SOROZATKRITIKA – A tavaly év végén megjelent Xboxra és PC-re elkészült Halo Infinite után ezúttal egy Paramount + sorozat formájában láthatjuk viszont Master Chiefet, a Halo videójátékok ultramodern páncélos, sisakos űrgárdistáját, a genetikailag továbbfejlesztett, toronymagas szuperkatonát, az „emberiség megmentőjét”, akit eredetileg igazi érzelemmentes gyilkológépnek képeztek. Vajon az új sorozat hű lesz a több mint 20 éve tartó Xboxos videójátékos sorozathoz? Az eddigi információk alapján a készítők erre nem nagyon törekedtek, de mi azért mégis reménykedve ültünk le a sorozat legelső része el.

 

 

A Kyle Willen és Steven Kane által írt, Otto Bathurst által rendezett, Steven Spielberget a produceri feladatok között tudó Paramount+ várva várt Halo-sorozata a Halo: Combat Evolved című, 20 évvel ezelőtt indult, nagy sikerű első személyű lövöldözős videojáték-sorozaton alapul. A sorozatnak 15 folytatása, spinoffja és remake-je született, köztük a tavalyi Halo Infinite.

A sorozat főszereplője Pablo Schreiber, aki John-117 Master Chief altisztet, a videójátékos világban legendássá vált sisakos űrgárdistát alakítja. A genetikailag módosított „spártai” (SPARTAN) szuperkatona, Master Chief az emberiség utolsó reménye a túlélésre az Egyesült Nemzetek Űrparancsnoksága (UNSC) és a Covenant nevű, több fajból álló idegen teokrácia közötti, 2552-ben zajló, galaxisokon átívelő háborúban.

 

 

A trailer nem volt eléggé reprezentatív

 

Amikor először láttam a Halo-sorozat trailerét (amelyet eredetileg a Showtime-ra szántak, mielőtt átkerült a Paramount+ streaming szolgáltatására), azt gondoltam: „Ez elég királyul néz ki; hűha, az elitek nagynak tűnnek; remélem, nem szépítik meg azt a dolgot, hogy a spártaiakat azért hozták létre, hogy elnyomják a lázadó emberi telepeseket.”

Anélkül, hogy elárulnám a cselekményt, a trailer nem reprezentálja kellőképpen a sorozat sztoriját. A Halo első epizódja izgalmas és magával ragadó, bár ez alapján a teljes évadról nem lehet megmondani, hogy megállja-e majd a helyét. Annyit mondhatok, hogy a vártnál igényesebb lett ez az első epizód, de azt el kell ismerni, hogy eltávolodik az eredeti játékok történeti koncepcióját. Mivel már zöld utat kapott a második évad, valószínűnek tűnik, hogy a sorozat készítőinek már tiszta elképzelésük van, hogyan vigyék azt tovább.

A sokszínű és érdekes szereplőgárda tagja Bokeem Woodbine, mint Sorren-066 (korábban a Halo: Evolutions című könyvben szerepelt); a Solaris című filmből is ismert Natasha McElhone, mint Dr. Catherine Halsey, a Spartan program mögött álló tudós; Danny Sapani, mint Jacob Keyes kapitány, az eredeti játék egyik központi figurája; Olive Gray, mint Jacob és Catherine lánya, Dr. Miranda Keyes.

 

 

Igazi prequel

 

A Halo-sorozat érdekes narratív pillanatban kezdődik, ahol valószínűnek tűnik, hogy az első évad nagyjából akkor ér véget, amikor a játéksorozat elkezdődik. Mint minden „geek” médiaadaptáció, ez is megtalálja majd a közönségét, amely esélyesen egyszerre lesz elragadtatva és megdöbbenve a változtatásoktól, amelyeket az új médiumba való átültetés érdekében hajtottak végre.

A legkézenfekvőbb talán az lett volna, ha a sorozatot ott kezdik, ahol az első játék kezdődik. Ott a Pillar of Autumn nevű űrhajó elmenekül a Reach nevű csillagközi központi bolygóról, miután a „Halo” nevű gyűrűs világ közelében megtámadták a Szövetség (Covenant) űrhajói, Keyes kapitány pedig átadja a hajó mesterséges intelligenciáját, Cortanát (akinek a játékokban Jen Taylor adta a hangját, a sorozatban pedig ő maga alakítja) Master Chiefnek, hogy őrizze meg a Szövetségtől. Master Chief és néhány más űrhajós lezuhan Halón, majd a 10 órás kampány hátralévő részében (ami szépen elférne 9-10 tévéepizódban) ő és Cortana összegyűjtik a többi, kevésbé ismert űrgárdistát, végül megpróbálják megmenteni Keyes-t, felfedezik és megküzdenek a Flood nevű idegen parazitával, felfedezik, hogy a Halo-gyűrű valójában egy szuperfegyver, és elpusztítják azt. A folytatásokban Master Chief továbbra is védi az emberiséget, harcol a Szövetséggel (beleértve a Szövetség polgárháborújának kirobbantását) és az Özönvízzel, és fokozatosan többet tud meg a Halót építő fejlett idegen fajról, valamint néhány más, az emberi történelmet átíró, furcsa világépítésről.

 

 

A könyvekből használt sztorielemek

 

Nem vagyok benne biztos, hogy miért foglalkozik annyi sci-fi játék, mint például az Assassin’s Creed és a Mass Effect, a fejlett ősi idegen fajok gondolatával. Talán azért, mert az emberek tudat alatt azon stresszelnek, hogy egymást a feledés homályába bombázzák, és csak a mi technológiánkat hagyják meg, hogy a jövő generációi kihasználják és félreértsék azt, mint a Horizon videojátékokban. Függetlenül attól, hogy a tévésorozat végül ugyanerre az útra vezet-e, a Halo már az elején is a Reach és a Madrigal fiktív bolygók kiemelkedő szerepének taglalásával indul. A Halo: Combat Evolved utal a Reach bolygón lévő katonai bázis bukására, amely a SPARTAN-II program kiképzőközpontjának ad otthont, és amelyet később a The Fall of Reach című regény és a Halo: Reach című előzményjáték is megörökít, míg Madrigal eddig csak könyvekben szerepelt (bár a Halo 3 spin-offjában, a Halo 3: ODST-ben említésre kerül).

És hogy milyen maga a Halo-sorozat első része? Az már most nyilvánvaló, hogy lényegében egy akció-kaland sci-fi sorozatról van szó, háborús drámai vonásokkal, amely valószínűleg a katonák fontosságát és hősiességét hangsúlyozza, mint olyan harcosokét, akik feláldozzák a saját jólétüket mások biztonságáért, ahogy azt a Halo 3 álrealista „Believe” reklámkampánya is illusztrálja. Ha a Halo-rajongókat (akiket azért nyilván megoszt majd a sorozat) nem számítjuk, akkor a Battlestar Galactica, a Stargate, esetleg a The 100 vagy a The Expanse fanjait biztos bevonzza a sorozat.

 

 

Emberibb Master Chief – jó ötlet?

 

Továbbá, a Master Chief kapcsolatai és viselkedése körüli néhány döntés úgy tűnik, hogy megpróbálja humanizálni őt. Bár nem valószínű, hogy azok a rajongók, akik hozzászoktak a videojátékok többnyire szűkszavú, sztoikus főszereplőjéhez, Master Chiefhez, azt szeretnék, ha megváltozna a karaktere, ezek a változtatások lehetővé teszik, hogy a meglévő franchise-t nem közelről ismerő nézők is kapcsolódjanak a karakterhez.

Mégis hiba lehet, ha az eredeti sci-fi-t megpróbálják újraértelmezni, hogy a lehető legszélesebb közönséget szólítsák meg; hiszen a játékok azért vannak abban a helyzetben, hogy sorozatot készítsenek belőlük, mert a történet és az eredetileg megalkotott világ elég egyedi és meggyőző volt ahhoz, hogy népszerűvé váljon.

Persze, el tudom fogadni, hogy az adaptációk nagyon ritkán pontos másolatok; amikor a rajongók emiatt fanyalognak (a jóindulatúan bosszantóktól a mérgezően rosszindulatúakig), akkor az az előítélet miatt van, hogy az adaptáció révén a mű lényege is megváltozhat. Itt ahelyett, hogy az új rajongók egy meglévő sztori másféle olvasatát kapnák, inkább egy teljesen más sztorit kapnak.

A Halo játékokat fejlesztő 343 Industries idén év elején egy hivatalos blogbejegyzéssel próbált meg elébe menni ennek, amelyben Frank O’Connor, a franchise kreatív igazgatója így nyilatkozott:

„A tévésorozat idővonala – az „ezüst idővonal” – az alapkánonban már megalapozott univerzumon, karaktereken és eseményeken alapul, de finom és kevésbé finom módokon is eltér majd attól, hogy egy földhözragadt, emberi történetet meséljen el, amely a mélyen megalapozott Halo-univerzumban játszódik. Ahol különbségek és elágazások merülnek fel, azok a sorozat szempontjából ésszerű módon történnek majd, ami azt jelenti, hogy bár sok esemény, eredet, karakter ív és végkifejlet a rajongók által ismert Halo történethez fog igazodni, lesznek meglepetések, különbségek és fordulatok, amelyek párhuzamosan futó történetszálak lesznek, de nem azonosak az alapvető kánonnal.”

 

 

Igazi véres és kegyetlen sci-fi – ez bizony nem a Star Wars

 

A Halo 5: Guardians előtt az összes fő első személyű lövöldözős Halo játék M (mature) besorolású volt, elsősorban a vér és az erőszak miatt, amely sokkal realistább volt, mint amit az ilyen stílusú játékokban megszokhattunk. E játékok utódjaként hitelesnek tűnik, hogy a Halo című tévésorozat vállalja az erőszak brutalitását, valamint annak érzelmi és etikai következményeit. Azért is dicséretes ez, mert szem előtt tartja az egyes drámai pillanatok igazi tétjét, valamint kiemeli a gonosztevők erkölcsi hibáit, vagy ellentétben áll a hadviselés olyan ábrázolásával, amely könnyen a sci-fi háború dicsőítésévé válhatna. Néhány, az űrben zajló, vagy jövőbeli háborúkról szóló sorozat (a Star Wars-sorozatokat tipikusan ide sorolhatjuk) néha mellőzi az erőszakot, hogy „családbarátabbá” tegye a nézői élményt, ezzel viszont enyhíti a feszültséget és csökkenti a tétet. A Halo korántsem ennyire családbarát, ami azt jelenti, hogy a szülőknek már a kezdetektől fogva óvatosnak kell lenniük, ha gyerekekkel akarják megnézni ezt a videójátékos adaptációt. Lehet, hogy látszólag ez olyan, mint a Boba Fett, de annál valójában egy fokkal kegyetlenebb és véresebb.

 

 

Baj, hogy másmilyen?

 

Mivel a Halo játékok sztorija – valljuk be – azért sosem volt egy Frank Herbertet, vagy Arthur C. Clarke-ot gyalázó alkotás, így itt is elfogadok minden olyan változtatást, amiből egy jó sorozat kerekedik ki. A szereplőgárda szimpatikus, és általánosságban lenyűgözött az első rész vizuális világa is. Sok drága projekt a végén olcsónak tűnik manapság, de itt erről az első részben szó sincs: igazi moziszerű vizuális világa van, például tűpontosan kidolgozott idegen lényekkel, érdemes egy jó nagy tévén, 4K/HDR-rel nézni.

A rajongóknak pedig külön extra, hogy a sorozat zeneszerzője, Sean Callery olyannyira Martin O’Donnell eredeti játékzenéjét idézi, hogy utána kellett néznem, nem ugyanaz a fickó-e az. Jen Taylor, aki a játékokban Cortana mesterséges intelligenciájának hangját adta, a sorozatban is megismétli szerepét. Vannak első személyű részek, amelyek a videojáték HUD-jából merítenek, még ha nem is pontos másolat. Az elitek is a játékokban használt hangokat adják ki, a harcjelenetek pedig úgy néznek ki, mintha a játékmenet élőszereplős megvalósításai lennének.

Nekem aránylag bejött tehát a Halo-sorozat első része, még ha Master Chief állandóan szűkszavú, sztoikus karakteréhez képest az első részben Pablo Schreiber kicsit másmilyen, emberibb karaktert is jelenít meg, illetve a történet is eltér a videójátékoktól. (Viszont elvileg megágyaz majd azoknak.) A lényeg pedig az, hogy a látványos, aránylag izgalmasnak tűnő sci-fi sorozat összességében korrekt első része egy fordulatos és szórakoztató folytatás ígéretét hordozza magában.

-BadSector-