RETRO – A vikingek a történelem igazi fenegyerekeinek számítottak: valahányszor visszagondolunk rájuk, azok a vérszomjas, kemény legények jutnak az eszünkbe, akiknek fejszének látszó tárgy volt a kezükben, és nem féltek azt használni. Végigfosztogatták, felégették a tengerparti városokat, dacoltak a királyságok jobban felszerelt hadseregeivel is, sőt még Amerikába is ellátogattak indiánt kopasztani, még jóval Kolumbusz Kristóf előtt. Ezek után nem csoda, hogy újra és újra főszerepet kapnak a számítógépes játékokban.

Igaz, a Lokiban csak az egyik hős egy északi harcos, azonban maga a címszereplő nem más, mint az északi népek egyik imádott istene. A mitologikus környezet érdekesnek hangzik, bár a Titan Quest után már ez sem újdonság. Ez a hangulat nyomja rá sajnos bélyegét a játék egészére: nagyon kevés olyan elemet találunk benne, amely igazán újdonságot jelenthetne, vagy valamilyen érdeklődésre tartana számot… Amikor egy klón készül valamilyen jól ismert sikerjátékhoz, az ember elvárja, hogy a készítők legalább egy iciri-picirit megpróbálják valamiben felülmúlni a nagy elődöt, vagy ha az nem megy, tisztességesen lekoppintani a régi játék-elemeket. Sajnos a Cyanide-nak egyik sem jött össze igazán.

A Lokival az a legnagyobb baj, hogy gyakorlatilag semmi érdemleges újítás sincs benne: a készítők a leghalványabb erőfeszítést sem tették, hogy a Diablo/Titan Quest sémáin túl kiagyaljanak valamilyen hangyányi újítást. Emellett – bár nincs a játékban semmi elviselhetetlenül rossz, vagy gyengén kivitelezett – a Loki mégis olyan szinten átlagos mindenben, hogy az már-már jobban fáj, mintha egy viking harcos buzogánnyal pofán verne.

Nemzetközi csúcstalálkozó

A játék elején eldönthetjük, hogy egy északi, görög, egyiptomi vagy azték hőst szeretnénk irányítani. Két harcos és két mágikus beállítottságú figura között választhatunk, és hogy a női egyenjogúság se szenvedjen csorbát: két hím mellett a gyengébb nem képviselői szerepelnek a játékban. A főellenség ezúttal Seth, az egyiptomi isten, aki valami nagyon-nagyon rosszban sántikál (én a világ elpusztítására tippelek), azonban szerencsére a jóságos istenek ezt nem hagyják annyiban, és ezt a négy halandót választják ki, hogy szembeszálljon a Gonosszal.

Ahogy látjuk, a készítők tényleg igyekeztek mindent megtenni, hogy ami unalmas és már milliószor agyonhasznált klisé létezik a játékvilágban, azt ebbe az alapsztoriba is beletuszkolják. Ugyanez igaz hőseink totálisan érdektelen és rendkívül szánalmasan tálalt saját egyéni történetére is. A viking harcos apját (és az atya elmondásai szerint anyját is) például a játék elején megölik, ám ezt annyira amatőr módon mutatják be nekünk, hogy a játékost jobban hidegen hagyja az esemény, mint magát a félmeztelen barbárt, aki ott fagyoskodik némán a kezdőpálya havas mezőin.

Menjé’ és osszá’!

A játékmenet teljes egészében Diablo: négy különböző ókori területen caplatunk és gyakunk jobbra-balra, miközben rettenetesen fantáziátlan, dögunalmas küldetéseket hajtunk végre a szabadban és a random-generált dungeonokban egyaránt. A külső helyszínek és a különféle katakombák mind-mind egymásra hajaznak, és nem fogjuk a tíz körmünket lerágni, miközben a szörnyeket csapkodva bejárjuk őket.

Maga a fejlődési rendszer is Diablo copy paste: miközben szinteket lépünk, egy képességfán keresztül tanulhatunk új skilleket és fejleszthetjük a régieket. Bizonyos varázslatokat és harci mozdulatokat csak bizonyos fegyverekkel hajthatunk végre, ami végső soron logikus megoldásnak hangzik, de egy ilyen játéknál kicsit irritáló, amikor valamilyen skillt már alaposan feltápoltál, viszont mégis olyan fegyvert kell használnálni, ami nem passzol hozzá (mert a játék során az volt a legjobb, amit találtál).

Igaz, újraoszthatod a pontjaidat, úgyhogy igazából ez nem tragédia, viszont ez drága pénzbe is kerül. Egyébként a skillek kidolgozása terén is a mérhetetlen fantáziahiány uralkodik, ami a játék egészét jellemzi: a legtöbb képesség visszaköszön más fantasy, akció– és szerepjátékokból.

Nem szépségkirálynő, de szódával elmegy

A játék grafikája összességében viszonylag látványos, bár ezen a téren sem alkottak igazán kiemelkedőt a készítők. Hőseink egész jól ki vannak dolgozva, azonban animációjuk kicsit darabos, és elég idegesítő az is, hogy van egy másodpercnyi szünet az egérgomb lenyomása és a tényleges támadás között. A helyszínek többsége egész látványos, és jó érzés (bár a játékmenet szempontjából általában felesleges), hogy körbe lehet forgatni a kamerát.

A falvakban, városkákban járkáló NPC-k viszont elég rémesen néznek ki, és azon is kicsit húztam a számat, hogy a viking harcosnál dicső apánk ugyanolyan nyeszlett, vézna figura, mint a többi falusi, aki ráadásul folyton ott posztol a kapu előtt. A szörnyek kidolgozása viszont egész elviselhető: talán ez a játék legpozitívabb része…

Másokkal együtt jópofa

Na jó, ne legyünk rosszindulatúak: a Loki internetes része egész szórakoztató, akár a co-op részeket, akár a játékos–játékos elleni részt nézzük. Külön erőssége a játéknak, hogy rendkívül szigorú és jól kidolgozott cheat-védelemmel látták el, így nem muszáj mindig a haverokkal nyomulnunk, idegenekkel is összemérhetjük tudásunkat, ami ugye a Titan Questnek nem volt nagy erőssége… Ezt leszámítva azonban a Loki egy rendkívül átlagos, színtelen, szagtalan, íztelen hack’n’slash Diablo- klón, amely meg sem próbál valami izgalmas újítással szolgálni elődeihez képest.

Én speciel a Titan Questtől sem voltam annyira elájulva, de ezt a játékot még az is alaposan kenterbe veri. Sajnos a Blizzconon a várva-várt Diablo 3-as bejelentés elmaradt, így akik rajonganak a műfajért, és az elődöket már végigtolták, azoknak egyelőre csak ez a „sovány étek” maradt.

-BadSector-(2007)

Kiadó: CDV Software Entertainment

Fejlesztő: Cyanide

Stílus: Akció-RPG

Megjelenés: 2007. Jún. 4.