FILMKRITIKA – A Hogyan lettem szerelmes egy gengszterbe és A menekülés királya után ismét valós eseményeket és egy másik valódi lengyel gengszter elétet dolgozza fel ez az újabb lengyel gengsztereposz. Az említett két filmmel ellentétben, amely ismert két legendás bűnözőről szólt, a Hogyan lettem gengszter „bűnelkövetőjét” nem ismerjük, mert a nevét biztonsági okokból titokban tartják a készítők. A kérdés már csak az, hogy ez a film felér-e az előző két lengyel gengszterfilmhez, vagy egyáltalán a zsáner klasszikusaihoz? Magyarán: igazi „nagymenő”-e ez a film?

„Amióta az eszemet tudom, mindig is gengszter akartam lenni” – jelenti ki Henry Hill (Ray Liotta) Martin Scorsese nagyra becsült gengszterfilmje, a Nagymenők (1990) elején. Bár a maffia zord világának filmes ábrázolásából nem volt hiány (Scorsese maga is foglalkozott ezzel a témával az 1973-as Mean Streets című filmjében), a Nagymenők első személyű elbeszélése, fanyar szellemessége és elképesztő hosszú felvételei végül mércét állítottak fel a jó gengszterfilmek számára. Bár a Netflix legújabb lengyel gengszterdrámája, a Hogyan lettem gengszter (2019) a Nagymenők (és más gengszterfilmek) számos fordulatait utánozza, a valós eseményeket is feldolgozó végeredmény inkább más zsánerfilmek (és a leadben említett két másik lengyel gengszterfilm) sikeres elemeit próbálja alkalmazni, mint hogy önálló, koherens alkotásként kitűnjön. Nem feltétlenül érdemtelen mű, de a maffia világának filmbéli motívumai elcsépeltnek és elhasználtnak tűnnek.

Újabb „hogyan lettem”, ismeretlen hőssel, aki most nem Nikos

A film, ahogy a Hogyan lettem szerelmes egy gengszterbe film címére és is erősen hajazó cím is jelzi, egy meg nem nevezett főszereplő (akinek a nevét a film elején közlik velünk, hogy biztonsági okokból titokban tartják) és a lengyel gengsztervilágban való felemelkedésének története. (A főhős szájából elhangzik Nikodem „Nikos” Skotarczak, a Hogyan lettem szerelmes egy gengszterbe valódi gengszterének neve, ezzel egyértelműsítik az alkotók, hogy most nem róla van szó.)

Mint sok 1990 utáni bűnügyi film, a film is a jelenben kezdődik, majd visszaugrik az időben, és főhősünk életének különböző időszakait öleli fel. A Nagymenők Henry Hilljéhez és a másik „Hogyan lettem…” hőséhez hasonlóan e film főhőse is munkásosztálybeli környezetben nő fel, és beleszeret a törvényen kívüliek életébe, akik félelem nélkül járják az éjszakai utcákat. Krzysztof Gureczny forgatókönyvíró az egyes szám első személyű elbeszélés technikáját alkalmazza, hogy beavasson minket a szereplő világába. Ez a régen megszokott formula azonban jól működik, és a film oda-vissza vágásával együtt könnyedséget kölcsönöz az valós elemeket tartalmazó, közvetlenül a lengyel rendszerváltás előtt, és utána játszódó elbeszélésnek.

Főhősünk (akit felnőttként Marcin Kowalczyk, fiatalként pedig Maksymilian Dobrowol színész alakít) felidézi, hogy milyen volt az élete féktelen gyerekként, aki mindig összeverekedett a többi gyerekkel az iskolában. Tinédzserként támad az az ötlete, hogy szexmunkásokat szállítson „anális szexre” éhes arab ügyfeleknek egy katolikus országban. Bár a meló elég pénzt hoz neki, karakterünknek mégis hiányzik az „adrenalin” a monoton munkából. Egy gazdag arab férfival való dulakodás és egy ezt követő rablás után főhősünk végre megtalálja hivatását, mint gengszter a lengyel alvilágban. A film az ő elbeszélői ívével párhuzamosan bevezeti a főiskolai hallgatóval, Magdával (Natalia Szroeder) való románcának mellékszálát, valamint Waldennel (Tomasz Wlosok), a testvéri akolitussal való kapcsolatát is. Amikor felemelkedik a csúcsra, főhősünk árulással és erkölcsi dilemmával szembesül, ami arra készteti, hogy átértékelje az életét. Könnyen fog-e megváltani?

„Hommage à Francis Ford Coppola”

Bár Kawulski és Gureczny egyértelműen más posztmodern bűnügyi filmekből merít ihletet, elég jól használják fel ahhoz, hogy stabil szerkezetet kölcsönözzenek filmjüknek. A bűnügyi filmek kedvelői számára bőséges tisztelgés a műfaj klasszikusai előtt, az egyik jelenet például a Keresztapa (1973) keresztségi jelenetét tükrözi. Éppen, amikor főhősünk összeházasodik Magdával, a narráció előre-hátra vág egy olyan jelenetbe, amelyben ő és bandája likvidál egy régi riválist – a házassági viszony szent felavatását egy szörnyű gyilkossággal állítva szembe.

De ide tartozik a film jól kialakított, remek soundtrackje is. A műfaj számos filmjéhez hasonlóan Kawulski bőséges zenei betétekkel szórja meg a szekvenciákat, a klasszikus operadaraboktól kezdve a 80-as évekbeli szinti-pop dalokig. Ráadásul, mindezt tetézve, rablási szekvenciákból, maffiacsatákból és szellemes egysorosokból sincs hiány. De ennek a műfaji elemekhez való ragaszkodásnak ára is van. Bár a film a gengszterfilmek legjobbjait utánozza, a nemek közti archaikus politikát is újrahasznosítja.

Bár a film plakátján a meg nem nevezett főhősünk képe látható a szerelmével – a nő a narratívában alig szerepel, hacsak nem romantikus jelenetekben. Más női karakterek, mint például Walden partnere, Wiola (Natalia Siwiec), csak arra szolgálnak, hogy felbuzdítsák a férfi karaktert, és hozzájáruljanak a film történetéhez. Nők és az ilyesmire érzékeny nézők számára is esetleg ellenszenves lehet a film, mert a nőgyűlölő és homofób humor bővelkedik a filmben. Talán azért, mert a nők és a melegek kigúnyolása nélkül a film nem tudná fokozni a férfi karakterek macsóságát.

Igaz, egyben fanyar politikai fricska is az egyik olyan jelenet, amelyben egy prostituált orális szexszel kényezteti hősünket, miközben az narrátorként – visszaemlékezve a nőre – kommentálja a nézőnek, hogy nem véletlenül lett belőle a „rendszerváltás” után megválasztott parlamenti női képviselő. Mi, magyarok is elgondolkozhatunk a régebbi, vagy jelenlegi párhuzamokon…

A féktelen macsóság dicsőítése?

De vannak még olyan idevágó jelenetek is, amelyek kifejezetten durvák: az egyik ilyen egy férfi megerőszakolását ábrázolják, ami a főszereplő egyik nemezisének méltó büntetése. Különböző jelenetekben lassított felvételeket, popzenét és vért használnak a férfiak közötti harcjelenetek hangsúlyozására. Így, bár a film végső üzenete látszólag az erőszakot és annak pusztító örökségét bírálja, Kawulski formai technikái végül is meghazudtolják ezt a témát, és úgy tűnik, hogy a törvényen kívülieket és a féktelen macsóságot dicsőítik. Ez különbözteti meg Kawulski filmjét Scorsese sokkal jobb műveitől – még akkor is, ha ez a lengyel film megtörtént eseményeken alapszik.

Bár Scorsese filmjei is a gengszterélet hőstetteiben lubickolnak, mindig van egy csipetnyi irónia abban, ahogyan a szerző megfigyeli ezeket a figurákat. Gyakran megalomán, hataloméhes karakterei végső soron Shakespeare tragikus hőseire emlékeztetnek, akiknek bukása végül a bűnözői élet állítólagos vonzerejének dekonstruálását eredményezi. Ilyen például az említett Nagymenők, a Kaszinó, vagy a 2019-es, másik Netflix gengszterdárma, Az ír. Scorsese eme gengszterdrámájának kísérteties záróképe egyben a gengszter-zsáner önironikus ábrázolása is. A Hogyan lettem gengszter hasonló kísérletet tesz a film nem túl meggyőző utolsó felvonásában. Mégis, ez a megváltó ív többnyire meg nem érdemeltnek tűnik egy olyan filmben, amely a játékideje nagy részét főhőse hőstetteinek megünneplésével töltötte.

A Hogyan lettem gengszter kezdetén főhősünk kijelenti: „Nem leszek olyan, mint a többi gengszter.” Ironikus módon, annak ellenére, hogy jelzi a különbségeket, a film nem sokat tesz azért, hogy elkülönüljön számtalan más zsánerfilmtől. Több kell az innovatív formai elkötelezettségnél ahhoz, hogy egy olyan ajánlatot tegyen, amit a nézők nem tudnak visszautasítani.

-BadSector-