FILMKRITIKA – Edgar Wright pazar vizuális világgal és meglepő fordulatokkal felvértezett Az utolsó éjszaka a Sohóban horrorfilmjében két különböző korszakból származó fiatal nő között különös lelki kötelék alakul ki, amely a múltba visszanyúló, romantikus álomból hamarosan rémálommá válik.

Egy város történelme – a jó és a rossz idők egyaránt – „foltként” szivárog be az építészetébe, magyarázza Edgar Wright fergetegesen szórakoztató horror-thrillerének egyik szereplője. A múltbeli események egyfajta „emléknyomot” hagynak maguk után, amelyet évekkel később is fel tudnak venni azok, akik kellőképpen ráhangolódnak.

Ellie látja a múltat

Az egyik személy, aki rendelkezik azzal a különleges adottsággal, amely lehetővé teszi számára, hogy érzékelje ezeket a jelen és a múlt közötti vékony szálakat, Ellie (Thomasin Harcourt Mckenzie), egy feltörekvő divattervező a vidéki Cornwallból. Eleinte nagyon megörül neki, amikor rájön, hogy a fitzrovia-i albérletében kapcsolatba kerülhet a hatvanas évek közepén a Sohóban történt eseményekkel, illetve még inkább egy különös és különlegesen szép lánnyal, Sandie-vel (Anya Taylor-Joy), aki énekesnői babérokra pályázik.

De aztán a dolgok sötétebb fordulatot vesznek – Londonnak végül is sötét múltja is van -, és a 60-as évek retro „glamourjának” hangulatát rövidesen a londoni prostitúció és az alvilág, illetve az ezekhez kötődő borzalmas események „lenyomata” veszi át. Az utolsó éjszaka a Sohóban ezt a különleges kísértet és horrortörténetet meséli el, rendkívül hangulatos vizuális stílussal és sok borzongással.

„Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz, itt élni nem jó” (Európa Kiadó)

Egy város történelme, különösen egy olyan városé, mint London, máshol is jelen van – az általa létrehozott kultúrában, a zenében, a filmekben, az újságok címlapjaiban. És Wright mindent bedob a Soho múltjának és jelenének e szemléletesen megidézett ábrázolásaiba. A filmet ténylegesen Londonban forgatták, és ez meg is látszik rajta. Az olyan kulturális utalások, mint például a kétszer is látható James Bond film, a Tűzgolyó hatalmas moziplakátja, vagy a Sweet Charity és a Breakfast At Tiffany’s plakátjai óriási atmoszférát teremtenek, de ez legfeljebb csak az ilyesmire vevő nézőknek számít. A nagyközönség, nem az ilyen a finomságok miatt van ott, hanem többek között a borzongatóan eltalált és Stephen King legjobb műveit idéző horrorhangulatért, a nagyszerű filmzenéért és a néhai Diana Rigg pompás mellékszereplői alakításáért.

„Egy lány vagyok csupán a sok közül”

Wright eddigi filmjei közül ebben szerepel a legtöbb nő és ez ennek a filmnek kifejezetten jót tett. Rigg mellett a 60-as évekbeli Rita Tushingham is mellékszerepet kap, mint Eloise állandóan aggódó nagymamája. Synnøve Karlsen is nagyszerű Jocasta, az undok és álságos divattanoc lány szerepében, aki állandóan Ellie-nek próbál valahol keresztbe tenni.

A filmet azonban a jól összeillő főszereplő páros hajtja: Anya Taylor-Joy, mint Sandie, a 60-as évek szirénje, aki nagyon hamar rájön, hogy a Soho szürke arcú férfijai nemigen tudnak mit kezdeni az énekesi sztárságról szőtt álmaival (viszont annál inkább szeretné mindenki lefektetni), és Harcourt McKenzie, mint a törékeny kis vidéki lány, aki látnoki képességeinek köszönhetően közvetlen közelről nézi végig Sandie bukását, majd Sandie múltjának hátborzongató szellemei kísértik egyre agresszívabban. A sztori gonosztevője végül nem feltétlenül az, akinek vér tapad a kezéhez, hanem a toxikusan macho nőgyűlölet és nőket kihasználó élvhajhászás, amely a 60-as évek Sohójában éppúgy mindennapos, mint az elegáns öltönyök és a csatornapatkányok.

Megkapó vizuális világ

Vizuálisan talán ez Wright eddigi legérdekesebb filmje. Míg minden filmjének van egy határozott vizuális stílusa, Az utolsó éjszaka a Sohóban ettől eltér, és az olasz giallo horror alműfajának extrém, élénk színeiből és színházi díszleteiből merít, ami álomszerűséget kölcsönöz a filmeknek. Wright tiszteleg maga előtt a giallo királya, Dario Argento előtt, és merész vizuális elemeket kölcsönöz olyan filmjeiből, mint a Deep Red és a Suspiria (a kések tükörként való használata, a vörös színhez való ragaszkodás). De nem csak egy műfajból használ fel vizuális elemeket: tiszteleg a noir előtt is, nevezetesen Roman Polanski Undor című pszichothrilleréből, amely szintén egy olyan nő története, aki a férfiaktól való félelmében gyökerező, ijesztő hallucinációkat él át.

Wright forgatókönyve, amelyet Krysty Wilson-Cairns-szel közösen írt, a nosztalgia kommentárjaként működik. A történet rávilágít a múltra való merengés vonzerejére és veszélyére is, figyelmeztetve arra, hogy az álmok nem mindig olyan szépek, mint amilyennek látszanak. Ez a tematikus szál máshonnan is ismerős, de Wright lencséjén keresztül szűrődve ez a narratíva magával ragadóan működik.

Az utolsó éjszaka a Sohóban emellett komoly témákkal foglalkozik, többek között a mentális betegségekkel és a visszaélésekkel is. Az, hogy valaki mennyire élvezi a filmet, attól is függhet, hogy mit érez ezek ábrázolásával kapcsolatban, de Wright és Wilson-Cairns nagyrészt kellő gondossággal és érzékenységgel kezeli ezeket a témákat, így a végeredményből nem vonnak le.

Most már tudjuk, hogy a mozikban sajnos megbukott Edgar Wright filmje, pedig biztos, hogy méltatlanul, mert Az utolsó éjszak a Sohóban az idei év egyik legjobb filmje, de az utóbbi évek horroralkotásai közül is kiemelkedő mű. Ha az eredetit Stephen King írta volna, akkor ez lenne az egyik legjobb adaptációja.

-BadSector-