközelítését inkább az ilyen AD&D-, Thief-, World of Warcraft-, meg Age of Conan-féle geekekre hagyja: inkább a totális, frontális támadás híve és miközben ide-oda cikkcakkozik a képernyőn, a nyomában lefejezett, széttrancsírozott hullák és több liternyi kiontott vér tanúskodik az igazi harcról alkotott szemléletéről. Ha a katanájával való szeletelésről és a világ megmentéséről van szó, Ryu Hayabusa nem teketóriázik…

Volf, a werewolf

No igen, a „világ megmentése”… Csakúgy, ahogy hősünk nem szórakozik mindenféle sötétben lopakodással, éppúgy nem cicóztak a készítők azzal, hogy valamilyen feleslegesen megerőltető sztorival zavarjanak bele ebbe a remek hentelősdibe. A történet szerint a CIA (illetve leginkább egy dögös, nagymellű, szőke CIA ügynökcica) a greater fiendek, illetve a főfőgonosz, az Archfiend ellen harcolnak.

Amikor a szőke cicust elrabolják, akkor kapcsolódik be Ryu a harcba, hogy ő is szembeszálljon a greater fi endekkel. Körülbelül így lehetne összefoglalni a sztorit. Hogy mennyire nem szőröztek a készítők a történettel, azt jól példázza az egyik fontosabb vérfarkas (werewolf) greater fiend karakter neve: Volf. Csak ennyi: Volf. Értitek? Volf, a wolf. Laza.

Hack’n’Slash a köbön

No igen, ez a játék nem a sztoriról szól, hanem a szünet nélkül, csuklónkat és ujjperceinket totálisan lezsibbasztó véres akcióról – ezen a téren pedig a Ninja Gaiden Sigma 2 ott van a topon. Hősünkkel úgy fogunk a képernyő egyik sarkából a másikba cikázni, hogy gyakran még mi sem tudjuk szemmel követni Ryu mozgását, nemhogy az ellenség. A különböző véres nyiszálások, pusztító kombók és varázslatok kivitelezése pedig egyrészt hatalmas fun, másrészt pedig egyre nagyobb figyelmet igényel. Bizony, a pörgős játékmenet ellenére nem elég ész nélkül nyomkodnunk a gombokat, minden idegszálunkkal koncentrálnunk kell a megfelelő támadásra, védekezésre, varázslatra, különben Ryu hamar a nindzsák szellemei közé kerül.

A különböző véres nyiszálások, pusztító kombók és varázslatok kivitelezése pedig egyrészt hatalmas fun, másrészt pedig egyre nagyobb figyelmet igényel. Bizony, a pörgős játékmenet ellenére nem elég ész nélkül nyomkodnunk a gombokat, minden idegszálunkkal koncentrálnunk kell a megfelelő támadásra, védekezésre, varázslatra, különben Ryu hamar a nindzsák szellemei közé kerül.

„A Master Nindzsáknak, szeretettel!”

A Ninja Gaiden Sigma 2 épp olyan király, mint az első rész, de hibáit is megőrizte: némileg frusztráló kamera, butus történet, és időnként tényleg szemét nehézségi szint. A folytatás nem is akkora klasszikus, mint az első NG, de ha ki szeretnéd próbálni, milyen lehet a Kill Bill játék formájában, akkor az NGS II-nél jelenleg nem találsz jobbat.

-BadSector-(2013)

Kiadó: Koei Tecmo Games, Tecmo, TECMO KOEI GAMES CO., LTD.

Fejlesztő: Team Ninja

Stílus: Hack’N’Slash

Megjelenés: 2009. szept. 9.