TESZT – Lara Croft. Tomb Raider. Egy név és egy fogalom, mely mára összefonódott a minőségi akció-kalandjátékok műfajával. Ha kaland és kitartás, akkor Lara Croft jut az eszünkbe. Ha egy kellőképpen sötét, de mégis hősies történet, mely keresztülvezet minket a világon, akkor a Tomb Raider cím. Az első PlayStation korában hódító útjára indult széria kalandos utat járt be, míg eljutott odáig, hogy eredeti alkotója a nulláról újraálmodja a talpraesett régésznő karakterét. A sírrablónak titulált ifjú hölgy 2013-as régi-új kalandja után nem találja a helyét a világban. Magyarázatokat keres a megmagyarázhatatlanra, s talán élete legnagyobb utazására indul: kideríteni azt, hogy ki is ő…

Baromi nehéz olyan játékot letenni manapság az asztalra, amely labdába rúghat az Uncharted-széria sikerével, hát még műfajon belül! Nathan Drake jött, látott és brutális technológiai fölénnyel győzött. A Core Design után a TR-jogokat megkaparintó Crystal Dynamics fejlesztőcsapata Toby Gard, Lara megalkotójának karmestersége alatt biztonsági játékot játszott: a 2013-s Reboot-al teljesen lemásolta a méltán híres PS-exkluzív játékmenetét és legjobb ötleteit. A háttérben észrevétlenül működő mechanizmusokra építő folyékony játékmenet és igazán ruganyos irányíthatóság mind-mind megöröklődtek a nagy riválistól.

A játék során Lara tapasztalatlan fiatal lányból kész gyilkológéppé érett a szemünk láttára. Nagyon fontos volt, hogy miután Toby Gard, Lara édesapja elhagyta a fedélzetet, és a folytatást már mások dirigálták, a játék ugyanolyan látványos és könnyen játszható maradjon, története pedig lebilincselő legyen, mint előzményé. Lara Croft karaktere az első rész végén megszületett, a folytatásban az elmélyítésén volt a sor.

PTSD és ami vele jár

Larát az előző részben megverik, a botrányt kavart jelenetben kishíján megerőszakolják, s ráadásul zsenge kora ellenére mindenki rá vadászik és meg akarja ölni őt: még megmagyarázhatatlan eredetű, földön túli lények is. Lara nem tudja túltenni magát a Yamatai szigetén átélt poklon, s hogy komfortzónájában maradhasson, s ne kelljen kilépnie a női Terminátor-szerepből, folytatja nyomozását válaszok után kutatva, úgy, mint az első rész végén született Tomb Raider. Útjai során józan eszének megőrzése lesz a cél, ha ugyanis sikerül igazolnia apja kutatási eredményeit, melyeket a természetfeletti kapcsán végzett, akkor talán az ifjú Lara is képes lesz elengedni mindazt, amit átélt a rémes szigeten.

A Rise of the Tomb Raider tehát Lara lelkéről szól, jobban, mint korábban bármelyik rész. Lara a kemény kifelé mutatott kép mögött igenis egy fiatal, törékeny és gyenge lány. Gyengéje az édesapja, aki sohasem törődött igazán Larával, a munkájának élt, beletemette magát a vallási tanok tanulmányozásába, majd mielőtt még közel kerülhettek volna egymáshoz a lánnyal, öngyilkos lett. A sérült Lara az ő munkája nyomán indul el az elveszett Kitezh városát kutatva, előbb Szíriába, majd Szibériába. A feladat adott: követni Konstantinápoly prófétájának nyomait egészen a rejtett városig, s ott meglelni a kulcsot a halhatatlansághoz.

Sajnos nem egyedül keressük őt, nyomunkban lohol a Trinity nevű ősi, militarizálódott lovagrend, melynek tagjai szintén a természetfelettire hajtanak, vezetőjük pedig a játék főgonosza, Konstantin. Úgy tűnik, hogy ő felelős apánk haláláért. A férfi egészen árnyalt karakterre sikeredett, kár, hogy egy ponton átcsap tipikus őrült rosszarcba. Szintén érdekes karakter Ana, aki Lara elhunyt édesapjának egykori párja. Az érdekes szereplők tehát adottak, a történet pedig, amelyben helyet kaptak igazán érdekesre sikeredett. Rengeteg szabadságot és óriási bejárható területeket tartogat a sztori a játékos számára, néhány izgalmasabb csavarral leöntve. Összegészében jobban tetszett a történet, mint a Tomb Raider 2013-é, a pszichológiai szál egy TR-hez mérten szokatlanul mély.

Túlélőből ragadozó

Az isteni forrást keresve minden tudásunkat elfelejtjük, amit az első részben már elsajátítottunk. Lara fegyverei és cuccai sokkal komolyabban fejleszthetőek, és a loot rendszerét is átírták. Egy fajta salvage helyett több különböző fajta nyersanyagot szedhetünk össze útjaink során, s ezekből barkácsolhatunk magunknak új kiegészítőket holmijainkra. A fejlődés ezen menete nekem nagyon tetszett, igaz, a Skill fa nyújtotta képességek ezúttal mintha kevésbé lettek volna relevánsak. Rengetegszer csak rányomtam valamire, hogy elköltsem a pontjaimat, és mégis boldogultam még legnehezebb szinteken is.

Sajnos a játékban már-már monotonitásba hajlóan sok az előre lescriptelt akció. Értem én, hogy ennél jobban talán kommunikálhatatlan lenne az, ahogyan Lara egyre keményebb lesz, ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy a második résznél e téren kissé túllőttek a célon. Embertelen mennyiségű ellenséges katonával, különös démoni lénnyel fogunk végezni, s valahogy Lara nem tűnik alkalmasnak még erre… Hiányzik karakteréből az a sötétebbik én, amely a klasszikus, ’90-es évekbeli Lara Croft-ot annyira jellemezte. Így viszont kissé disszonáns a játék ezen része, megtöri az immerziót.

Vannak itt még dolgok, amikkel, mint Tomb Raider-fan nem vagyok kibékülve. Például itt van rögtön a fejlesztők mániákus ragaszkodása az íjakhoz. Értem én, hogy úgy érezték, hogy az új túlélő és ragadozó tematikához jobban illik ez a fegyver, azonban azzal, hogy minden egyes artwork-re íjjal nyomják rá Larát a dupla pisztolyai helyett, leromboltak egy gaming ikont. Az új Lara túlságosan gyenge karakter (jellegét tekintve) ahhoz, hogy egy erős női kép lehessen belőle, csak gyilkolni képes, de hiányzik belőle minden más. Többnyire egy összetört fiatal lányt látunk, aki mindig valaki más segítségére van utalva. Ráadásul a kíváncsiság és a lányt ért traumák nem jelentenek elég jó ürügyet a fejlesztők részéről arra, hogy Larát keresztül mészároltassák velünk a világon. Nem tudom, számomra az új Lara Croft nem mérhető a régihez, és Camilla Luddington hangja sem segít a dolgon. Lara folyamatosan panaszkodik, értetlenkedik, elveszett és nem tudja mit tegyen, míg a régi Lara, mint egy istennő uralt minden helyzetet. Nem hiszem, hogy az lenne a helyes út a feminista ikon újraálmodásában, ha minden nőiességétől és határozottságától megfosztjuk, s férfi vonásokkal ruházzuk fel, azok közül is a legrosszabbakkal, mint például az elképesztően túltolt agresszió. Én személy szerint tehát visszavárom a régi Larát, nem volt rossz ez az új, de ennyi elég is volt belőle.

Középszerűségben

Azt érzem, hogy a játék egyetlen eleme sem képes felnőni a kor kihívásaihoz, látványos ugyan, de sokszor túlságosan „videójátékos” néhány megoldása, például hiába az érdekes oda vezető út, a játék vége egészen nevetséges lett. Ez lesz az a rész, amit egy-két jelenetétől eltekintve mindenki elfelejt majd, mert egyik szál (a poszttraumás szál) sincs kellőképpen kibontva, így a legkevésbé érdekes a története. Persze a story sosem volt a TR-játékok erőssége, de nem is állították legalább ezt magukról, itt viszont tele vagyunk videókkal. Az új Lara egyszerűen nem elég érdekes ahhoz, hogy elvigye a hátán a játékot, mint hősnő. Hiányzik a régi báj, a régi határozottság, a régi helyzetmegoldó képesség, a régi vagányság, hiányzik az a nő, akit Lara Croft-ként megismertünk. Lecserélték nekünk egy riadt kislányra. A sztori jó, a protagonista nem stimmel.

Igazán erős hősnő nélkül pedig mi marad nekünk? Nos, félreértés ne essék, én nem bántani akarom ezt a játékot, a gameplay például elég jópofa, főleg az open-world felfedezősdit élveztem nagyon, amikor nem ront minden az életünkre, nem robban körülöttünk minden, és van idő kicsit körbe nézni és befogadni mindazt, amit itt alkottak nekünk úgy, mint a régi TR-ekben. A sírok mind izgalmasak, eldugottak, ötletesek és sok van belőlük. Egytől-egyig mindegyik gyönyörű, a grafikára lehet talán a legkevesebb panasz a játékban, kora ellenére fantasztikusan fest a játék.

Azt sajnálom csak, hogy nem húztak fel eköré egy karizmatikusabb játékot. Talán Gard hiányát érezni annyira. Az úriembernél jobban senki sem érti a karaktert és ezt a 2013-ban be is bizonyította, az a Lara, fiatal kora miatt még nyugodtan behelyezhető lett volna a régi részek elé, ha nem tudjuk, hogy reboot-ról van szó. Itt már kicsit többet vártam volna. A helyzet az, hogy ennek a középső résznek kellett volna a trilógiában elmesélnie azt, hogy hogyan vált Lara azzá a nővé, aki. Nos, az akit végül a hosszú utazás végén talál magában a lány, az messze nem az a hősnő, akit az én generációm megismert. De, és ez nagyon fontos: azt hiszem nem is nekem készült ez a játék, hanem azoknak, akik Larát az előző résszel ismerték meg, nekik pedig valószínűleg ez a játék még jobb lesz, szimplán azért, mert sokkal, sokkal nagyobb.

Mennyiség a minőség ellen?

Nos, ha nem veszem az opcionális sírokat, akkor is hatalmas játékról beszélünk. Tipikus open-world játékként mindenből még több és több vár ránk, nyelveket tanulunk majd, melyekkel megfejthetjük a különböző véseteket, bejárjuk Szíriát, Szibériát és a próféta völgyét, ahol csodálatos, rejtett civilizáció vár felfedezésre. Szerencsére, mint kalandjáték a cucc nagyon rendben van, nekem inkább az akció oldalával volt bajom. Túl sok. Nem ezért szerettük a Tomb Raider-t. Rajongásunk egyik oka az érdekes feladványok szerepeltetése volt, ezekből pedig itt is akad szép számmal.

Szerencsére, habár megtehették volna a fejlesztők, hogy csak a méret érdekli őket, mint megannyi nyitott világú játék készítőit, itt a minőségre is alaposan rámentek. A játék annyival jobb, mint főszereplője, hogy egy idő után Larát ismét inkább, mint avataromat kezeltem, akin keresztül beléphetek ebbe a csodálatos és izgalmas világba és így már jobb volt a játék.

A harcok ötlettelensége mellett viszont nem tudok elmenni. Messze túl sok van belőlük és elveszik a fókuszt a felfedezésről. Nagyon utáltam harcolni ebben a játékban. Nem azért, mert nehéz volt, hanem mert időhúzásnak érződött, ráadásul kellő motivációm sem volt rá, mert mint a játék egy pontján kiderül, itt mindenki manipulál mindenkit, ellenfeleink valójában végtelenül szánalmas figurák. Konstantint is inkább szánni fogjuk, mint gyűlölni. Nem a legjobb megoldás, ha azt akarják elérni, hogy higgyünk Lara bosszúhadjáratában.

A gond maga Lara Croft

A játékban hősünk kideríti, hogy apja halála mögött a Trinity állt, akik tönkretették karrierjét, Lara pedig így bosszút esküszik. Sajnos ez a sztorielem, akárcsak a PTSD-szál (habár Tomb Raider-ben forradalmi) nem igazán méltó a figyelmünkre, a gameplay lesz az oka annak, hogy ezt a játékot végigjátszuk, legalábbis ha olyan régimotoros TR-fanok vagyunk, mint én. Jó dolog viszont, hogy a sztori remek lehetőséget teremt arra, hogy ismét bejárjuk a világot.

Belegondolva, mennyivel jobban is szerettem volna ezt a játékot a régi Larával! Haragszom, mert friss az élmény és máris alig emlékszem belőle valamire. Talán amit a legjobban elkaptak Larával kapcsolatban a készítők, az Lara vonzalma az idegen kultúrákhoz. Az nagyon rendben van. Megjelentek a játékban a mellékküldetések, melyeket egytől-egyig kisemberektől kapunk, néha így tudatja velünk a játék, hogy a területen gyűjthető dolgok vannak. Ötletes.

Nagyon sokszor kaptam magam azon, hogy csak bámészkodok, kutatgatok a sztorira fittyet hányva, amikor csak megtehettem ezt. Nagyon szép tájakon fordulunk majd meg. Lara maga is gyönyörűen fest. Nagyszerű az új modell, de mint írtam, én speciel nem hittem el róla, hogy ő Lara Croft. Azt is mondhatnám, hogy ez a Lara alábecsüli a női értékeket, burkoltan ugyanis azt üzeni a játék, hogy egy nő nem lehet olyan erős, mint egy férfi, csak akkor, ha egy vérengző vadállat. Hatalmas csalódás volt számomra ez a megközelítés.

A játékról még egy kicsit

A Rise of the Tomb Raider eredetileg időszakos Xbox exkluzívként látott napvilágot, aztán megérkezett PlayStation 4-től a Stadia-ig mindenre. Igazi sikercím lett, melyet általános elismerés övezett játékos körökben. PS4-en most a játék 20 Year Celebration változata lett elérhető a PS Plus keretein belül, amely az összes kiegészítőt tartalmazza, így a Baba Yaga: The Temple of the Witch-t, melyben egy boszorkány fogságába esünk, s újból egyesítünk egy széthullott családot, a Cold Darkness Awakened-et, melyben a tökéletes katona receptje után kutat a Trinity egy elhagyatott szovjet bázison, s ebben kell őket megakadályoznunk, s végül a Bood Ties és a Lara’s Nightmare kiegészítőket, melyekben Lara apjának hagyatéka, a Croft Manor kapja a főszerepet, s itt kell kutatómunkát végeznünk, majd szembeszállnunk egy szörnyű zombihordával az éjszaka közepén. (Persze csak egy álmon belül.)

Ezen felül persze különböző extra kinézetek is helyet kaptak a játékban Lara és a sorozat múltjából, melyek mind-mind növelik a nosztalgiafaktort. A 20 Year Celebration változat az alapjáték minden hiányossága vagy gyengéje ellenére tökéletes alkalom arra, hogy megünnepeljük vele a nagy múltú kalandjáték-szériát. Hogy ez-e a legjobb Tomb Raider a Crystal Dynamics-korszak kezdete óta? Szerintem nem. Hogy a jobban sikerült Tomb Raider-ek között van-e? Nos, elnézve a sorozat mélyrepüléseit, igen, mindenképpen.

2015-ben egy új megközelítésű játék készült egy új generációnak, s ha így tekintünk rá, s megnézzük a temérdek díjat, melyet nyert, máris látjuk, hogy nem lőtt mellé, csak engem nem talált el igazán. Lara népszerűsége ugyanakkor kikezdhetetlennek tűnik íjjal, pisztollyal vagy anélkül, bárhogyan is ábrázolják, ő már egy legenda. Lara Croft kutatta és végül meglelte a halhatatlanságot.

A nagyobb kép, végszó

Visszatekintve, az egész Reboot-trilógiát véve alapul azt kell mondjam, hogy számomra a legkedvesebb talán a Shadow of the Tomb Raider volt, ugyanakkor mégis kihagyhatatlan ez a játék, mert bár egy másik Laráról szól, mint akit én megismertem, de tény, hogy ez is az új széria része, és lássuk be: egy nap ebből is kultusz játék lesz, sőt, talán már az is lett. Mindent egybevéve a zene nagyszerű, a grafika lenyűgöző még mindig, a játékmenet a harcoktól eltekintve tökéletes, a hangulat pedig eszméletlenül jól hozza az első PlayStation-részek magányos felfedezéseinek feelingjét. Olykor-olykor találkozunk idegen arcokkal, de azok inkább dobnak a játékon.

Talán szükség volt Lara kiborulására és elborulására, hogy a Shadow-ban megkaphassuk ismét azt a Larát, akit megismertünk, aki dzsungelek mélyét járja és ősi sírokat tár fel. Lara Croft ezzel a résszel maga mögött hagyta a múltját minden tekintetben, de legalább ezen széria esetében az út nem a szakadékba vezetett. Középső darabról lévén szó, talán tudatos döntés volt a sötétség térnyerése a történet során. Csak azt sajnálom, hogy ebből a fajta fenyegető jelenlétből olyan kevés maradt meg a sírós, folyton a családi problémáin és traumáin merengő Larában.

Azért persze nem semmi a csaj így sem, sőt! A Rise igen szép ajándék volt előbb az Xbox-osoknak, most pedig a PlayStation-ösöknek. Játsszátok, ha eddig kimaradt volna!

-Praesagus-

Kiadó: Square Enix

Fejlesztő: Crystal Dynamics

Stílus: TPS akció-kaland

Megjelenés: 2015 (Xbox One), 2016 (PS4, PC)

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!