RETRO – Largo Winch, nevének beszédes hangzása ellenére nem a nagyméretű merevlemezek olasz megfelelője, hanem egy Nyugat-Európában aránylag népszerű képregény- és tévésorozat hőse. Egy ifjú multimilliomosról van szó, akiért döglenek a nők, állandóan veszélyes kalandokba keveredik, és vállalatát is folyton fenyegetik rosszakarói. Ez idáig ugye nem túl eredeti, de a kalandjátékok rajongói arra talán felkapják a fejüket, hogy egy Gabriel Knight-hoz némileg hasonlító 3D-s, nyomozós, feladatmegoldós cuccról van szó…

Az első benyomások nagyon fontosak, nemcsak az életben úgy általában, hanem a játékoknál is, hiszen egy antipatikus programot a legelső negyedóra unalom vagy szenvedés után úgy uninstallálja az egyszeri játékos, hogy írmagja se maradjon a merevlemezen. Nekünk, tesztelőknek sajnos (időnként szerencsére) nem adatik meg ez a lehetőség, hiszen alaposan meg kell vizsgálnunk a progikat, hogy átfogó véleményt nyilváníthassunk róla.

Márpedig nem minden játékot áldottak meg érdekes környezettel, szimpatikus főszereplővel vagy adrenalinpumpáló akcióval, és bizony sok-sok kávésbögre szegődött már társamul egy-egy, a kiadó cég szerint „drámaian izgalmas”, de valójában dögunalmas program mellett… Hogy ezt most miért mesélem el nektek? Először is azért, hogy sajnáljatok: mennyi re küszködésekkel és fáradozásokkal teli munka a miénk! De hát ugye, mindent az olvasóért! Nem, az igazi ok valójában az, hogy ennél a játéknál tényleg érdemes túltenni magunkat az eleinte a brazil szappanoperákat idéző, elég lamernek induló sztorin, továbbá a marhára antipatikusnak tűnő (legalábbis nekem elsőre az volt) milliomos, playboy, „nyálgyerek” főszereplő személyén: a Largo Winch ugyanis hoszszú távon igencsak érdekfeszítő és izgalmas kalandjáték.

Gabriel Knight jobb arc, de azért Largo is elmegy

A hagyományos adventure-ök rajongóit elsőre mindjárt szíven fogja ütni az irányítás, ugyanis a Largo Winch is a „mit nekünk egér, amikor ott a remek billentyű?” mozgalom jeles képviselője. Mint a Grim Fardango óta a legtöbb adventure-nél, itt is a kurzorgombokkal kell közlekedni, és amikor hősünk egy feltűnő fejmozdulattal valamerre elfordítja a fejét, akkor nem a görcs bántja a nyakát, hanem egy érdekes, használható tárgy közelébe ért. Ilyenkor az akciógombbal felvehetjük, vagy csinálhatunk valamit az adott eszközzel, egy másik billentyűvel pedig megvizsgálhatjuk. A hagyományok persze fontos dolgok, és a Largo Winch készítői is ragaszkodtak az olyan tárgyak alkalmazáshoz, amelyeknek az égvilágon semmi jelentősége sincs a játékban, csak azért tették bele, mert mekkora feeling már, hogy ott áll egy virágcserép, és meg lehet tapizni.

A kedves fejlesztő urak csak azt felejtették el, hogy a régi adventure-ökben ezekben az esetekben a főhős mindig valamilyen jellegzetes módon kommentálta a vizsgálódásokat, itt viszont Largo a legtöbbször csak annyit tesz hozzá az egészhez, hogy „ez nem kell most nekem” (és ennek különböző változatait). Hangulatból egy rosszpont.

Egy másik bosszantó dolog, hogy a Largo Winch készítői rettenően vonalasan és túlzóan próbálják alkalmazni a szokásos sztereotípiákat. OK, rendben van, kifejezetten imádom a nagy mellű, rövid szoknyájú, jól dekoltált dögös kis csajokat, de amikor egy számítógépes játékban mindegyik XX kromoszómás perszóna így néz ki, a takarítónőtől kezdve a recepcióson keresztül az összes női főszereplőig, akkor az hosszú távon inkább nevetséges és unalmas. Valahogy ilyen igénytelenül kidolgozott a férfi főszereplők egy része is: Simon, Largo legjobb barátja például egyfajta ügyetlen keveréke Leisure Suit Larrynek a Gabriel Knightból ismert Mosley felügyelőnek és bármilyen más kalandornak. Szerencsére maga Largo a játék során azért aránylag szimpatikussá válik, ha nem is mérhető Gabrielhez.

Playboyököl, vasököl, odacsap ahova köll

Itt az ideje áttérnem a pozitívumokra, különben még hirtelen felindulásból lejjebb venném azt a 81 %-ot… A Largo Winch nagy erénye például, hogy a puzzlefeladatok nem idegesítően nyakatekertek, sőt a játék elején elég könnyűek, hogy aztán később szép finoman egyre inkább nehezedjenek. Egy kicsit sajnáltam, hogy a készítők szinte kényszeresen estek bele a „tegyünk egy csipetnyi akciót is a játékba” hibájába. Míg a készülő Broken Sword 3-ban jónak tűnnek azok a filmszerű akciójelenetek, amelyekkel azt fűszerezték (lásd az erről szóló előzetest), itt viszont elég idétlen módon egyfajta körökre osztott Gorky 17-szerű stratégiai verekedést találunk, amelynek az égvilágon semmi értelme sincs, ugyanis a Largo Winch alapvetően echte kaland: nem lehet fejleszteni karakterünket, védőöltözeteket aggatni rá, vagy fegyvert adni a kezébe. Szerencsére a játék során összesen hétszer kell ezekben a lamoid akció részekben részt vennünk.

Maga a sztori az első unalomhegyek után egyre érdekesebbé válik. A New York-i vállalati épületek és luxusvityillók után egyre egzotikusabb helyekre kerülünk, ahogy Largónak nyomoznia kell az eleinte szintén szimplának tűnő ipari szabotázsakció-sorozat ügyében, amely aztán szépen bonyolódik.

A készítők sajnos egy kicsit túlságosan is a tv-sorozatra és a képregényre hagyatkoztak, mert egyes karakterek (például Largo elhunyt apja) történetbeli szerepe és helyzete nincsenek kellőképpen kidolgozva és elmagyarázva. Amikor hősünk valahova elutazik, akkor mindig magával viszi a két barátja és alkalmazottja közül valamelyiket: Simont vagy Joyt. (Joy ex-CIA ügynök, „mellesleg” – természetesen – egy nagy mellű csinos nő).

A készítők nagy Leisure Suit Larry-rajongók is lehetnek, ugyanis Largo Winchnek kalandjai mellett arra is van ideje, hogy különféle pásztorórákon vegyen részt „franciaoktatásban” – sajnos Larryvel ellentétben a humor ezekből hiányzik… A tisztességesen megírt sztori sajnos (mint mindig, most is) elég lineáris játékmenettel párosul – ez a hagyományos kalandjátékok örök betegsége, amelyből a Largo Winch sem tudott kigyógyulni.

Oh, baby, láttad már a PDA-mat?

Úgy látszik, a kalandorok mostanában PDA-val közlekednek, ugyanis a tavaly megjelent Alfred Hitchcock’s Final Cutdetektív főhőse is ezzel az elmés kis herkentyűvel járkált, és ilyet használ Largo Winch is. Szerencsére Largo masinája sokkal praktikusabban kezelhető, és könnyebben átlátható, pedig most is ide rakták a legtöbb fontos állítható funkciót: állásmentés, tárgyhasználat és így tovább. Largo emellett ide jegyzi fel a fontosabb eseményeket, és azt is, hogy mit kell tenni a továbbhaladáshoz. (Azért nem a megoldást!) Amikor hősünk megtud valami nagyobb horderejű információt, akkor a gép elkezd villogni, hogy jelezze: egy újabb „naplórészt” olvashatunk hősünktől.

Ettől ez elején túlságosan is könnyűnek tűnhetnek a puzzle-ok, már csak azért is, mert szinte mindegyiket csak a felvehető tárgyakkal kell megoldani és legtöbbjüket mindig meg is találjuk a helyszínen. Később azért egyre komplexebb feladatokkal szembesülünk, és egyre többféle eszköz kerül a birtokunkba.

A tárgyhasználat mellett különféle szereplőkkel is el kell beszélgetnünk választható mondatok segítségével. Gyakran csak akkor tudunk továbbjutni, ha megfelelően válaszolunk – ügyes húzás a készítőktől, hogy néha alaposan meg kell figyelnünk, kinek milyen személyisége van, hogy a jó szavakat adjuk Largo szájába. Végül a puzzle-feladatok és párbeszédek mellett különféle kisebb logikai játékokban is érvényesülnünk kell.

A Myst-gyűlölőknek nem kell megijedniük: hála Istennek nem valamilyen, a főjátéktól elrugaszkodott nyakatekert ökörségről, hanem a sztorihoz szervesen kapcsolódó stuffokról van szó. Hősünknek például időnként számítógépes rendszerekbe kell betörnie – ezt egy tili-toli játékocskával valósították meg –, máskor pedig pókereznie kell egy orosz maffiózóval. A Myst helyett ezek a kisebb aljátékok engem inkább a Sierra-kalandokra emlékeztettek, mint ahogy az a – kalandjátékokra manapság már nem jellemző – megoldás is, hogy a főszereplő egy elszúrt akció rész vagy veszélyesebb puzzle rossz megoldása során elpatkolhat. Szerencsére a készítők nem estek bele abba a mostani őrületbe, hogy korlátozzák a save-eket: akkor és annyit menthetsz, amikor és amennyit akarsz, nincs semmilyen megkötés.

Nem végzetes, de vonzerő

Grafikailag ugyan a Largo Winchtől nem vágtam Postabank-macis hátast, de azért panaszkodnunk sem kell, hiszen egész tisztességes 3D-vel van dolgunk. A helyszíneket általában véve szépen kidolgozták, csak helyenként egy kicsit steril az egész – ez leginkább az irodaépületekre és a gyárbelsőkre jellemző, az egzotikus miliők között szerencsére találkozunk egy-két igazán hangulatossal is.

A karakterek… hmm… szódával elmennek, egyedül az zavart egy kicsit, hogy a „szexinek” titulált cicababák közül néhány elég darabos, ami meglehetősen illúzióromboló egy, az erotikára ennyire hajazó játéknál. Zavaró még az is, hogy a többnyelvűség miatt a szájmozgás szókövetése elég siralmasra sikeredett: még az is előfordult, hogy a színész már rég befejezte mondókáját, de a szerencsétlen 3D-s modell még mindig tátogott…

-BadSector(2002)-

Kiadó: Ubisoft Entertainment

Fejlesztő: Dupuis

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2002