TESZT – Igen, a We Happy Few messze nem hozta össze azt, ami lehetett volna belőle. Amilyen formában a boltokba került, az mindössze egy befejezetlen alkotás érzését kelti. Semmi mást. Ezen egy tonna Joy sem segít.

Három játszható karakter történetéről van szó (ezek keresztezik egymást) az 1960-as évek Nagy-Britanniájában található Wellington Wellsben. Ha jól emlékszem, 1964-et írunk egy alternatív történelmi síkon, hiszen a nácik megnyerték a második világháborút, és a britek egy Joy (Öröm) névre hallgató drog használatába menekülnek – a valóság látszatképe eltorzul nekik, miközben echte katasztrófális, már-már rendőrállami képet festő környezet.

Joy

Ha nem szedjük a drogot, mert igen, ez drog, akkor „downer” leszünk, amit magyarul lehangolónak lehetne fordítani. Az örömbe belerondítunk és ekkor a társadalom arra kér minket, hogy rögtön tessék bevenni a tablettát. Ha nem, elvisznek minket… és nagy eséllyel minket zabálnak fel a többiek. De ennyire ne rohanjak előre: a játék eleje (legalábbis ha Arthur Hastingset választjuk, és eleinte csak őt lehet, hiszen Sally csak Arthur után, míg Ollie csak Sally kalandjai után nyílik meg) nem is rossz, és itt ha bevesszük a Joy-t, meg is kapjuk gyorsan a stáblistát. Az elnyomott emlékek kezdenek előtörni, és megpróbálunk lelécelni, hogy megtaláljuk testvérünket.

Játékmenetileg egy túlélő RPG-nek lehetne nevezni a We Happy Few-t, de a túlélés maga szinte soha nem tűnt problémának, ugyanis a játék, ami egy Kickstarter-kampányból indult ki, mondjuk ki, túl nagy falatot próbált kiharapni a tortából. Magyarul, a We Happy Few kidolgozatlan, befejezetlen, még úgy is, hogy legalább három évet volt fejlesztés alatt, és eközben a Gearbox beugrott a kiadói posztba, és a fejlesztés legvégén a Microsoft en bloc felvásárolta a Compulsion Games-t, a fejlesztőket.

Szóval maga Arthur célja többnyire feleslegessé (és túlzóvá) teszi a történetet, amit nagyon mininálisan adagol a játék a menekülősdi során. Ez még semmi: a mesterséges intelligencia ostoba – egy őr ugyanis nem vett észre egy bokorban, majd jó egy perc után végre elment kávézni úgy két másodpercre, aztán továbbra is folytatta eszetlen járkálását. Az őröket (akiknek mind neve van – jó ötlet, de szerintem abszolúte felesleges) aztán be lehet pakolni egy hordóba, és akkor mindenki ugyanazt a pozíciót és ugyanazt a mosolyt veszi magára, amit inkább nem kommentálnék. Óh, de ez még semmi: oké, lehet kraftolni, lehet gyűjtögetni tárgyakat (pl. üvegekkel az őrök figyelmét terelhetjük el), jó, hogy van egy halom checkpoint, de azok kelleni is fognak, hiszen a We Happy Few technikailag elképesztő. A frame rate harcok közben simán bezuhan 30-ról 20 környékére, bugok tömkelege van a hosszú korai hozzáférés ellenére is, és úgy jóformán nem érződik úgy, hogy egy teljes árú, 60 eurós (20 ezer forint… de lesz az még több is) címről beszélnénk. Éppen ellenkezőleg: egy kisebb játék nagynak akarja mutatni magát, de nem sikerül neki.

Pozitívum?

Pozitívumot is kellene mondanom? Hm, szerintem az, ahogy a Joy megváltoztatja a világot körülöttünk, érdekes – hozza az 1960-as évek hippi stílusát, talán valamelyest átnyúl a hetvenes évekbe is. A grafika viszont ennek ellenére sem jó, PlayStation 4-en pedig pláne nem. (És ugye ott van a korábban említett frame rate problémaja is.) Audióban korrekt a cucc, de csak ennyit tudok mondani rá: korrekt. Sally és Ollie legalább kicsit más játékmenetet kínál (több lopakodást az egyiktől, robbanékony akciót a másiktól).

A redundancia, a feleslegesség még ott is kimutatkozódik, hogy a procedurálisan generált világ felfedezése során pl. megéhezünk, de nekem komolyan soha nem volt bajom ebből. Sosem haltam éhen. Felesleges játékrendszerek, és a sztori mód mellett így a sandbox módra már nem nagyon voltam kíváncsi.

Nem

A We Happy Few csak azért kap egy 5-öst a 10-ből, mert egyszerűen kiforratlan az egész. Szerintem jó fél évvel korábban jött ki a kelleténél: Arthur története eleinte még egész jó, de aztán gyorsan dögunalomba fullad, és szerintem nem sok kereslet lesz Sally kalandozásaira, Olliéra pedig még inkább nem. Belső nézetes túlélő RPG akar lenni a We Happy Few, de végül mi lett belőle? Az év egyik csalódása. És ez a csapat 2013 végén a Contrastot fejlesztette, ami szerintem egy nagyon jó játék volt, és az volt az egyik PlayStation Plus cím, ha jól emlékszem. The end.

-V-

Kiadó: Gearbox Publishing

Fejlesztő: Compulsion Games

Stílus: belső nézetes túlélő sandbox RPG

Megjelenés: 2018. augusztus 10.