FILMKRITIKA – (SPOILERMENTES) A Bosszúállók: Végtelen háború borús befejezése utána a megmaradt szuperhősök valamilyen megoldást próbálnak találni a Thanos tettének tragikus következményeire ezért ismét összeállnak egy utolsó, nagy összecsapás erejéig, hogy szinte a lehetetlen túlerővel is szembe szálljanak egy utolsó összecsapás erejéig. A Bosszúállók: Végjáték igazi végső leszámolás a jó és rossz erői között és egyben a Marvel Cinematic Universe eddig huszonkét filmjének záróakkordja is.

„Újra itt van! Újra itt van! Újra itt van a nagy csapat”? Nos, nem egészen… A Bosszúállók: Végtelen háború vége jó pár szuperhős és az emberiség számára is tragikus volt, hiszen Thanos csettintett. A gigászi küzdelemből csak kevesen tértek emiatt vissza és a megmaradt csapatnak: Vasembernek (Robert Downey Jr.), Amerika kapitánynak (Chris Evans), Thornak (Chris Hemsworth), Fekete Özvegynek (Scarlett Johansson), Hulknak (Mark Ruffalo), új szövetségesüknek, Marvel kapitánynak (Brie Larson), és a többieknek kell a szituációval szembesülve – így, vagy úgy – helyrehozni a rettenetes helyzetet. Ahogy a trailerekből is láthattuk: a dolgok most sem alakulnak úgy, ahogy tervezték, ezért rövidesen egy rendkívül komplex történetbe csöppenünk, amely ide-oda ugrál helyszínek, hősök és idősíkok között három hosszú óráig.

„Ez a világ egy más világ”

Bár a Bosszúállók: Végtelen háború története közvetlen folytatásáról beszélhetünk és a főgonosz is ugyanaz, ugyanakkor a Végjáték nagyon sok szempontból másmilyen film, mint akár az előző rész, akár a többi Marvel film. A súlyos történet ellenére nagyon sokszor könnyedebb, viccesebb, mint a korábbi epizód, ami érdekes módon most kicsit kevésbé sikeres (magyarán: kicsit erőltetettebben vicces), mint például a Galaxis őrzői esetében.

A humor legfőbb forrása egyébként most leginkább Thorhoz kötődik, aki elég „érdekes módon” alakult kicsit át a szerephez, nem feltétlen jutna most eszünkbe, hogy Chris Hemsworth mennyire tökéletes James Bond lenne, viszont most is be tudta bizonyítani, hogy komikusnak sem utolsó.

Másrészről azt is el kell mondani, hogy a film első harmada (tehát jó egy óra) kicsit nehézkes és lassú, a kötelező expozícióhegyek után nehézkesen indulnak be a történet kerekei. Szerencsére ez azért nem sokat ront a film minőségén, hála Anthony és Joe Russo hibátlan rendezésének és a remek párbeszédeknek és jeleneteknek. Másrészről bár tényleg irgalmatlanul hosszú ez az expozíció, ugyanakkor ehhez a záráshoz valahol tényleg kellett ez a hosszú felvezetés, hogy aztán a végső nagy összecsapás annál jobban üssön.

Könnyek és nevetés

A film a már említett – többé-kevésbé jól működő – humor mellett biztosabb kézzel adagolja a jó értelemben vett pátoszt és drámai jeleneteket. Kevés szuperhősfilmben jön át ennyire, hogy hőseink is alapvetően emberek, akik éreznek, szenvednek és egyáltalán nem sérthetetlenek. Ha kell, akár fel is áldoznák magukat másokért, vagy pusztán a jó ügy érdekében. Sokszor szinte görög tragédiára hasonlít a film, viszont most árnyalt karakterek nincsenek, maga Thanos például most kifejezetten gonosz, az előző résszel ellentétben a legcsekélyebb mértékben sem vállalhatók, vagy érthetőek motivációi.

Itt jegyezném meg, hogy bár rengeteg hősünk van most is, a szupergonoszok tárháza szűkös, maga Thanos (James Brolin) pedig másodszorra már talán nem az a vérpezsdítőn izgalmas karakter.

Epikus

A Bosszúállók: Végjáték nagy, szemkápráztató csatái persze most sem hiányoznak, viszont a nagy, igazi összecsapások a film második felére összpontosulnak, pedig az Amerika kapitány: Polgárháború is mekkorát odavert azzal az elképesztően dinamikus és harcias kezdéssel a film legelején.

Mégis, a filmet záró, katartikus képsorok után úgy jöttem ki a moziból, hogy a Bosszúállók: Végjáték egyszerre méltó zárása ennek a hosszú sorozatnak és egyben a görög drámákhoz is mérhető, epikus, látványokban és izgalmakban, nevetésben és könnyejtésben is bővelkedő, hatalmas kaland.

-BadSector-