TESZT – Jacob és Evie Frye cipőjében járva – két bérgyilkos és bandavezér a Viktoriánus Londonban – teljesen lefoglalt a Templomosok legyilkolása, azok szervezetének felszámolása és a város fölötti uralmuk pusztítása. Alkalmam nyílt megcsodálni a marxizmus és a darwinizmus terjedését, korhű kocsikat hajtani, és a történelmi hely magas épületei között szlalomozni egy szigonypisztollyal a kezemben. Szép volt, jó volt, de beszélhetünk-e még asszaszinokról? És ami még fontosabb: a játék vajon ennyi megjelenés után is maradt-e szórakoztató?

Évről évre visszatérünk az Assassin’s Creed sorozathoz, hogy egy újabb történetét ismerjük meg az Assassin-ok és Templomosok harcának, a történelem más más időszakában. Ahogy pedig a széria előrehaladt, a játék úgy vesztette el eredetiségét, részről részre. A rajongók tudhatják, hogy az első rész pont attól volt annyira lélegzetelállító, hogy nem rugaszkodott el a valóságtól.

A fejlesztők legnehezebb feladata az volt, hogy megpróbáljanak új ötleteket belepakolni a programba, úgy, hogy az közben megtartják azokat a formulákat, amik naggyá, sikeressé tették a sorozatot. A napjainkig megjelent AC-k pedig, egy terhes szériára pakolt újabb súlyoknak bizonyultak, újra és újra- megfacsarva, és megtűzdelve erőltetett multiplayerrel, ami jóakarattal is egy hónap alatt feledhető volt minden megjelenésnél.

A Ubisoft Quebec bölcsen kihagyta a multi lehetőségét az Assassin’s Creed: Syndicate-ből, emellett pedig több említésre méltó változást eszközöltek, hogy a szokványos mászásnál, lopakodásnál és gyilkolásnál végre többet adjon a játék.

Fivér és nővér

A legjelentősebb változás, ami az Assassin’s Creed sorozatot érte a Syndicate-ben, az, hogy már nem csupán egyetlen játszható karakter került a játékba, hanem azonnal kettő: Evie és Jacob Frye. A két testvér sokban különbözik egymástól: Evie nagyon komolyan veszi hivatását (apjuk is asszaszin volt), és meg akarja találni az Eden utolsó darabkáit is. Másrészről a bátyja, Jacob, egy forrófejű srác, sokkal közvetlenebb, brutálisabb módszereket választ a város megsegítéséhez, és a templomosok tizedeléséhez.

Mindketten kedvelhetők, rokonszenves és kidolgozott karakterek, megfűszerezve a testvéri rivalizálással, ami egy teljesen új aromát kölcsönöz a történetnek (e nélkül túl szimpla lett volna), így érdekesebbé teszi azt. Lehetőségünk van választani a két karakter közül az alap-világban, a mellék- vagy kevésbé eposzi küldetésekre szintén akármelyik assassin-unkkal bekapcsolódhatunk, azonban a fontosabb történeti részeknél a program megköti a kezünket, és megszabja, hogy melyik karakterrel indulhatunk a kalandra.

Ez teljesen rendben is van, az egyetlen problémám ezzel az volt, hogy túl sok ilyen küldetés kapcsolódott Jacob-hoz, és egy-két co-op módot támogató rész se ártott volna a játékba, ahol jómagam, plusz egy fő vezérelhetjük Jacob-ot vagy Evie-t.

London bandái

Az alap játékmenethez nem nyúltak a készítők. Mind Evie-vel, és Jacob-al ugyanúgy csapkodhatjuk a templomosokat. A harc mind a két oldalon nagyon egyszerű és könnyebben tanulható, és a Unity-val ellentében ez egy kicsit visszalépésnek érződik számomra. Igen, ahogy az régebbi AC címek esetében, most is megvan a lehetőséged arra, hogy csak püföld a gombokat és kinyírj mindenkit, és ha a dolgok rosszra fordulnak, csupán feltöltöd az életerőd egyetlen gombnyomással.

Még a magasabb szinteken is könnyen elpusztíthatatlan Terminatornak képzelheti magát az ember. Igen, megértem azt, hogy néhány embert azért nem szerette a Assassin’s Creed Unity-t mert komplexebb volt a harcrendszere, amit nehezebb volt betanulni, de számomra az volt a valósághű, és miután megtanultam az irányítást, sokkal nagyobb élménnyel járt a játék, mint az ehhez hasonló lebutított – debil egyszerűségű – irányítással.

Amennyiben te nem egy torkolattűz rajongó, vagy hack’n’slash mániás assassin vagy, jó ha tudod, hogy a rejtőzködés, lopakodás a Syndicate-ben már sokkalta kifinomultabb. Még ha nem is hasonlítható össze, a Splinter Cell vagy Metal Gear játékokkal, az Assassin’s Creed: Syndicate megadja a lehetőséget számodra, hogy a kaszabolás helyett, jól megfontolt stratégia alapján vidd véghez küldetéseidet.

Kár, hogy a mesterséges intelligencia nem kapott frissítést: az igazság az, hogy egy kicsit rosszabb is, mint a sorozat utolsó epizódjaiban. Miután a Metal Gear Solid V remek MI-je bemutatkozott, az itteni agyhalott katonák, akik elfelejtik, hogy megláttak és nem aggódnak elhulló társaik láttán egy cseppet sem sikerült lenyűgöznie a Syndicate-es mesterséges intelligenciának.

“Igen, Londonban. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins… LONDON!”

Másrészről, a nyüzsgő, iparosodó London bemutatása hibátlan. Igen, továbbra is fenn állnak hibák, grafikus bug-ok, de a város remekül kiépített, így a szokványos hibák megbocsáthatók. Nagy különbség van az egyes városrészek között. Az iparosodó szektorokban mocskos, folyamatosan füstölgő épületek, gyerekmunkások vannak, a gettósodott területeken tombol a nyomor, és persze még ott van a gazdagok kerülete, amire a gyönyörű épületek és utcák a leginkább jellemzőek – mindezeken pedig nagyon érződik a különbség.

Az utcák nagyobbak lettek, de szerencsére ezúttal kocsikkal is végighajthatunk rajtuk. A járművek különböznek egymástól és vicces GTA-feeling ródeózni velük – valódi lovakkal a lóerő helyett. A Grand Theft Auto-hoz hasonlóan, eltudjuk lopni a kocsikat, bármikor – az egyetlen különbség az, hogy a “rendőrség” (vagy: Scotland Yard, ami a játékban van) nem igazán foglalkozik kisebb bűntetteiddel.

A kocsik vezetése nem igazán realisztikus: mindegyik irányítása ugyanolyan érzés, és a lovak sem viselkednek éppenséggel élethűen. Miáltal egy Assassin’s Creed-ről beszélünk, a valósághoz való ragaszkodás, realizmus nem is számít annyira, mivel egy kevéske tanulással töltött idő után, már élveztem ezt az aspektusát is a játéknak. Vannak igen érdekes járművek a játékban (egy-kettő eléggé viccesen is néz ki) és az ellopásuk, majd a nyüzsgő 1868-as Londonban történő ródeózás egy teljesen új élményt kölcsönöz az Assassin’s Creed Syndicate-nek.

Ugyanez igaz a szigonypisztolyra is, ami egy kellemes Batman-es stílussal ruházza fel a karaktereinket (amíg a feeling azért teljesen más marad) és ritka szórakoztató a használata. Miután beszerezzük ezt az eszközt Graham Belltől, egy kellemes aromával járó esszenciát kap a program azzal, hogy végiglendülhetünk a hosszan elterülő londoni utcák felett.

Végezetül, ne feledjük a gőzmozdonyokat sem, ami nem csupán, hogy az egyik alappillére volt az 1868-as London-nak, de a játék egyik meghatározó eleme is. Először is, van egy saját vonatod, ami bázisodként szolgál. Ez folyamatosan kőröz London körül, és akármikor felszálhatsz rá küldetésekért, hogy társalogj barátaiddal, bandatagjaiddal, és persze hogy felvedd bevételed.

Elég szórakoztató és kreatívabb megoldás, mint a palota, kastély és egyéb épületek az Assassin’s Creed II óta az összes AC-ben. Nekem például ez sokkal jobban tetszett, mint az Unity-ben kávéházas bázisai.

Charles Dickens helyet kapott a játékban, de nem ő írta a sztorit…

Az Assassin’s Creed sorozat történetei mindig is elég vegyesek voltak. Néhány hős, pár karakter, és egy-két történeti szál kifejezetten jóra sikerült (mint például az Ezio-saga), ezzel szemben viszont kaptunk elrettentő példákat is, amelyek túlságosan sablonosra, sőt, laposra sikeredtek.

Bár a Syndicate-ben figyelemreméltó a két különböző hős, és érdekes „galléros” gazemberek is, a történet viszont megmaradt ugyanannál az Assassin-Templomos konfliktusnál, a kor és hely legjellemzőbb tárgyait és hírességeit felvonultatva. Ne számítsunk olyan WTF momentumokra sem, mint amilyen az AC III nagy fordulata volt.

No is és persze részünk lesz a kötelező, elmaradhatatlan modern-day történetszálban is, ami természetesen ezúttal is visszaköszön a Syndicate-ből és most is annyira silány, mint annak a rendje. Vicces, hogy ennyi epizód után, a Ubisoft még mindig azon szenved, hogy egy érdekes, összetett történetet tudjon szolgáltatni.
Szerencsére a központi történet a Syndicate-ben aránylag minőségi, bár egy kicsit kusza, a befejezés pedig kifejezetten ostoba. Kár érte.

Megérte a kirándulás

Összességében engem sikerült meglepnie az Assassin’s Creed Syndicate-nek. Ugyan küzködik néhány technikai és egyéb problémákkal is, és igen: már régóta ráférne a pihenés a sorozatra, hogy annál erősebben térhessen vissza. „Haters gonna hate, lovers gonna love” – számomra ez a rész volt az egyik legjobb a sorozat megnyitása óta.

-BadSector-

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft Quebec

Stílus: Akció-kaland, open world

Megjelenés: 2015. október 24.