SOROZATKRITIKA – Akár egy fülkében ülsz, akár egy pult mögött állsz, vagy egy otthoni irodai íróasztal fölé görnyedsz, lehetséges, hogy jelenleg sokkal több munka-magánélet egyensúlyra vágysz – egy olyan módszerre, amellyel érvényesítheted a határt a munkaidőd és a szabadidőd között, amikor azt csinálhatsz, amit csak akarsz. De mi lenne, ha létrehozhatnál egy totális választóvonalat a munkahelyi és az otthoni életed között, egy olyan implantátummal, amely lényegében teljesen kettéválasztja a kapcsolatot az irodában szerzett emlékek és a kanapén tévézés közbeni gondolatok között? Magyarán: olyannyira nem emlékszel semmire és senkire a kétfajta „lét” között, hogy tulajdonképpen két külön emberként az életedet, különböző emlékekkel.

 

 

Ez az AppleTV+ Különválás című sorozatának dióhéjban megfogalmazott előfeltevése, amely Dan Erickson írótól származik, és a Lumon Industries nevű titokzatos vállalat körül zajló eseményeket követi. Az Apple TV+ sorozat által létrehozott, nem túl távoli világban a lényegében agyműtéttel járó, „különválás” („severance”) néven ismert eljárás ellentmondásos, sokan lobbiznak a kormánytisztviselők mellett, hogy egyenesen betiltsák – de Mark Scout (Adam Scott), a felesége nemrég bekövetkezett halálát gyászoló egykori professzor számára a Lumonnál való elhelyezkedés és a különválásba való beleegyezés lehetővé teszi, hogy minden érzelmét naponta hátra hagyja, amikor munkába áll. Irodájának labirintusszerű, sima fehér folyosói között Mark önmaga leghatékonyabb változata lehet – cserében viszont, amikor kilép a munkahelyi liftből, hogy hazainduljon, már nem emlékszik semmire, ami a Lumonon belül történt. A homlokán lévő friss sebtapaszt munkahelyi balesetként magyarázzák, amelyhez egy ingyenes ajándékkártyát csatoltak, és a munkatársak, akiket odabent könnyen felismerhetett volna, az épületen kívül teljesen idegenek számára.

 

 

Ki is az a „kinti”?

 

Hamarosan megtudjuk, hogy nem Mark az egyetlen Lumon-alkalmazott, aki különváláson esett át, és legközelebbi munkatársai is mindig csak akkor tudják, mi történik a cégnél, amikor ők maguk is bent vannak – és gyakran filozofálnak arról, hogy milyen ember is valójában a „kinti” (becenév, amit a külvilágban létező felüknek adtak), mivel ők maguk nem férnek hozzá ezekhez az emlékekhez. Dylan G. (Zach Cherry) csendesen ambiciózus, több rekordot is felállít magának az osztályon belül, és büszkén dicsekszik a sok juttatással, amit eközben kapott (melyek legtöbbje persze ócska vállalati marhaság), míg Irving B. (John Turturro) keményen ragaszkodik a céges szabályokhoz, és sok mindent képes szó szerint idézni a Lumon alkalmazotti kézikönyvéből. Amikor Helly B. (Britt Lower) személyében megérkezik a legújabb munkatárs az irodájukba, harcias ösztönei és az a hajlama, hogy mindent megkérdőjelez, amivel megbízzák őket, drasztikusan ütközik azzal a légkörrel, amelyet Lumon megpróbál kialakítani – amely a teljes és megkérdőjelezhetetlen önelégültségben gyökerezik.

 

 

A lázadó

 

Helly belépése lesz tehát a katalizátor, amely megzavarja a tökéletesnek tűnő status quót – és a többi alkalmazottat szétszórja a magból, miközben mindannyian megpróbálják feltárni a Lumont körülvevő számos kérdést, mind a vállalaton kívül, mind a vállalaton belül. Mit csinál valójában a Lumon? Pontosabban, mi az, amiért viszont felelősek? Ami egyszerű kódolásnak tűnik a számítógép képernyőjén, az valami sokkal baljósabbat is jelenthet – bár Dylannek megvannak a saját, egyre furcsább elméletei arról, hogy valójában mit is csinálnak a Macrodata Finomító részlegén, minden egyes alkalommal, amikor rákattintanak egy kódrészletre, elkülönítik azt a többitől, és egy válogatási területre húzzák, amíg magát a fájlt teljesnek nem tekintik. De míg ezt a csoportot mindig is arra tanították, hogy ne kérdezzenek túl sokat, hogy lehúzzák a fejüket, és a saját munkájukra koncentráljanak, Helly ismételt kísérletei a meglévő rendszer megkerülésére egy faltörő kos hatékonyságával bírnak, ahogy folyamatosan nekivágja magát Lumon tornyosuló szerkezetének, keresve minden olyan lehetséges pontot, amely elég gyenge ahhoz, hogy áttörjön rajta.

Lázadó erőfeszítései nem maradnak észrevétlenek a lázadó felsőbb vezetők, különösen nem a Lumon vezetője, Harmony Cobel (Patricia Arquette), akinek a cég iránti elkötelezettsége már-már vallásos áhítatba torkollik, valamint hűséges végrehajtója, Mr. Milchick (Tramell Tillman), akinek képessége, hogy a vidáman közömbösből csendesen piszkosul fenyegetővé, máskor pedig szürreálisan lelkessé és barátságossá váljon, az egész évad legnyugtalanítóbb és egyben legzseniálisabb pillanatai közé tartozik. Azok a gyakori bepillantások, amelyeket Lumon sötétebb és baljósabb éleibe kapunk, teszik a sorozatot lebilincselővé, de ahelyett, hogy túl mélyen belesüllyednénk a visszafordíthatatlan sötétségbe, a Különválás arra is összpontosít, hogy kiemelje azt az igazságot, hogy az emberi kapcsolat még azok számára is megtalálható, akik szándékosan döntöttek úgy, hogy ilyen elképesztő módon „megosztják” saját magukat. Irving számára, aki mindig is büszke volt arra, hogy követi a szabályokat, új kötelék alakul ki az egyik legvalószínűtlenebb helyen – magában a Lumonban -, amikor barátságot köt munkatársával, Burt G.-vel (Christopher Walken), ami váratlanul megható dinamika a két kiváló színész között, és az évad néhány legmeghatóbb és legszívszorítóbb jelenetének forrása lesz. Mark munkán kívüli élete sem teljesen magányos, hanem a családjával való kapcsolataiban gyökerezik, köztük elsősorban a nővérével, Devonnal (Jen Tullock) és a férjével, Ricken-nel (Michael Chernus), akinek legújabb könyve elsőre nagyképű életmód bestsellernek tűnik, de végül annál mélyebb hatást gyakorol a Lumonban dolgozókra, amikor egy példány véletlenül bekerül az irodába.

 

 

David Lynch rajongóinak különösen ajánlott

 

A Különválás önmagában is üdítően egyedi koncepció lenne a történet szempontjából (bár némileg emlékeztet a Black Mirror sokszor nyugtalanító megközelítésére a modern technológia és annak az emberiségre gyakorolt hatásairól), de az egyik aspektus, ami hozzájárul az a sorozat kiválóságához, az a némileg David Lynch stílusára emlékeztető rendezés: a sorozat epizódjait Ben Stiller és Aoife Mcardle is vérprofi módon irányította. Stiller, aki visszatér, hogy a 2018-as Escape From Dannemora óta először rendezzen a kis képernyőre, pontosan tudja, milyen sorozatot készít, finom, mégis hatásosan szürreális, kafkai látványvilággal, ügyes perspektívaváltásokkal és a Lumon belüli világos, már-már túlságosan is tiszta világ és a falain kívüli, néma világ közötti határozott tónusbeli elkülönüléssel.

Mindezeket szem előtt tartva a Különválás legmegragadóbb eleme a sok rejtély, amelyeket a filozófia, az erkölcs és a szabad akarat kontra választás csöndes, átfogó kérdéseibe csomagol, és ahogy a sorozat bemutatja, néhány ilyen kérdés nem is olyan könnyen megoldható, de néhány kérdés sem olyan fekete-fehér, mint ahogyan azt kezdetben bemutatják. Ahogy az évad során láthatjuk, még a legelégedettebb egyénnek is megvan az ereje arra, hogy kiszabaduljon a legnyomasztóbb körülmények közül, és talán egy megosztott psziché öntudatlanul mindig is vágyik arra, hogy újra összekapcsolódjon – hogy ismét önmaga legteljesebb változatává váljon.

A Különválás egy elképesztően eltalált, egyszerre hátborzongató és hihetetlenül stílusos sorozat a munkahelyi kiszolgáltatottságról, a nagyvállalatok arrogáns basáskodásáról, illetve a szektákra, vagy autoriter kormányokra emlékeztető hatalmi rendszerekről is. A rendezés, a színészi alakítások, a sorozat egyes részeinek történeti felépítése, illetve a vizuális világ mind-mind kifogástalanok. Aki nem csak egyszerű kikapcsolódásra vágyik, hanem vevő az említett súlyosabb kérdések kafkai, vagy orwelli ábrázolására, annak kihagyhatatlan ez a sorozat.

-BadSector-