TESZT – Emlékszel, amikor az It Takes Two elnyerte az Év Játéka díjat? Nos, Josef Fares új játéka még annál is jobb. Azt hihettük, hogy lehetetlen még magasabb szintre emelni ezt a formulát, de Fares és csapata megint rácáfolt erre. Ez a játék egy percre sem hagy pihenni, hosszabb és sokkal változatosabb, mint elődje – és ez csak az egyik erőssége.

Újra egy kooperatív kalandba csöppenünk, ahol a társunkkal való összehangolt játék kulcsfontosságú. A multiplayer lehetőségek között ott van az online és a helyi co-op is, és természetesen visszatér a Hazelight játékokra jellemző Friend Pass rendszer – de most már cross-platform támogatással kiegészítve. Egy dolog azonban elengedhetetlen: a kommunikáció. Lesznek pillanatok, amikor az akadályok leküzdéséhez a másodperc törtrésze alatt kell együttműködni.

És akkor térjünk rá a mechanikákra, mert nem túlzás azt állítani, hogy egyetlen játékban több ötlet található, mint egy tucat másikban együttvéve. Láttam néhány egészen őrült dolgot: némelyik annyira zseniális, hogy önmagában is elbírna egy teljes játékot, míg mások garantáltan könnyesre nevettetnek. Fares filozófiája változatlan: ha egy ötlet jó, használja, de soha nem él vissza vele. Ez a megközelítés most annyira fel van turbózva, hogy néha azon kaptam magam, hogy több is kellene belőlük.

A két karakter alapmozgásai ismerősek: dupla ugrás, dash, falon futás, grappling hook – minden, ami egy videojátékban szórakoztató lehet. Innen indulva a játék minden egyes világban újabb és újabb csavarokat dob be. Az egyik szakaszban például kiber nindzsákként ugrálunk gravitációt manipulálva, míg egy másikban olyan sárkányok kísérnek minket, amelyek fokozatosan fejlődnek és új képességekre tesznek szert. És ez még csak a jéghegy csúcsa! Néhány világ annyira egyedi és kreatív, hogy kár lenne lelőni a poént – jobban jársz, ha magad fedezed fel őket. Az utolsó három szintről például egy szót sem mondhatok, de higgy nekem: az itt bemutatott ötleteket tanítani kellene. Vannak pillanatok, amelyek már most beírták magukat a videojáték-történelembe.

Barátság a mechanikán túl

Fares nevét az Brothers óta tisztelem, mert mindig is mesterien használta a videojátékok nyelvét. Nem csupán átvezető videókkal mesél, hanem a játékmeneten keresztül is közvetíti a témáit és üzeneteit. Ezért volt olyan nagyszerű az It Takes Two, amely remekül átadta, hogy egy válás előtt álló pár hogyan felejti el az együttműködés fontosságát. Legyünk őszinték: a Split Fiction már nem ennyire szorosan kötődik a narratívához – és erre jó oka van.

A Hazelight most tényleg minden ötletét bedobta, és lehetetlen lett volna mindet egy szigorúan történetvezérelt struktúrába kényszeríteni. De tudod mit? Ez egyáltalán nem baj. Mert működik. A játék fő témája a barátság, és az egész történeten átívelő ív világosan mutatja, hogyan kerül Mio és Zoe egyre közelebb egymáshoz, és miként tanulnak meg igazán bízni egymásban. Bár a sztori remek, talán nem lesz olyan érzelmileg megterhelő, mint Fares korábbi alkotásai.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a feldolgozott témák ne lennének érdekesek és aktuálisak. A sztori egy hatalmas könyvkiadóval indul, amely fiatal írókat hív meg egy kísérleti gép tesztelésére. Csakhogy hamarosan kiderül, hogy a gép az alanyok ötleteit felhasználva tanul önállóan. Az AI kifejezés egyszer sem hangzik el a játékban, mégis végig ott lebeg a háttérben. A játék pedig folyamatosan feszegeti a kérdést: mitől lesz valóban kreatív egy alkotói folyamat?

Az írás és a videojátékok közös művészete

A Split Fiction története két íróról, Mio-ról és Zoe-ról szól, akik egy baleset következtében ugyanabba a különös helyzetbe kerülnek: egy kísérleti gép fogságába esnek, amely az alkotásaik alapján formálja meg a világot. Mio gyanakvóbb természetű, az első pillanattól kezdve érzi, hogy a kiadóval valami nincs rendben, míg Zoe optimistábban áll hozzá az eseményekhez. Ami pedig még érdekesebb, hogy mindketten külön műfajban alkotnak – egyikük sci-fi, a másik pedig fantasy író –, és egyiküknek sem sikerült eddig kiadni a műveit. A játék lehetőséget ad arra, hogy felfedezzük történeteiket, és rajtuk keresztül egy sokkal mélyebb kérdést is feltegyünk: miért írunk egyáltalán?

Az alkotás ugyanis sokkal több, mint egyszerű önkifejezés. Van benne valami terápiás – egy módja annak, hogy feldolgozzuk félelmeinket, bizonytalanságainkat és a világhoz való viszonyunkat. Még akkor is, ha a történeteink messze túlmutatnak a valóságon, és sci-fi vagy fantasy elemekkel tarkítottak. És itt van a Hazelight legnagyobb húzása: miközben élvezed a játék mechanikáit és a platformerként funkcionáló pályák kihívásait, észrevétlenül egy olyan történetbe csöppensz, amely az alkotás igazi mibenlétéről szól. Vajon a művészet, amelyből hiányzik az emberi lélek és az érzelmi töltet, még mindig művészet?

Mio és Zoe karakterei zseniálisan lettek megírva: mindketten saját, jól elkülöníthető személyiséggel és motivációval bírnak. Mio kezdetben erősebb főszereplőnek tűnhet, mivel az ő konfliktusa egyértelműbben jelenik meg, míg Zoe háttértörténete később bontakozik ki. De ne aggódj, a játék végére neki is megvan a maga nagy pillanata. A két karakter irányítása pedig annyira eltérő élményt nyújt, hogy már emiatt is érdemes újrajátszani a játékot – más perspektívából, más megközelítéssel.

Tisztelgés a videojáték-ipar előtt

A Split Fiction nemcsak a történetével és a játékmenetével hódít, hanem a hosszával is. Egy teljes végigjátszás 15-16 órát vesz igénybe, de ha a mellékküldetéseket – vagy inkább mellékszálakat – is belevesszük, ennél jóval több időt tölthetünk benne. És ezek a szálak egyáltalán nem másodlagosak, sőt! Nem egy alibi-küldetésről beszélünk, hanem olyan plusz tartalomról, amely önmagában is elvinné a játékot. Ne hagyd ki őket, mert garantáltan találsz majd köztük olyanokat, amiken sírva röhögsz, és olyanokat is, amelyek után csak meredsz a képernyőre, mert egyszerűen nem hiszed el, amit láttál.

A Split Fiction pontosan az a játék, amely visszaadja a hitedet a videojáték-iparban. Lehámozza rólad az évek alatt rád rakódott cinizmust, és emlékeztet arra, hogy miért szerettél bele ebbe a médiumba.

Ami viszont tényleg meglepett, hogy a játék ennyire sok utalást tartalmaz más videojátékokra – és még annál is többre. Nem csak egy-egy kikacsintásról van szó, hanem egy folyamatosan jelenlévő tisztelgésről. Néha egy teljes mechanikát vesz át egy-egy pillanatra: például amikor hordókon ugrálsz, mint a Donkey Kong-ban, vagy amikor egy hurkot csinálsz, és máris beugrik, hogy „Gotta go fast.” Olyan titkok is el vannak rejtve, amelyek egy Dark Souls-stílusú tábortűzhöz vezetnek, vagy átvezetők, amelyek egy Sailor Moon-szerű transzformációt idéznek meg. És mindez egy pillanatra sem áll le. Az ilyen utalások gyakran olcsó trükkök szoktak lenni, de itt tökéletesen működnek, mert nemcsak nosztalgiázni akarnak, hanem ténylegesen hozzáadnak valamit az élményhez. Hidd el, imádni fogod.

A cikk elején említettem, hogy elsőre nem éreztem azt az azonnali vonzalmat a játék iránt, mint a Hazelight korábbi munkáinál. Talán a vizuális stílus miatt: előzetes videókon nézve nem mindig a legmegkapóbb, de amikor ténylegesen játszol vele, teljesen másként hat. Bizonyos pályák vizuálisan kissé generikusak, de akadnak olyanok is, amelyeknél a csapat igazán kibontakozott. Egy cyberpunk város vagy egy fantasy birodalom például teljesen lenyűgöző tud lenni, főleg amikor a kamera megfelelő szögből mutatja meg a világot, és tényleg azt érzed, hogy egy varázslatos helyen jársz.

Az a bizonyos Fares-féle szenvedély

Nem tudom, feltűnt-e, de ezt most különös lelkesedéssel írom. És ez a lelkesedés fontos. Amikor Fares bejelentette a játékot, maga is kissé túlpörgött, miközben arról áradozott, milyen menő lesz. De miután végigjátszottam, azt kell mondanom, hogy igaza volt. Ez a játék tényleg ennyire izgalmas, és ez részben Fares „nincs mellébeszélés” filozófiájának köszönhető.

Egy játékostársam azt mondta, hogy néha már belefásulunk az iparág folyamatosan érkező rossz híreibe: elbocsátások, stúdióbezárások, törölt projektek, tucatjátékok, félresikerült megjelenések. A Split Fiction azonban visszaadta neki a játék örömét. És tényleg: ez a játék minden cinizmust lehámoz rólad. Megmutatja, miért szeretjük annyira ezt a médiumot. Ahogy Fares mondaná a saját szabadszájú stílusában: „ez kurva jó móka.”

-Herpai Gergely „BadSector”-

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Hazelight Studios

Stílus: Akció-kaland, platformer

Megjelenés: 2025. március 6.