FILMKRITIKA – Egy valódi mexikói legenda adta alapját a Démonok között univerzumában játszódó újabb horrorfilmnek, amely bár kevés meglepetést hoz a műfaj számára, viszont a szimpatikus karakterek és korrekt módon adagolt félelemfaktor révén mégis egy kifejezetten jó horrorfilmnek tekinthető.

James Wan horrorfilmjei a Démonok között óta igazi franchise-zá nőtték ki magukat. Különféle démonok, az ellenük küzdő démonvadász házaspár, Annabelle, a baba, egy apáca a szintén állandó fő- és mellékszereplői ennek a jól bejáratott univerzumnak, amely mestermunkákat ugyan sosem tesz le az asztalra, de általában (hol többé, hol kevésbé) hozza azt az aránylag színvonalas minőséget, ami ettől a franchise-tól elvárható. Legutóbb Az apáca ugyan inkább a kevésbé jól sikerült darabok közé tartozott, viszont a kasszáknál nagyon szépen teljesített, szóval a készítők szerintem azért elmormoltak neki egy „dícsértessék”-et. Valahol A gyászoló asszony átka is a szokásos stílusjegyeket használja és bár a kritikák nagyon csúnyán elkaszálták (Rotten Tomatoes: „28%, Metacritic: 39) én most annyira nem fogom. Szerintem ugyanis ennek a síró-rívó rémasszonykának a története és filmes megvalósítása aránylag korrekt lett.

Azért az gyorsan szögezzük le, hogy…

…a gyászoló asszony átka…

… valójában az, hogy annyira hasonlít az apácára, hogy össze is lehetne keverni őket, de akár ötyézhetnének is a túlvilágon. A film mentségére legyen mondva, hogy egy teljes egészében valódi legendát dolgoz fel.

„A Llorona (spanyol, ejtsd kb. [joróna], IPA [ʝoˈrona], ’Síró nő’), Síróasszony-szellem vagy Síró Boszorkány egy népszerű monda- és mesebeli alak a spanyol nyelvű országokban, legfőképpen Mexikóban és Hispano-Amerikában.

A legenda országonként eltérő, azonban a fő történet nagyjából ugyanaz. E szerint egy valaha élt fiatal és gyönyörű (szegény vagy indián) lány megismerkedett egy gazdag spanyol úrfival, akitől gyermekei születettek. Telt-múlt az idő, majd a férfi elhagyta az asszonyt, aki ezért bosszúból megölte a gyermekeit (különböző verziók szerint megfulladtak a tengerben, illetve belefojtotta őket a folyóba), majd ő maga is meghalt (öngyilkos lett vagy baleset érte). Az asszony szellemként tér vissza, aki gyermekeit gyászolva sírásával éjszaka felriasztja az alvókat – innen ered az elnevezése is.” (Forrás: Wikipédia)

Azért idéztem szó szerint a wikipédiát, mert a film pontosan ezt a sztorit dolgozza fel a rémalak háttérsztorijában, azzal a különbséggel, hogy itt Llorona nem csak sirdogál, de agresszálja is a gyerekeket és a gyereket szüleit is (főleg anyákat), előbbieket pedig – ha sikerül neki – vízbe fojtja. A „gyászoló asszony” voltaképpen egy valóságossá vált mumus, akivel a rossz gyerekeket riogatják, csak éppen Freddy Krüegerrel ellentétben ő nőnemű, menyasszonyi ruhát visel és aludni sem kell hozzá, hogy előjöjjön.

Szociális munkásnak lenni gyászos egy munka…

A gyászoló asszony szerepét Marisol Ramirez játssza – emberi és démoni formájában egyaránt, előbbit a film rövid expozíciója alatt, utóbbit pedig a kicsit hosszabb bevezető szakasz után láthajuk. Szerintem egész félelmetesre sikerült, de a vélemények erről megoszlanak, van, aki szerint ilyen elmosott maszkú apáca-másolat. (Főleg, amikor esik az eső.)

A film pozitív főszereplője Anna Tate-Garcia (Linda Cardellini), egy szociális munkás, aki egyedül neveli két gyerekét és aktívan támogat egy másik asszonyt, aki szintén egyedül neveli két gyerekét. Nem akarok spoilerkedni, de gondolom, sejteni lehet, mi történik majd a különféle családokkal és szereplőkkel. A film legnagyobb hibája, hogy az elején borasztóan kiszámítható, aztán mire az utolsó szakaszba érünk, addigra már nehéz az állandó jumb scare-eken túl sokmindennel felrázni a nézőt. Konkrétan annyi jump scare van a filmben, hogy még egy Sikoly is megirigyelhetné – igaz, ezért azért a faék egyszerűsége ellenére is viszonylag színvonalas történet és a szerintem egész jól kidolgozott rém is kárpótol.

Féltünk már ilyentől…

A gyászoló asszony legnagyobb problémája leginkább az, hogy láttunk már ilyet és egy klasszikus Ördögűző, Ómen, vagy a már említett Démonok között-széria mellett sem tud sok újat nyújtani. A gyászoló asszony a legendáknak köszönhetően egy érdekes és tényleg félelmetes mumusszerű rém lehetne, de a történet annnyira nem képes valami minimális szintű eredetiséget sem felmutatni, hogy hiába szimpatikusak a főszereplők, hiába van viszonylag jól adagolva feszültség, végsősoron a sablonok megfojtják a filmet.

Nem „gyászos” szerintem ez a film és így utólag visszagondolva Az apácánál egy fokkal jobb, viszont oly mértékben nélkülöz minden eredetiséget, hogy ismét csak egy korrekt, nézhető horrormoziról beszélhetünk…

-BadSector-