FILMKRITIKA – Chris Pine és Thandiwe Newton két veterán CIA ügynököt és volt szerelmespárt alakítanak, akik egy régi, tragédiába fulladt megbízatás kapcsán találkoznak ismét, hogy az amerikai szövetségi hírszerző ügynökség egyik vezetője és volt főnökük (Laurence Fishburne) ki tudják deríteni: ki lehet az a szervezetbe beépült tégla, aki a kudarcért és rengeteg ember haláláért felelős. Janus Metz Olen Steinhauer regényének remek adaptációja az Amazon Prime-on részben kamaradráma, részben régi vágású kémfilm, és teljes egészében olyan, amiből napjainkban már nem kapunk eleget.

Évekkel ezelőtt Henrynek és Celiának sikerült az, amiről oly sokan csak álmodnak. Mindketten feltörekvő csillagok voltak a CIA-nál, és virágzó szerelmi románcukkal töltötték ki azt a kevés szabadidőt, amelyet az ügynökség bécsi állomásán végzett munkájuk mellett tölthettek. A dolgok jól alakultak, és bár egy titkos hírszerző ügynökségnél dolgozni sosem könnyű, Henry Pelham és Celia Harrison jól illettek egymáshoz és a munkájukhoz egyaránt. Aztán hirtelen jött az a tragikus küldetés, amely nem csak számukra, de az egész világ számára sokkoló élmény volt: a gépeltérítés.

Old school kémdráma

Janus Metz A múlt pengéi című kémthrillere egy olyan régimódi kémdráma, amilyet manapság sajnos nem gyártanak a stúdiók – talán Alfred Hitchcock olyan hasonló alkotásaira emlékeztet, mint például az 1946-os Forgószél (Notorius) Cary Grant és Ingrid Bergman főszereplésével.

Ennél a filmnél Olen Steinhauer író saját regényét adaptálja stílusos, agyafúrt, fordulatos és egyben a maga „slow-burn” műfaján belül izgalmas kémfilmmé, amely inkább a John Le Carré regények (A kém, aki hidegből jött, Suszter, szabó, baka, kém stb.) és filmes adaptációik kedvelőinek szól, és nem az akciódúsabb James Bond, vagy Mission Impossible filmek rajongóinak. Már csak azért is fontos ezt leszögezni, mert Chris Pine is szerepelt már jó pár akciókémfilmben (Jack Ryan, Kémes hármas, Wonder Woman stb.) és Thandie Newton egyik legemlékezetesebb szerepe is a Mission Impossible 2-ben volt, Tom Cruise oldalán (Newton nemrég panaszkodott is amiatt, hogy anno „horrorként” élte meg a forgatást Cruise mellett).

Kémthriller és love story ügyes keveréke

Ez a film azonban egészen más. Igaz, egyrészről tényleg egy izgalmas kémthriller, amely egy olyan répülőgépeltérítést dolgoz fel, amely, bár a film szerint is régebbi esemény (2012-es), de hátborzongatóan reális napjainkban is. Ahogy a CIA próbálja kontrollálni az egyre drámaibb eseményeket – a repülőgépet elfoglaló terroristák ellen harcolva a saját ausztriai hálozatát és beépített ügynökeit is felhasználva – az az olyan rangos kémsorozatokba is beleillene, mint a 24, vagy az Utolsó befutók, amelyről nemrég írtunk.  Másrészről viszont ez egy igen intenzív kamaradráma, nagyon jól kidolgozott, hihető szerelmi szállal és tökéletes kémiával a két főszereplő: Chris Pine és Thandie Newton között. A film rendkívül ügyesen ötvözi ezt a két alműfajt egyetlen izgalmas kémthrillerben, amelyben a két főszereplő közötti ebéd (amely során Henry azt próbálja kideríteni, hogy Celiának mi volt a szerepe az küldetés kudarcában, és a gépelfoglalás tragédiájában) sokszor épp olyan feszült és izgalmas, mint amikor a terepen dolgoznak.

A rendező és a forgatókönyvíró munkáját nem csak a remekül adagolt feszültség, kémdráma és időnként forró, máskor nosztalgikus, visszaemlékezős romantika dícséri, hanem a történetvezetésnek az a módja is, ahogy időben és térben váltogatva mesél el egyetlen történetet, többféle fordulattal és nézőpontból. A két idősík közül az egyik Henry és Celia nyolc évvel ezelőtti bécsi tartózkodása és tragédiába fulladt küldetése, a másik pedig a jelenkori, nagy találkozás egy kaliforniai vendéglőben, Celia új otthonához közel. Az elgondolkodtató, John Le Carré-féle kémthrillerek rajongói a bécsi idősík szól leginkább, míg akik a pszichológiai, szerelmi drámákat kedvelik, frappáns beszélgetéseken keresztül, azok a kaliforniai helyszín drámájához kaphatnak kedvet. Bár ezt a két műfajt elég trükkös feladat volt összehozni, de Steinhauernek mégis sikerül saját fikcióját egy olyan eredeti, önálló filmmé csavarnia, amely végre kiemelkedik az IP-mániákus Hollywood állandó franchise-ai és sorozatai közül.

Nem tökéletes

Sajnos vannak azért kisebb bakik a filmben, amelyek révén mégsem válik olyan igazi klasszikussá, mint például az említett Le Carré adaptációk és modern utánérzések (A kém, aki a hidegből jött, Suszter, baka, szabó kém, Utolsó befutók). Mivel Metz filmje túlságosan is a két főszereplőjére és drámájukra koncentrál, így a többi, amúgy érdekes karakter tényleg csak mellékszereplő marad – beleértve a mindig pókerarcú és most is remek Laurence Fishburne által alakított Wallingert, a CIA főnökét, vagy a Jonathan Price által megformált Bill Comptont, egy másik magas rangú CIA alkalmazottat, Celia közvetlen főnökét. A többi – amúgy érdekesnek tűnő – figuráról pedig aztán végképp nem tudunk meg szinte semmit, pedig ráadásul a sztori még ki is emeli, hogy az egyikük valamiért öngyilkos lett, de ugyanez igaz a terroristákat irányító vezetőre is, akinek pedig a történetét eleinte érdekesen vezeti fel a forgatókönyv. Talán, ha mini-sorozat és nem egyetlen kémfilm készült volna A múlt pengéiből, akkor még nagyobbat üthetett volna.

Másrészt eléggé kiszámítható az a pár nagy csavar, amelyre a sztori elég erőteljesen építkezik, igaz, a feszültség azért ettől még bőven megmarad az egész film során.

A kétféle műfaj rajongóinak kötelező

A klasszikus John Le Carré stílusú kémthrillerek és az olyan romantikus filmek szerelmeseinek, mint Az angol beteg mindenképpen ajánlott alkotás A múlt pengéi. Az egyszerre izgalmas és modern CIA kémsztori remekül adagolja a drámát, feszültséget és fordulatokat, ugyanakkor a szerelmi szál is kellően hiteles és realisztikus ahhoz, hogy ne okozzon csalódást az a tény, hogy az említett nagy csavarokra elég hamar rá fog jönni a rutinosabb néző.

-BadSector-