RETRO – Ismét véresőben fürdeti bájos fejecskéjét Rayne, a vérszívókat szivató (fél)vámpírlány. Miután az előző részben a ’30-as években ténykedő okkult nácik egész kis hadseregét pusztítottuk ki Rayne-nel, itt az idő, hogy saját rokonaival, élőhalott apjának fattyaival is megkóstoltassa a napfény ízét.

Valljuk meg: amikor a média, vagy maximum a Pac-Mant és az Aknakeresőt ismerő politikusok már sokadszorra ostorozzák a számítógépes játékokat erőszakosságuk miatt, akkor néha jólesik betölteni egy olyan gammát, amely legalább tényleg okot ad a mesterségesen fenntartott hisztériára. A BloodRayne 2003 márciusában az unalmas politikai korrektségnek még csak a látszatát is el akarta kerülni: egy nagymellű, keményfenekű, csinos arcocskájú, szexis dámpír (vagyis: csak félig vámpír) leányzóval kellett a címnek megfelelően igazi fürdőt vennünk német katonák és különféle élőhalottak záporozó, fröcsögő vérében.

A majdnem kétéves BloodRayne nagy erénye volt, hogy a Tomb Raider utáni kicsit tespedt TPS-világba egy kis vérpezsdítő felfrissülést hozott, és mi még akkor is szerettük, ha a kifinomult játékmenetet a legnagyobb jóindulattal sem lehetett ráfogni. A BloodRayne igazi véres hentelés volt a köbön, és a hosszú távon unalmas gyilkolászást a monoton és nem túl fantáziadús pályatervezés még inkább kihangsúlyozta. Ugyanakkor a gáma – a szaksajtó eléggé lesújtó kritikái ellenére – a játékosok körében meglepően nagy sikert aratott, így a Terminal Reality gőzerővel ugrott neki a második résznek.

A családban marad

Miután a BloodRayne 1-ben jó honleány módjára végigmészároltuk az okkult erők után kutakodó nácikat, Rayne-nel végül Kagant, a vérszívó atyát is a pokolba küldtük. Ezzel a lány bosszúja ugyan beteljesedett, a probléma csak az, hogy a duhaj vámpír igencsak kéjvágyó uraság volt, így Rayne mellett jó pár sarjat nemzett még – „tisztavérűeket” (tehát ahol mindkét szülő vámpír) és dámpírokat egyaránt. A dámpírban persze nem buzog túlzottan a testvéri („Féltestvéri!!!” – Rayne) szeretet, így elhatározza, hogy a Brimstone Society segítségével mindegyiket felkutatja és kiiktatja az élők (illetve: élőhalottak) sorából.

Bár az egész egyszerű családi hajtóvadászatnak indul, azonban a dámpírlány mégis igen gyorsan egy veszélyes összeesküvés nyomaira bukkan. Kagan gyermekei ugyanis egymással szövetkeztek, hogy közös erővel létrehozzanak egy, az emberiség kiirtására szolgáló szuperfegyvert. Az emberi vérből előállított és egyfajta vörös felhőként kiengedett „Lepel” ugyanis arra szolgál, hogy eléggé megszűrje a napfényt ahhoz, hogy a vámpírok nappal is járjanakkelljenek, és azt tegyenek a védtelen humánokkal, amire csak kedvük szottyan. Bár Rayne-nek nincs túl jó véleménye az emberekről, de azért természetesen ezt csak nem hagyhatja annyiban – már csak azért sem, mert így legalább jó alkalmat talál arra, hogy az összes rokont az örök vámpírmezőkre küldje.

Véreső, ess!

Persze ahhoz, hogy féltestvéreihez közel férkőzzön, Rayne-nek megint alaposan igénybe kell vennie a karjára csatolt két pengét és szép, egészséges, jó nagyra nőtt szemfogait. No igen: mint arra számítani is lehetett, a BloodRayne 2 még az elődjénél is sokkal véresebb és kegyetlenebb, pedig az sem volt egy Öreg néne őzikéje. Ahogy a lánnyal kaszabolunk, csak úgy repkednek a levágott karok, lábak, fejek, és a Kill Billhez hasonlóan szökőkútban fröcsög a szétszabdalt testrészek helyén kiömlő vér. Uma Thurman mozgásához lehetne hasonlítani azt az eleganciát és akrobatikus mozgást is, ahogy Rayne repül a levegőben.

Az ugrások, pörgések, vágások és egyéb harci mozdulatok megjelenítése igen jó, akár Rayne, akár ellenségei mozdulatait nézzük. Sajnos a vérgőzös kaszabolás ábrázolását leszámítva maga az akció már nem annyira kidolgozott. Igazából az ütés és a rúgás különféle kombóival hozhatunk létre speciális mozdulatokat, de hamar rájöttem, hogy ezeket nem feltétlen érdemes használni. Mivel lány Blood Rage-es mágiája és annak eggyel erősebb változata (Blood Fury) gyakorlatilag kivédhetetlenek, ezért én speciel inkább ezek keverékét használtam a bottal vagy kardokkal hadonászó vámpírok és egyéb emberi (eredetű…) ellenfelekkel szemben.

Vérkoholista

Az is gyorsan világossá válik, hogy a puskával felszerelt, netán puszta ököllel támadó rosszfiúkat lehet felhasználni vérlecsapolásra, mert ezek nem tudják a lányt lelökni, amikor az piócaként próbál rátapadni az áldozat nyaki ütőerére. (Rayne energiáját ugyanis továbbra is csak ezzel a módszerrel lehet feltölteni.) Mivel vérszívás közben könnyedén használhatjuk pajzsként áldozatunkat, így tulajdonképpen nem okoz nagy gondot az állandó öngyógyítás sem. Rayne vérszintje mellett még fontos figyelnünk a mágia kék mutatóját is, hiszen ha ez éppen nullán van, akkor szépen elfelejthetjük a Blood Furyt, pedig ebben a játékban – a hatékonyság szempontjából – tényleg ég és föld a különbség aközött, ha „tiszták” vagyunk, illetve ha fel vagyunk tápolva.

A vámpírlány mágikus képességét azzal tudjuk növelni, hogy minél kegyetlenebb módon végezzük ki áldozatainkat. Ehhez elég, ha vérszívás közben megnyomjuk az ütésgombot: ilyenkor a rendkívül találékony Rayne a legváltozatosabb módszerekkel trancsírozza szét a delikvenst a fejlevágások és kettészelések különféle módozatait alkalmazva. Ha pedig elég nagy spílerek vagyunk, akkor még több varázserő áramoltathatunk Rayne-be azzal, hogy láncunk segítségével különféle kiálló tereptárgyakra rántjuk a szerencsétleneket.

Ha például meglátunk egy feltűnően kiálló törött oszlopot, akkor arra mintha csak rá lenne írva, hogy: „ezzel nyársald fel a rosszfiúkat”. Ez persze mind szép és jó, hiszen egy ennyire véres játéktól a minimum, ami elvárható, hogy minél stílusosabban öldökölhessünk benne, de sajnos itt sincs sok értelme a lánccal túl hosszasan zsonglőrködni, mivel túlságosan is körülményes, emellett pedig sokkal egyszerűbb a vérszívás közbeni kivégzés kombóját használni.

Max Rayne

Talán a készítők is érezték, hogy bizonyos elemeket felesleges erőltetni, ha azok úgysem kötődnek szervesen a játékhoz, ezért az előző rész lőfegyveres részeit radikálisan megváltoztatták. A Blood Rayne 1- ben ugyanis a különféle puskákat és pisztolyokat hasonlóképpen vehettük fel, mint bármilyen TPS-ben, ugyanakkor sok játékosban felmerült a kérdés: ha amúgy is egy villámgyorsan mozgó, két pengével felszerelt vámpírnővel vagyunk, akkor mégis mi a ráknak szöszmötölni ezzel? Nos, a készítők vették az adást, viszont nem szerették volna teljesen kivenni a lőfegyver használatát, ezért egy alternatív megoldást találtak.

Most csak egyetlen pisztolytípust birtokolhatunk: a „kárpáti sárkányokat”, vagyis két pár vámpírpisztolyt, amelyet vérszíváskor ugyanúgy vérrel tölthetünk fel, mint Rayne-t. Mivel a fegyverek a lány ereihez vannak csatolva, ezért ha a kifogy a nafta, akkor lövéskor a dámpír saját véradagját fogyasztják (Lám-lám, Rayne önkéntes véradó is lehet – Csonti).

Alapvetően nagyszerű ez az ötlet, a gond csak az, hogy én ezekkel se nagyon puffogtattam, mivel még mindig sokkal egyszerűbb mindenkit szétszabdalni, illetve a ránk kilőtt golyók elöl elugrani, mint a célzással bíbelődni. Az ellenséges vámpírok, punkok (illetve vámpírpunkok…) ugyanis pillanatok alatt mellettem teremtek, és amíg azzal foglalkoztam, hogy leszedjek két fickót távolról, addig két másik péppé verte a leányzót. A pisztolyokhoz egyébként később olyan roppant elmés kis upgradeokat is kapunk, mint a „vérbomba” vagy a „vérlángszóró”, de én játék közben valahogy ezeknek sem találtam sok hasznát, annál is inkább, mivel rengeteget fogyasztanak a drága vörös nedűből…

Rayne of Persia

A készítők úgy érezték, a nonstop pengés/pisztolyos öldöklés mellett valami mást is le kell tenniük az asztalra, mert az első részt a legtöbben emiatt kritizálták.

Közhely, de jótól lopni ugye nem szégyen: a Terminal Reality is ezt a receptet alkalmazta, amikor a Prince of Persia: Sands of Time és a Warrior Withinhez feltűnően hasonló térfelfedezős, rúdugrálós részekkel dúsította a BloodRayne 2-t. Alapvetően jó is az elképzelés, illetve tényleg változatosabb ettől a játék, csak maga a megvalósítás ne lenne annyira amatőr a Ubi Soft Montreal munkájához képest…

A legtöbb kiálló rúd vagy hosszúkás ereszcső ugyanis valahogy közel sem épül annyira szervesen a környezetbe, mint a Prince-ekben, hanem nagyon érződik az elrendezésen: pusztán azért rakták ezeket oda, hogy Rayne-nek legyen min szökdécselnie. Másrészt kicsit nehézkes, és a két Prince-hez képest sajnos jóval sutább, a lány rudakon való pörgetése és az ide-oda ugrálás: ez részben Rayne darabosabb mozgásának, részben a rosszul pozícionálható kamerának róható fel.

Azért hosszú távon ezeket meg lehet szokni, de mégis örvendetes lett volna, hogy ha már a Terminal Reality ötleteket lop, akkor képes is legyen azokat hasonló profizmussal megvalósítani… Szerencsére jóval eredetibbek a különféle olyan puzzle-ök, melyek során Rayne kicsapódó láncát használhatjuk. Időnként ugyanis csak akkor juthatunk tovább, ha egy bizonyos akadályt a ránk rontó rosszfiúk testével semmisítünk meg. Sajnos gyakran a szánkba rágják a megoldást, de amikor nem, akkor azért egy darabig használnunk kell a szürkeállományt, amíg a kiutat megtaláljuk.

„I’m too sexy for this game…”

Kár is lenne tagadni: logikai részek ide, vagy oda – a legtöbben azért nem az eszéért szeretjük Rayne-t, hanem mert még mindig neki van a játékvilág hősnői közül a legformásabb feneke – ami pedig TPSben nem egy hátrány… Poént félretéve: Rayne dögösebb, mint valaha. A nagyon szépen kidolgozott csillogáseffekttel ellátott fekete-piros bőrszerkó csodásan öleli körül ruganyos, de mégis a megfelelő helyeken kellően domború testét, és az arca is sokkal csinosabb lett. (A renderelt átvezetőkben persze még jobban, illetve kicsit máshogy is néz ki, de hát ez egy lassan már megszokott TPS-es anomália…)

Ami igazán jó hír, hogy a készítők ezúttal nemcsak Rayne kisaszszony testét dolgozták ki a lehető legaprólékosabban, hanem általában véve ügyeltek a különféle – többé-kevésbe – fontos főellenfelekre is. A legjobban Ephemere és Ferril nevű ősrégi női vámpírok (mindketten Kagan gyermekei) külseje ragadott meg: Ephemere a szemgolyó nélküli, sötét mintázatú arcával, Ferril folyamatosan hullámzó tetkóival egyszerre igéző és visszataszító. Rayne kevésbé szexepiles féltesói mellett időnként különféle gólemekkel is meg kell kóstoltatnunk a lány pengéit.

Az első néhány monstrum még kellően hatásos volt, de a sokadik változatnál már kicsit unalmassá váltak – annál is inkább, mivel Blood Rage és Fury használatával relatíve könnyedén szét lehet kaszabolni őket. A Prince of Persia: Warrior Within monstrumjaival ellentétben tehát nincs semmilyen speciális „hátra felugrálós”, vagy ehhez hasonló trükk: egyszerűen csak varázsolni kell, no meg ütni, mint a motolla. Térjünk vissza a grafika ecsetelésére. Az első részhez képest a legdrasztikusabb változás környezetünk ábrázolásában fedezhető fel. Míg a Blood Rayne 1-ben rendkívül egyhangú és nem túl látványosan kidolgozott, fantáziátlan helyeken: mocsarakban, gyárakban kavarhattunk, addig most a helyszínek egy része egyedi, érdekes és igényesen kidolgozott.

A legütősebb az első pálya kastélya, ahol a rendkívül pazar bútorzat gyönyörűen tükröződik a felsuvickolt parkettán. Persze akció, és nem kalandjátékban járunk, ezért destruktív hajlamainkat alaposan kiélhetjük: a játék motorját dicséri, hogy szinte minden tárgyat teljesen szétverhetünk. A későbbi pályák nagy részét hasonló gonddal dolgozták ki, de sajnos azért ezúttal is találunk sivárabbakat: ilyen például az elmaradhatatlan, igencsak fantáziátlan és idegölően hosszú gyármiliő.

Hullámzó keblek és teljesítmény

Nemcsak a helyszínekre, hanem az egész játékra jellemző ez a változóan szórakoztató játékélmény. Ahogy megtanuljuk az újabb és újabb varázslatokat, egy darabig a szánkat fogjuk tátani, hogy hűha, milyen király speciális mozdulatokat tudunk végrehajtani Rayne-nel, aztán a monotonná váló hentelés miatt egy idő után elillan a feszültség. Szerencsére hosszú távon mindig jön egy újabb logikai feladvány vagy egy érdekesebb főellenség, de sajnos az üresjáratok azért valamennyire lehúzzák a BloodRayne 2-t. Nem voltam maradéktalanul elégedett az irányítással sem, amely az első részben nekem jobban bejött.

Az egyik fejlesztő egy fórumon bevallotta, hogy míg a BloodRayne 1– nél még külön kidolgoztak egy FPS típusú irányítást a PC-s verzióhoz, addig a második epizódhoz erre már nem volt se idejük, se energiájuk. Billentyűvel így elég nagy kínszenvedés vezetgetni Rayne kisasszonyt, és igazság szerint még gamepaddel sem tökéletes…

Hibái ellenére azért a BloodRayne 2 megállja a helyét a TPS-ek között, egyetlen igazi pechje, hogy nem sokkal a szintén elég gótikus hangvételűre sikeredett PoP: WW után jött ki, az Ubi Soft üdvöskéje pedig majdnem minden tekintetben felülmúlja a dámpírlány legújabb kalandját. A vámpíros, véres TPS akciójátékok, illetve Rayne rajongóinak azért kötelező darab a játék, és ha már elintézted Dahakát a Herceg bőrében, akkor itt az idő, hogy Rayne-ként Kagan gyermekeit is a pokolba küldd!

-BadSector-(2004)

Kiadó: Majesco Games, THQ, SCEA
Fejlesztő: Terminal Reality
Stílus: Akció-hack’n’slash
Megjelenés: 2005