FILMKRITIKA – A címben olvasható kérdést tette fel Paul Atreides – vagy más néven Paul Muad’Dib, a „Messiás” – a Dűne című Frank Herbert regény főszereplője. Bár a kérdés arra vonatkozott, hogy a Bene Gesserit boszorkányok különleges drogját, az Élet Vizét meg tudják-e inni férfiak és ezáltal sokkal magasabb tudatállapotba kerülni, (és a válasz még durvább), de ugyanezt a kérdést feltehetnénk az eddigi összes Dűne adaptációra – beleértve a sorozatokra is – és most már Dennis Villeneuve legújabb, 2021-es verziójára is. Mert hát a Dűnéről szinte mindenki azt állítja, hogy lehetetlen filmvászonra vinni…

 

Rögtön a kritikám elején egy személyes vallomással tartozom: hatalmas Dűne-rajongó vagyok, de ez nálam egyaránt vonatkozik a Frank Herbert regényekre és David Lynch hányatott sorsú filmjére is. Tisztában vagyok Lynch filmjének hibáival, de én amióta 13 éves koromban láttam, teljes mértékben lenyűgöz és bármikor újra tudnám nézni. Az eredeti, mozikban látott („agyonvágott”) verziót épp annyira imádom, mint a későbbi, rajongói „újravágásokat”, ahol plusz jelenetekkel bővítették ki az eredeti anyagot, mint például ezt itt:

Nálam nagyon magas volt a léc tehát, amit Dennis Villeneuve-nek el kellett érnie.

 

 

„Prológus”, vagy nem prológus? Ez itt a kérdés!

 

Mielőtt a film részleteibe belemerülnék, kezdjük az „elefántokkal a szobában” (ahogy az angolok mondják), vagyis a kihagyhatatlan kérdéssel és potenciális problémával, amelyre mindenki kíváncsi: mennyire zavaró, hogy a Villeneuve „kettévágta” a könyv sztoriját is most csak az első részt láthatjuk? A rövid válaszom: igen, az. Tényleg olyan érzete van ennek a filmnek, mintha egy prológus, vagy egy pilot rész lenne – különösen egyébként azok számára, akik még egyáltalán nem ismerik a Dűne történetét, mert beszélgettem olyan kritikussal is a film vetítése után, akik ebbe a kategóriába tartozott. Én betéve ismerem, jelenetről-jelenetre Lynch filmjét és a regényre is nagyjából emlékszem, így engem is zavart, hogy nincs benne az a dinamikus és mindent elsöprő második rész, Paul Muad’Dib, a fiatal „Messiás”, a fremenek mitikus vezetőjének „megszületése”. Ezzel kerek egész a történet és nem azzal a kicsit erőltetett zárással, amit Chani (Zendaya) szájából hallhatunk.

Másrészről, ezáltal ez az első film, a rendkívül részletes első szakasszal kicsit túl „sok”: túl sok mindent akart itt átvenni Villeneuve a regényből, pedig az a vágóolló pár jelenetnél talán elkélt volna. Vessetek a sivatagi ugróegerek elé, de egy mozifilmes adaptációnak akkor sem az a feladata, hogy oldalról oldalra, jelenetről jelenetre, mondatról mondatra tökéletes filmes megjelenítése legyen egy regénynek. Erre ott vannak a sorozatok – bár azt el kell, hogy mondjam, hogy a 2000-es Dűne filmsorozat maga volt a merő dögunalom szerintem, miután pontosan ezen az úton járt és szolgaian kiszolgálta az olyan hithű Herbert-rajongókat, akik körmük szakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy minden ugyanúgy legyen, ahogy a könyvben. (És ezt úgy írom, hogy Frank Herbert regénye nekem is az egyik legnagyobb sci-fi irodalmi élményem.)

Szerencsére erről azért nincs szó és Villeneuve azért hozzátesz kreatív pluszt is a történethez, de a film első szakasza akkor is nagyon lassan építkezik, hosszú, helyenként feleslegesnek tűnő jelenetekkel, vagy olyan bevágásokkal, pszicholdelikus zenét felhasználó, elképesztően látványos (ám egyben kicsit steril és andalító) nagytotálokkal, illetve Paul állandó, megismételt vízióival, amelyek tényleg nagyon szépek és hangulatosak, de lényegében nem nagyon történik ilyenkor semmi. Ha már a vízióknál tartunk: Lynch is használt bőven ilyeneket, de valahogy okosabban, vagy érthetőbben építette fel ezeket és nem ismételte meg ugyanazokat a víziókat.

Nagy kár ezért, mert ha Villeneuve nem fut bele ezekbe a hibákba (illetve nem vágja ketté a sztorit), akkor igazi mestermunka lehetett volna, így viszont csak egy „igen jó” alkotás.

 

 

Ha elkap a Dűne hangulata…

 

Mert hát ez a 2021-es Dűne, az elképesztően eltalált hangulatával, remek alakításaival, összeségében jól kidolgozott sztorijával – mely bőven hagy helyet a legfőbb karakterek jellemfejlődésének – és hihetetlen soundtrackjével (Hans Zimmer zenéje fenomenális) azért képes nagyon a moziszékébe szögezni a nézőt. Csak ne nézd meg fáradtan, mert a lassan építkező történet, a sok pszichodelikus zene és hosszú, a bolygó felületét mutató jelenetek során hajlamos elszunyókálni az egyszeri néző…

A 2021-es Dűne (illetve annak első fele) ezúttal leginkább Paul Atreides (Timonthée Chalamet) és Lady Jessica (Rebecca Ferguson) történetére koncentrál, bár ezúttal – a ’84-es Dűnéhez képest – nagyobb hangsúlyt kapnak Leto Atreides (Oscar Isaac) és főleg Duncan Idaho (Jason Momoa) karaktere is. Lynch nagyon magasra tette a lécet a saját sztárjaival, de a színészeket Villeneuve is biztos kézzel rendezte és legtöbbjükből ő is kihozta a maximumot – anélkül, hogy a Lynch-filmet majmolta volna.

A szerepválasztások – egy-két kivetéltől eltekintve – általában remekül passzolnak is a karakterekhez. Kezdjük a főszereplővel: bár Kyle MacLachlan hihetetlen karizmáját és fantasztikus Paul Atreides-alakítását a filmvásznon lehetetlen is lett volna felülmúlni, Dennis Villeneuve és Timonthée Chalamet máshonnan, máshogyan építik fel a karaktert. Chalamet Paulja sokkal inkább befelé forduló, eleinte korántsem annyira magabiztos fiatalember, mint amilyen MacLachlan ’84-es Paulja volt a kezdetektől fogva – utóbbi vidám naivitását leszámítva. A Chalamet-féle Paul egyáltalán nem naív, viszont sokszor bizonytalan képességeiben, saját nemesi örökségében, illetve abban, hogy ő a „Kwisatz Haderach”. Az igazat megmondva, ezt eleinte mi is nehezen hisszük el neki… Chalamet (nyilván, Villeneuve rendezői utasításai alapján) egyébként kicsit merített saját alakításából is a nagyszerű King című Netflix filmből, ahol V. Henriket alakítja. Eleinte ugyanaz a – kicsit depressziós és magába forduló – ifjú trónörökös, akinek semmit kedve a trónt megörökölni, majd az események tragikus láncolata folytán mégis „bevállalja” és kőkeményen fellép a trónját támadók ellenére – saját igazi akarata ellenére is. Mivel a film fele „hiányzik”, így csak tippelhetünk, hogy Chalamet milyen lesz a King alapján, amikor a hatalmas erejű Muad’Dibet eljátssza, de a bizonytalan, önmagát és anyja szerepét is állandóan megkérdőjelező Pault jól hozza.

Külön elismerést érdemel Rebecca Ferguson Jessica, Paul anyja szerepében. A nyolcvanas években bombázó Francesca Annis ugyan picit szebb Jessica volt, mint amilyen most Fergusson, viszont a saját magában állandóan bizonytalan, önmagát is marcangoló, de mégis erőt felmutató Bene Gesserit boszorkány, aki fiát, Pault feltétel nélkül imádja, Fergusson eddigi talán legjobb alakítása.

 

 

Nem mindenki volt jó választás

 

Nagyjából hasonló jókat lehet elmondani a többi karakterről is, bár két esetben kicsit csalódtam Villeneuve irányításában. Az egyik a Stellan Skarsgård által alakított Harkonnen báró, aki valahogy nem képes azt a hihetetlenül ellenszenves antagonistát hozni, mint amilyen a ragyás képű, sokszor hisztérikus és betegesen aberrált Kenneth McMillan volt a 84-es Dűnében, akit szabályosan gyűlölt a néző, annyira profi alakítás volt. Skarsgård ezzel szemben az Apokalipszis mostból koppintotta Marlon Brandót (nyilván, rendezői utasításra), ami ebben a filmben kicsit unalmas, láttuk már és egyébként sem hozza azt a hatást, mint Brando Coppola filmjében.

A másik rossz döntés Sharon Duncan-Brewster volt Dr. Liet Kynes szerepében, akit Max Von Sydow alakított nagyszerűen a ’84-es Lynch-filmben. Persze, én megértem, hogy a napjainkban forszírozott kötelező politikai korrektség jegyében muszáj volt afroamerikai nőt szerepeltetni egy eredetileg fehér férfi szerepére (a regényben is) és nincs is ezzel baj, de akkor jobb színésznőt kellett volna találni, mert az entellektüel és egyben a fremenekhez közel álló, finom modorú és neutrális császári planetológus karakterét Duncan-Brewster elég rosszul hozta.

 

 

Várom a másik felét!

 

Én összességében elégedett voltam Villeneuve Dűne-víziójával, még ha nem is minden téren. Villeneuve-nél már megszoktuk a lassú építkezést, ez erre a filmre maximálisan jellemző, viszont egy űroperához valahol tényleg ez kell, illetve Herbert művének komplexitását is így lehet igazán visszaadni. A látvány moziban tényleg elképesztő, bár helyentként valóban kissé steril. Paul Atreides és Jessica története izgalmas, jól felépített és magával ragadó, a Jason Momoa-féle Duncan Idaho szerepének kibővítése is jó ötlet volt. Egy-két rossz szerepválasztástól és ehhez kötődő rendezői döntéstől, illetve attól a ténytől eltekintve, hogy ez csak a történetnek nagyjából fele, ez a Dűne szerintem olyan, amivel Frank Herbert is elégedett lenne, a Dűne-rajongók zöme pedig szinte biztosan.

-BadSector-