RETRO – A Spore Will Wright egyik legambiciózusabb címe, vajon mestermunka, vagy a mester legnagyobb tévedése? „Hogyan váljunk egysejtűből galaktikus birodalommá?” – ez is lehetne a Spore címe, ha történetesen nem egy számítógépes játék lenne, hanem egy pszichológiai tanácsadó könyv, melyekből oly sokat olvashatunk manapság.

A Spore lényegében tényleg egy játék, azonban az a furcsa, hogy jóval több és kevesebb is annál – ahogy ezt már Will Wrigth­tól megszokhattuk. Egyszerre próbál egész egyedi is lenni, ugyanakkor jól bejáratott, máshonnan átvett sémákat, játékelemeket használ fel. Megpróbál megfelelni annak a gigantikus kihívásnak, hogy a casual játékos réteg igényeit totálisan kielégítse, ugyanakkor a hardcore játékosok is beleszeressenek.

Ezek bizony komoly kihívások és Will Wright legújabb alkotása kicsit olyan lett mint Mátyás király meséje: be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, meg nem is. A Spore ugyanis összességében tényleg zseniális, másrészről viszont részleteiben helyenként agyzsibbasztóan kiábrándító és ostoba. No de kezdjük az elején…

Hass, alkoss, gyarapíts – kreatúrákat!

Mielőtt azonban a játék részleteibe belemennénk, először is térjünk ki a Creature Creatorra, amelyet már egy­két hónapja külön megvásárolhattunk, jóval a játék megjelenése előtte. A Creature Creatort tulajdonképpen a játék szívének is nevezhetnénk. Ennek segítségével alkothatjuk meg azokat a fantasztikus külsejű, kacagtató, vagy akár elborzasztó lényeket, amelyekkel aztán a játékon belül találkozhatunk.

A legelborultabb módon aggathatunk lábakat, karokat, csápokat, szemeket, füleket és egyéb testrészeket lényeinkre, amelyeket aztán a játékon belül viszontláthatunk – akár szövetségesként, akár ellenségként. Sőt, ha feltöltjük Interneten a játék központi adatbázisába, akkor a mi lényeinkkel akár egy Laoszban, vagy Novoszibirszkben élő Spore gémer is találkozhat a saját küldetésein belül és természetesen mi magunk is bárhonnan rábukkanhatunk mások által kreált lényekre. (Vagy akár megtehetjük, hogy csak a barátainkéval nyomulunk.)

Ugyanez a helyzet a különféle egyedileg készített járművekkel, épületekkel, űrhajókkal, bútorokkal. Hab a tortán, hogy a Spore ezen része szinte teljesen észrevétlenül simul bele a főjátékba és tényleg fantasztikus élmény mások agyszüleményeivel találkozni – már persze aki vevő ilyesmire. Aki nem kíváncsi a sok­sok Spore rajongó kreálmányaira, vagy nem okoz neki örömet, hogy a sajátjait másokkal megossza, az sokkal kritikusabban tekint majd a játék egészére is…

Amikor még csak „sejtjük”, miről lesz szó…

A Creature Creatorról már sokszor írtunk, ezért itt az ideje, hogy a játék alapjait kezdjük el vizsgálni. A Spore hadjáratának célja, hogy az intróban vírusként egy ismeretlen bolygóra érkező egysejtűnkből civilizált, intelligens lényt fejlesszünk, aki az egész galaxist meghódítja. Az ehhez vezető utat Wright nem egyetlen külön játék keretében dolgozta fel, hanem öt, egymástól sok tekintetben különböző élményt nyújtó aljátékra bontotta.

Ezeknél a részeknél fokozatosan lesz lényünk egyre komplexebb, fejlettebb, hatalmasabb. A legelső a kreációs fázis, amely tulajdonképpen egy jópofa, ám végső soron rendkívül egyszerű flashjátékra hasonlít. Itt egysejtűként a vízben mocorogva kell túlélnünk a többi agresszív – hozzánk hasonló – lény támadásait. Mi magunk is megpróbálhatunk húsevőként másokat felfalni, vagy esetleg megrögzült vegetáriánus módjára inkább a zöldségekre is fanyalodhatunk.

Viselkedésünk már is befolyásolja, hogy később milyen kreatúrává válunk. Ahogy lényünk ebben a fázisban apró léptekben fejlődik, úgy aggathatunk rá rendkívül egyszerű végtagokat: ragadozó szájat, tüskéket, vagy görbe farkat. Ezek segítségével tudunk megmenekülni a nálunk nagyobb és erősebb lényektől, vagy másokat legyőzni és felfalni, ha mi magunk is húsevőkké akarunk válni.

Ízlés kérdése, hogy kinek mennyire jön be ez tulajdonképpen rendkívül egyszerű szakasz: egyesek még sokáig elhülyéskednének itt, és sajnálják, hogy olyan hamar vége szakad (20­25 percnél nem tart tovább), mások inkább megkönnyebbülten felsóhajtanak, amikor végre túlestek rajta. Bevallom őszintén, hogy amennyire mulatságosnak tartottam elsőre, amikor tavasszal londoni látogatásom során az EA főhadiszállásán kipróbáltam, annyira untam már másodszorra, így én inkább a második táborba tartoztam…

D Day Spore módra?

Ahogy elértük a megfelelő fejlődési szintet, lényünkkel partra szállunk, hogy végre meghódítsuk a szárazföldet is. Ez a rész tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű külső nézetes akciójátékhoz hasonlít, különféle egyszerű küldetésekkel, feladatokkal megbolondítva. Alapvető feladatunk, hogy más lényekkel összebarátkozzunk, vagy épp ellenkezőleg elpusztítsuk őket.

Eszerint is kell egyre komplexebbé váló kreatúránkat fejleszteni: az agresszív egyének karmokat, tüskéket, fogakat, agyarakat aggathatnak kedvencükre, a békésebbek pedig megpróbálhatnak összebarátkozni a többiekkel a bájolgás, ének és tánc bevetésével. Talán bennem volt a hiba, de nekem speciel se kedvem, se türelmem sem volt más lényekkel haverkodni, így hamar a háború ösvényére léptem, ez pedig bizony meglehetősen repetitív tevékenység.

Csakúgy, mint egy MMORPG-­ben, a célpontunkat ki kell jelölni, aztán a speciális képességekkel támadnunk kell. Ha nálunk erősebb lényekbe kötünk bele, akkor bizony otthagyhatjuk fogunkat (már ha egyáltalán már rendelkezünk ilyen testrésszel…), ilyenkor pedig ugyan ujjá éledünk, viszont tapasztalati pontot is veszítünk. Ha mi győzünk, akkor DNS darabkákat szerzünk, amelyeket aztán a saját állományunkba beépítünk úgy, hogy párzunk saját fajtánkkal.

Ezeket a DNS ­elemeket véletlenszerűen szerezzük, így jó sok ellenséges lényt kell levágnunk, mire a szükséges darabokat beszerezzük. Abban az esetben, ha mégis haverkodni szeretnénk, akkor fokozatosan meg kell tanulnunk a többi lény táncmozdulatait és így jutunk a DNS-­hez. Egyik játékelem sem vérforralóan izgalmas, viszont lényünk fejlődése tényleg rendkívül mulatságos, és egyre jobban kötődni fogunk hozzá, ahogy formálódik a szemünk láttára.

Populous hommage, vagy nosztalgia?

Kár, hogy a következő szakaszban már lezárul az egyedfejlődés, tehát újabb testrészekkel már gyarapíthatjuk kedvencünket. A törzsi résznél már nem egyetlen lényt, hanem egy egész népcsoportot irányíthatunk. Hogy azért itt is némileg megváltoztathassuk kreatúráink külsejét, ebben a szakaszban különféle ruhákat aggathatunk rájuk. Persze itt is találkozni fogunk más lényekkel, amelyek hozzánk hasonlóan törzsi formációban működnek, bár egyesek kissé primitívebb, vagy épp ellenkezőleg, fejlettebb szinten vannak, mint mi.

Alapvetően az a feladatunk, hogy élelmiszert gyűjtsünk (itt is akár agresszív, vagy békés úton) és megszervezzük a védelmünket, ugyanis mások a mi elemózsiánkra pályáznak. Rendkívül primitív szintű épületeink már lesznek és mi magunk is felégethetjük mások tákolmányait, ha éppen ilyen beállítottságúak vagyunk.

Ha viszont zenélni, vagy táncolni szeretnénk, akkor ezzel is elkápráztathatjuk a többi népcsoportot, és ezen a szinten már hangszereket is használhatunk. Csakúgy, mint a játék korábbi részeinél, itt is egyéni ízlés kérdése, hogy valakinek bejönnek­e ezek a helyenként mulatságos, de összességében igencsak önismétlő és talán unalmas játékelemek.

A leginkább szerintem azok fognak ismét csak unatkozni, akik az agresszív utat választják és már régi veterán RTS rajongók, ugyanis ebben a tekintetben a Spore ennél a résznél is rendkívül leegyszerűsített, mondhatni primitív. Az egész élelemgyűjtés, védekezés és harci rész a Populous the Beginningre emlékeztet és még annál is egyszerűbb, az pedig egy több mint tízéves játék ugye, és nem a legjobban sikerült részként emlegetjük…

Ismét csak azt éreztem, hogy bár kétségtelenül jól (vagy inkább: logikusan) illeszkedik ez a szakasz a Spore egészébe, mint aljáték, meglehetősen egysíkú és unalmas. Akik anno orrvérzésig tolták a Populous­okat, nem hiszem, hogy nagyon el lennének ragadtatva tőle, az ifjú titánoknak, vagy casual játékosoknak viszont talán nagy élményt jelenthet.

Sid Meier light

Nosztalgiavonatunk következő állomása Peter Molyneux után Sid Meier kultikus játéka, tehát a civilizációs szakasz leginkább a Civilizationra emlékeztet. Lényeink itt már társadalmakban, városokban élnek és viszonylag komplex házakat, földi, vízi, és légi járműveket kell létrehoznunk.

Itt már jobban tudjuk a különböző színeket, mintákat, formákat alakítani. Nehogy azt higgyétek azonban, hogy ez a rész Meier mester klasszikusával vetekszik. A cél itt is az volt, hogy bizonyos elemeket leegyszerűsítsenek és csak nagy vonalakban, szellemiségében koppintsák le a régi alapjátékot, nehogy a casualokat elriasszák.

Városházakat, lakóházakat, gyárakat, szórakoztató létesítményeket hozhatunk létre, viszont nagyon egyszerűen, is minimális nehézséggel tudjuk utóbbiakkal befolyásolni lénypolgáraink hangulatát – mintha egy szuperkönnyű fokozaton tolt Civilizationnel lenne dolgunk. Nyersanyagokat azért kell gyűjtenünk, de ez sem túlzottan bonyolult.

Maga a hódítás is csak látszólag összetettebb. Kereskedelmi, vallási, vagy katonai úton is meghódíthatjuk a rivális népeket, azonban a hadjárat voltaképpen ugyanolyan módon működik mindhárom esetben. Ha agresszívak vagyunk, akkor odaküldünk egy sereget, amelyik lebombázza az ellenséget, és ha túlerőben vagyunk, nyertünk, ha viszont hittérítőket küldünk, akkor majdnem ugyanez történik, csak lényeink nem lőnek, hanem egy holografikus képet vetítenek ki, amellyel meggyőzzük az ellenséget egy igaz létünkről. Végül is mulatságos ez a játékelem, de túlzott stratégiai mélységet ne várjunk tőle…

A végső határ: a világzűr

A játék utolsó szakasza a világegyetem meghódításának kapuit tárja ki számunkra. Itt többféle játékelem is egyesül: a korábbi kreatúrafázisból is visszakapunk bizonyos fícsöröket. Egyetlen egy űrhajó boldog birtokosává válunk és bolygóról bolygóra kell utaznunk, hogy felfedezzük és meghódítsuk őket. Ilyenkor a planéták felszínére kerülünk, de akkor teljesen ki is zoomolhatunk belőlük.

A bolygókon aztán küldetéseket vállalhatunk, amelyek némileg egyedibbek és viccesebbek, mint a korábbiak. Ellenséges idegen lényeket kell elrabolnunk, vagy épphogy kiszabadítanunk, beteg állatokat kell kiirtanunk, ellenfeleink bázisának tornyait kell lebombáznunk. Ahogy egyre több feladatot teljesítünk, úgy csapódnak hozzánk újabb és újabb társak. A bolygók meghódításához aztán le kell telepítenünk egy kolóniát és felfejlesztenünk.

Itt már sokkal lassabban szilárdíthatjuk meg a gazdaságot, így ügyelnünk kell arra, hogy mire szórjuk el nehezen megszerzett pénzünket. Az is előfordul, hogy mielőtt megszilárdítanánk lábunkat az adott bolygón, előtte lakhatóvá kell alakítanunk, tehát terraformálnunk kell. Előfordul az is, hogy ez nem csak azt jelenti, hogy a légkört kell átalakítanunk, hanem más bolygókról „importált” növényeket és állatokat is le kell telepítenünk.

Ha már kiépült bázisunk, akkor sem pihenhetünk, hiszen állandóan támadni próbálnak majd, így lézertornyokat kell felépítenünk, ellenséges űrhajókra kell lövöldöznünk, vagy esetleg kereskedelmi útvonalakat kell kiépítenünk. A világűr meghódítása a játék legkomplexebb és legtovább tartó része, és egyértelműen ez a legélvezetesebb is. Ha már egyszer végigvittük a játékot, akkor akár rögtön ide is ugorhatunk, de azért mégis kár, hogy a Spore többi, ehhez vezető elemétől azért nem rágjuk majd le a tíz körmünket…

I’m too sexy for my alien?

A Spore színes, tarka­barka grafikájánál a készítők igyekeztek a játék vidám, vicces hangulatát áthozni. A lények animációja egyszerűen fantasztikus: minden egyes végtagjuk teljesen életszerűen mozog – igaz, nehéz elképzelni, hogy egy hatlábú trutymóknak pontosan hogyan kellene mozognia…

Mivel végső soron minden egyes élőlény, vagy környezeti elem lecserélhető, alakítható, formálható, így nem meglepő, hogy azért a grafika inkább funkcionálisnak, mint szépnek mondható. A hangsúly emellett a karikatúraszerűségen és nem a szépségen nyugszik, emellett pedig grafikus hibákkal is találkozunk, illetve az antialiasing sem szerepel a Spore motorjának repertoárjában… Összességében nehezen nevezhetnénk a Spore­t szépnek, vagy igazán látványosnak, viszont pozitívum, hogy közepesebb, vagy akár ócskább gépeken is gond nélkül elfut.

A hangokról és zenéről már sokkal inkább pozitívabban beszélhetünk. Brian Eno muzsikája igencsak fülbemászó, és neki is köszönhetően fantasztikus élmény, ahogy a zene dinamikusan változik aszerint, hogy éppen mit művelünk a játékban. Hasonló szuperlatívuszokban nyilatkozhatunk a különféle hangokról és zörejekről, különös tekintettel a lények által kiadott makogásokra, szörcsögésekre és egyéb kommunikatív hangokra, amelyek a Sims karattyolásának állatszerű megfelelői.

Spore-­tot üzünk majd belőle?

A Spore értékelésénél sokkal objektívebbnek kellett maradnom, mint egyébként megszoktam, ugyanis nekem őszintén szólva nem tetszett annyira, viszont rajongóit is meg tudom érteni. Az első négy játékszakaszt én eléggé untam, és nem tartom túlzottan fantasztikus ötletnek, hogy jé, hát tényleg sikerült lenyúlni a Populous, a Civilization, vagy az ötödiknél a Space Rangers alapötletét, csak éppen ennyire lebutítva.

Az is igaz viszont, hogy azok a fiatalabb, vagy casual játékosok, akiknek nem volt szerencséjük ezekhez a klasszikusok, sokkal inkább élvezik majd ezeket a részeket is. Összességében én azért kicsit többet vártam Will Wrighttól. Az alapkoncepció persze most is zseniális volt, ám ez az öt – máshonnan összeszedett – és kissé szárazon összeillesztett játékrészt én annyira nem éreztem egyedinek, mint ahogy azt a Sim City-­ről, vagy a The Sims­-ekről elmondhatjuk. Kacagtató és mulatságos tehát ez a játék, de én Wright mestertől egy többre számítottam.

-BadSector-(2008)

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Maxis

Stílus: RTS

Megjelenés: 2008.09.05