TESZT – Már nem is tudom, mióta éheztem már rá, hogy ismét belemélyesszem hosszú szemfogaimat egy vámpír témájú szerepjátékba. A két Vampire: The Masquerade után egyetlen fejlesztőcég sem mert ehhez a témához nyúlni, az éjszaka vadászai legfeljebb ellenségként szerepeltek olyan klasszikus szerepjátékokban, mint a Skyrim, vagy a The Witcher 3. A Dontnod viszont egy teljesen egészében egyedi, saját vámpíruniverzumot dolgozott ki, amelyik épp száz évvel ezelőtt, egy spanyolnátha által megtizedelt, sötét, depresszív Londonban játszódik, a főszereplő pedig – ki más lenne – egy vámpírrá vált orvos.

A Dontnod egyike azon ritka cégeknek, amelyik igazán egyedi ötleteket dolgoz ki, nem elégszik meg azzal, hogy a szokásos útvonalakat járja be. Legutóbbi játékuk, a Vampyr például nem kínál fel különböző nehézségi fokozatokat, hanem aszerint tudunk sokkal gyorsabban fejlődni és ezáltal hatékonyabban legyilkolni az ellenfeleinket, ha a játék különböző karaktereinek a vérét szívjuk – ez viszont igazi morális problémát okoz, ugyanis ezáltal a város általános állapota fokozatosan leromlik és főszereplő orvosi esküjével ez épp ellentétes, hiszen hivatása arról szól, hogy emberi életeket kell megmentenie. Ráadásul London négy különböző negyedében bejárható karaktereit meg fogjuk kedvelni, így érzelmileg is nehéz lesz azzal szembenézni, hogy megmentésük helyett esetleg megöljük őket.

A Vampyr emellett egy rendkívül intelligens játék, ugyanis, ha a „humánus” vámpírt játsszuk, akkor – főleg eleinte – kifejezetten kemények lesznek az összecsapások, és ha „véradagunk” nincs kellően feltöltve, akkor gyorsan otthagyjuk a fogunkat. (Igen, a vámpír sem halhatatlan.) Ha NPC-ket ölünk, akkor gyorsan fogunk szintet lépni, viszont ezáltal sokszor emberiességünk fokozatosan elvész és ráadásul az NPC-khez tartozó a mellékküldetéseket is bukjuk. Valamit valamiért…

Döntések, döntések…

A Vampyr ugyanakkor nem csak ilyen súlyos döntések elé állít minket, hanem a választások áthatják a játék egészét. Szerencsére nem csak a szokásos párbeszédes választások döntik el az eseményeket, hanem például az is, hogy kivel beszélgetünk, vagy mondjuk kinek adunk át egy fontos információt, vagy tárgyat. A négy különböző negyedben 15-20 karakterrel tudunk beszélgetni, vagy interakcióba lépni, ami mi a esetünkben – lévén doktorok vagyunk – azt jelenti, hogy a betegségeiknek és gyengeségeiknek megfelelő gyógyszereket adunk nekik, hogy optimális szinten tartsuk az állapotukat, ezáltal a negyedek általános állapotát is feljebb húzzuk. Ha a lakosság egészséges, akkor nyugodtan sétálhatunk az utcákon, viszont rossz az egészségügyi helyzet, akkor állandóan élőhalottak és vámpírvadászok támadnak ránk.

Ez érdekes ötlet, de klasszikus szerepjátékos szemmel nézve nem biztos, hogy ideillő, hiszen a kissé suta harcok során sokkal többet kell reflexeinkre hagyatkoznunk. Igazi kihívás úgy végigvinni a játékot, hogy az NPC-k közül senkit sem ölsz meg, viszont ehhez akciójátékos reflexek, és nem szerepjátékos elme szükséges, ami kicsit ellentmond a Vampyr „intellektuálisabb”, inkább klasszikus szerepjátékokra jellemző történetvezetésének és skillrendszerének, mentalitásának. Ráadásul mindig ott a kísértés, hogy 5000 tapasztalati pontért belemélyeszd a fogaidat az NPC-k húsába…

Arról nem is beszélve, hogy hősünk a közösség védelmezőjévé válik, a doktor, akire sokan felnéznek és megbíznak benne és számítanak rá, hogy megvédik őket, ha pedig azt tapasztalják, hogy a doki is csak egy kegyetlen és gyilkos vérszívó, akkor az többi karakter hozzánk való viszonyulására is hatással lesz. Igazából nincs direkten jó, vagy rossz döntés, minden „a szürke ötven árnyalata”, amely oly nagyszerűen működik egy ilyen moralitással játszadozó RPG történetnél.

A vámpír árnya

Nem minden tökéletes a Dontnod vérszívós játékában sem. A Vampyr egy igazán félelmetes és gyönyörű játék, de egyfajta önismétlés érzékelhető a küldetésekben, amelyre csak rárak két lapáttal az állandó, homogén, szürkés és barnás színpaletta. Van azért némi variáció, ahogy a szegényebb negyedekből a kikötői negyedbe megyünk, vagy a gazdagabb környékre. Whitechapel ikonikus környéke és a londoni csatornajáratok is rendkívül hangulatosak, de hosszú távon nem lehet nem észrevenni, hogy a Dontnod sokkal változatosabb környezeti elemeket és textúrákat is használhatott volna. Persze, állandóan sötét van, hiszen vámpíros játékról beszélünk, de még így is több variációt elvárhattunk volna a játék vizuális világától. Nem azt mondom azért, hogy nincs a játéknak saját személyisége és hangulata, szó sincs erről, hiszen hatalmas élmény, ahogy a terjedő vírustól sújtott, sötét és baljós Londonban elmerülünk a lepukkant, romos és koszos városnegyedekben, vagy a gazdagok rongyrázós és pompázatos házai között.

A történet nagyon fontos egy ilyen típusú játéknál és a Dontnod Vampyrja vegyíti a horrorisztikus, a klasszikusabb, a romantikus, vagy éppen az elgondolkoztató vámpírtörténtetek motívumait. Van mindenhonnan „homage”: egy is Barm Stoker, egy klasszikus Vampire the Masquarede-féle horror, de nem hiányoznak az Interjú egy vámpírral-féle kikacsintások sem, például akkor, amikor hősünk patkányok vérét szívja és saját magától is undorodik, így viszont anélkül tudja szinten tartani a vérben való „feltöltöttségét”, hogy elveszítse emberi mivoltát, vagy hogy harc közben szívjon vért.

Ha már a Vampire the Masquerade-ot említettük, akkor érdemes párhuzamot vonni a VtM által kialakított univerzum vámpírfajtái és a Vampyrban találhatók között. Közel sincs sajnos olyan sokféle vámpír, mint a híres szerepjátékban (melyből két számítógépes rész is készült, a Redemption és a Bloodlines), itt mindössze a „normális” (Ekon) és az „elvadult” (Skal) vámpírokat különböztetik meg.

A vér nem válik vízzé? Néha azért igen…

Ahogy a tesztből gondolom eddig lejött, a Vampyrnak nagyon sok játékeleme révén igazi egyedi, érdekes és különleges cím, amely sok tekintetben emlékeztet is az említett két Vampire the Masquerade klasszikusra. Másrészről viszont a sok érdekfeszítő kaland és történeti elem, pörgős, jó reflexeket és taktikázást egyaránt igénylő összecsapások és remek karakterek mellett erősen leül a játék. Irgalmatlanul sok párbeszéd van a játékban, talán kicsit túl sok is és sajnos van közöttük pár olyan, amelyik erőltetett vagy unalmas, illetve előfordul, hogy hiába jók a párbeszédek, így is soknak fogjuk érezni őket. Sok olyan dialógus is van, amelyek nem vezetnek sehová, ilyenkor meglehetősen bosszantó, amikor ezek ráadásul még semmitmondók is. A mellékküldetések általában véve viszonylag színvonalasak, de a The Witcher 3 szintjét nem érik el.

A harcrendszert sokan szídták, eleinte nekem sem tetszett, de később, amikor kitanultam az irányítását és a legfőbb taktikákat, határozottan élvezetessé vált. Bár nem olyan precíz, mint a Dark Souls játékokban, vagy a Bloodborne-ban, vagy nem lehet olyan látványosan aprítani benne, mint a The Witcher 3-ban, a vámpír teleport képesség (amely nagyjából a félregurulásnak felel meg), illetve a másodlagos fegyver bénítással egybekötött vérszívós, majd életerő feltöltős játékelem szerintem határozott plusz és remek taktikázásokra nyújt lehetőséget, én egy idő után kifejezetten élveztem. Azt viszont elég erős negatívumnak éreztem, hogy nagyon kevés a megtalálható fegyver játékban, illetve nagy blődség, hogy emberi ellenfelekkel pisztollyal, puskával lőve pusztán megbénítja és alig sebzi őket.

A vámpírképességek is egész élvezetesek, de azért több nem ártott volna belőlük és ráadásul elég nagy cooldown is van rajtuk, így sokszor inkább a hagyományos fegyverekkel csapkodunk.

Vampyr Switch: az igazi vámpír az éjszakában játszik handhelden?

Nemrég érkezett meg a Vampyr Switch verziója is, így volt alkalmam fogamat belemélyesztenem… akarom mondani belemélyednek a hibrid konzolra elkészült játékba is. A konverziót a The Witcher 3 Switch verzióján is dolgozó Saber Interactive végezte, tehát minőségi munkára lehetett számítani – igen erős kompromisszumokkal. A számítások be is váltak, nagyjából hasonló módon sikerült a port, mint The Witcher 3 esetében, bár az ottani teljesen folyamatos játék helyett a Vampyr bizony néha erősen akad, illetve a texturákat mintha egy kicsit „merészebben” meghagyta volna a Saber Interactive. Ennek eredményeképpen a grafika nem lett annyira elmosott, bár még továbbra is csak tablet módban ajánlott a játék, mert dokkolva, FHD tévén is azért elég elmosottak a textúrák, főleg egy PS4/PS4 Pro/Xbox One/X/PC verzió után.

Akinek okosított Switch-e van, annak jó hír, hogy a The Witcher 3-hoz hasonlóan, ehhez a Saber Interactive szerepjátékos porthoz is kihoztak két modot, egy javított textúrásat és egy 60 fps-esest – az ezzel kapcsolatos tapasztalatokról majd egy külön cikkben is írunk, Murki Mario videójával egybekötve. Egyelőre csak annyit írnék, hogy az előbbinél az elmosott textúrák lényeges boostot kaptak – de elég komoly áron…

Végül meg kell még említenem azt is, hogy az állandó éjszakai, sötét helyszínek miatt ez a játék tablet módban, kint a fényes nappali utcán (még felhős körülmények között is) nagyjából élvezhetetlen, mert sokszor szinte nem látunk belőle semmit. Tehát igazi vámpírokhoz hasonlóan csakis este, naplemente után érdemes on-the-go játszani vele.

Különleges élmény

A Vampyr olyan játék, amellyel nem találkozol túl gyakran. Nem csak azért, mert vámpíros témájú (bár elég furcsa, hogy miért nem készült el már nagyon régóta az éjszaka vadászairól újabb játék), hanem mert a Dontod rendkívül hangulatos, élvezetes, egyedi és magával ragadó játékot készített el elég alacsony költségvetéssel. Tényleg elismerést érdemel, hogy ekkora büdzséből ilyen remek játékot tudtak összehozni.

Ugyanakkor nem lehet elfelejtkezni a hiányosságokról sem. A történetet kicsit jobban fókuszálhatták volna a vámpírokra, a felesleges párbeszédeket kivághatták volna a fejlesztők és változatosabb környezet sem ártott volna. A Vampyr mindezek ellenére is egy igazán egyedi és különleges cím, amely a műfaj rajongóit jobban rabul ejti majd, mint a legerősebb vámpíros bűverő.

-BadSector-

Kiadó: Focus Home Interactive

Fejlesztő: Dontnod Entertainment

Stílus: RPG, kaland

Megjelenés: 2018. június 5.