TESZT – Ördögszekeret sodor odakint a szél. Egy sarkantyús csizma koppan a szalon ropogó padlóján, valahol revolver hangja, majd lovaglás morajlik a messzeségben. Vonat érkezik, kiélt szajhák várják a kocsma emeletén a következő férfit szomorú életükbe. Távol és közel kietlen, hatalmas pusztaság, a civilizáció legkorábbi képviselőivel: az apró, eldugott városkákkal, ahol bármelyik pillanat újabb legendákat szülhet. A nagyszájú pisztolyhősök és kőkemény asszonyok világa ez, ahol minden a túlélés, s közben minden a becsület. Jelen tesztünk alanya oda visz, ahová sokan merészkedtek már előtte, ilyen körítésben azonban már nagyon régen nem: lopakodjunk el a Vadnyugatra, pillantsunk be a banditák világába, madártávlatból.

Bevallom, a Red Dead Redemption első része óta nem jártam játékon belül a Vadnyugaton, western-t  pedig még régebben láttam. Lopakodni is utoljára Snake-el lopakodtam a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain-ben, úgyhogy ez a műfajok közötti keverék, mint egy jó koktél, úgy hatott kiéhezett lelkemre. Kalandok vártak rám ezen a vad és messzi tájon, én pedig válaszoltam hívó szavukra.

Pár dollárral többért

Először is sosem hittem volna, hogy fogok még izometrikus játékkal játszani. Persze tudom, hogy az indie címeknek hála ezek a gamek nem haltak ki teljesen, de lássuk be, hogy a dolog már közel sem olyan hétköznapi, mint a 90-es években volt, s a műfaj sokat veszített a régi fényéből, amióta a játékok egyszerűen sokkal többre is képesek. De tudjátok végül arra kellett rájönnöm, hogy talán tévedés ez az eszeveszett vágta a jobbnál jobb grafikába és a nagyobb és még nagyobb nyílt világokba, mert a lényeg a gameplay. Játékmenet terén pedig ez a fajta máig verhetetlen.

Tök mindegy, hogy lopakodós  westernbe csöppenünk, vagy a második világháborúba (a legendás Commandos-sorozatra gondolok ugyebár, a valós idejű lopakodós-taktikai műfaj megteremtőjére), mert az alapok nem változnak. A játékban elit alakulat helyett opportunista haramiák egy szedett-vedett csapatát irányítjuk, akik leginkább a bosszún nyerhető haszon reményében keverednek bele az első Desperados -játék előzményéül szolgáló cselekménybe. Aggodalomra tehát semmi ok: a címben szereplő hármas szám ne riasszon el senkit! Nincs szükség előzetes ismeretekre, ez a kaland mindenkit tárt karokkal vár, legyen az kezdő vagy veterán. Igaz, előbbi csoport tagjainak igencsak fel kell majd kötni a gatyaszárat, a játék ugyanis piszok nehéz. Minden kiadott forintunkra jutni fog egy halálozás a játékban.

Nincs bocsánat

Lehet, hogy csak én puhultam el az évek során, de ez a fajta „gondolkodj előre öt lépéssel” gameplay jócskán feladta nekem a leckét. Egyszerűen kegyetlenül nehéz küldetések kaptak helyet a 30 órás gameben. Harminc óra! Azt gondolhatnánk, hogy ez talán azt jelenti, hogy egy egész napnál is hosszabb unalom vár ránk! Hiszen ez egy olyan régimódi, avitt játék, ugye? A helyzet azonban az, hogy ez a játék rengeteg mindenre tanít minket, és az első és legfontosabb lecke az lesz, hogy rohadtul nem a grafikán vagy a térbeli hangzáson múlik csak egy játék, hogy a játékmenet és a történet is lehet viszonylag egyszerű vagy könnyen tanulható, ha mindennek megvan akár csak a minimális mélysége, már nyert ügye van a cuccnak.

A történet alapjául szolgáló bosszúhadjárat John Cooper sztorija, akinek belépője az események forgatagába roppant stílusos: gyermekként vesszük át először felette az irányítást, kitanuljuk a boldogulás csínját-binját, majd legközelebb már harcedzett vadnyugati fenegyerekként látjuk őt viszont, új eszközökkel a tarsolyában. Aztán újabb és újabb társak csatlakoznak hozzánk még újabb trükkökkel bővítve eszköztárunkat, s mindeközben szemtanúi leszünk egy profi és kegyetlenül hatékony törvényen kívüli csavargóbanda összeverődésének. Az öt bandita jön, lát és kegyetlen bosszút áll, a koporsófaragó pedig csak sunyin, elégedetten mosolyog.

Jobb is, ha megszokjuk a halál jelenlétét, ugyanis akármilyen jók vagyunk, a játék egyik első figyelmeztetése az, hogy mentsünk sűrűn. Nagyon, nagyon sűrűn. Gyakorlatilag bármelyik másodpercben felsülhetünk, aminek hála ugrik a teljes addigi előrejutásunk. A kíméletlen Vadnyugaton senki sem fog kegyelmezni nekünk, így aztán a próba-cseresznye elvét követve kell majd kifigyelnünk ellenfeleink mozgását, szokásait, s így megtervezni meggyilkolásukat – vagy elrablásukat. Mert azt tudni kell, hogy nem muszáj ölni a játékban, meg is kötözhetjük azt, akinek sikerült túljárni az eszén. Ez az öt gazfickó simán megkegyelmezhet bárkinek, kivéve persze azoknak, akiknek a halálát elvárja tőlünk a játék. Rajtunk áll, hogy nagy csinnadrattával, füttyentve és pisztolyt lengetve állunk bele egy helyzetbe, avagy szépen, az elvárt módon lopakodunk. A gyilkosságokat közelharci fegyverekkel is véghezvihetjük, csendben, kegyetlenül kivégezve az ellent késsel, baltával, vagy ami van, de ugyanúgy balesetnek is álcázhatjuk, elterelve így magunkról a gyanút. Na de lássuk, hogy is néz ez ki a gyakorlatban!

Vincent DeVitt meggyilkolása, a tettes a gyáva John Cooper

Szögezzük le, „hősünk” nem igazán az a fajta sebezhetetlen hérosz, könnyen hal szegény, és hiába mestere a pisztolyoknak, a játék jellegéből is fakadóan inkább ravaszdi rókaként ejti el áldozatait. A pisztoly dörrenésére azonnal riadóztatnak, így alaposan meg kell fontolnunk, mely végső helyzetekben húzzuk meg a ravaszt. Nincs mese, osonni kell. Ez egy ilyen játék. A késdobálás és különböző helyekre való fel-és bejutás nagymestere minden helyzetet képes ugyanakkor a saját érdekeinek megfelelően meghajlítani. Valóban vadászó ragadozónak érezzük majd magunkat, de nem csak Cooper-rel, akinek tragikus gyermekkora köré a sztori épül, hanem társaival is. Mindannyian az aljas trükkök nagy tudói, és a pénz mellett többnyire személyes indíttatásból tartanak Cooper-el. A csapat férfi tagjai az izomkolosszus Hector Mendoza, aki egyfajta pótapa-figura lesz John életében, s Dr. McCoy (Star Trek rajongók előnyben), akinek életét rögtön a játék elején megmentjük, majd idővel ő is mellénk szegődik.

Két különleges hölgyemény is szerepet kap a történet során, ők is teljesen egyedi megoldásokkal állnak a lopakodás művészetéhez, s akár a gyönyörű Kate O’Hara-val, a nagy kártyással és női banditával, Cooper szerelmével együtt kiegészítve járja a csapat a vidéket, akár a voodoo kissé elborult beavatottjával, az ebben a játékban debütáló Isabelle Moreau-val, a játék célja az lesz, hogy egyesítve a banda erősségeit sikerre vigyük az adott küldetést, lehetőleg úgy, hogy senki sem hal meg, mert ez esetben jöhet a visszatöltés.

Szóval a csapat tagjai adottak, mindenki egyedi és különleges képességekkel bír, lássuk mit is kell csinálni a játékban! Nos, mint említettem, izometrikus nézetből, madártávlatból szemléljük az eseményeket. Habár a game folyamatosan javasolja nekünk a különböző hotkey-ek, gyorsgombok használatát, igazából csak egérrel is tökéletesen játszható a játék. Talán egyedül a kamera forgatását érdemes az Alt billentyűvel rendszeresen igénybe venni, mert általa olyan alternatív lehetőségekre bukkanhatunk más szögekből, melyek jelentősen megkönnyíthetik a dolgunkat. A teljes térbeli kidolgozás gyönyörű példája a játék, hiába a nagyon régies megközelítés, a Unity engine-nek hála a maximumot hozták ki a zsánerből. Nagyon szép munka, és még jól is néz ki!

Körbeforgatva a kamerát észrevehetjük a rejtőző ellenfeleket, akik addig takarásban voltak, s megcsodálhatjuk az említett nagyszerű, stílusos grafikát is. Nagyjából úgy néz ki egy küldetés, hogy csapatunk más-más tagjait felállítjuk a térkép különböző pontjain, s képességeik, erősségeik szerint akcióba lendülünk. Van, hogy érdemes kombinálni a tudásukat, ilyenkor egy-egy szereplőt egymás mellett tartva, és akkor egészen gyorsan megvagyunk. Támadásainkat a játék megállításával, showdown, azaz leszámolás módban tudjuk összehangolni. Ilyenkor egyenként kiadhatjuk a parancsokat, akár mindkét pisztolyunkkal tüzelhetünk két külön célpontra, vagy együtt lerohanhatjuk az ellent, csomó trükköt megcsinálhatunk, hogy aztán visszaállítva a játék normál sebességét megnézzük, ahogyan tervünk sikerrel jár, avagy totális kudarcba fullad. (Legnehezebb szinten nem áll meg az idő még ilyenkor sem, élesben kell megtervezni a rajtaütéseket!) Pályánként ugyanis akár 50 ellenféllel is találkozhatunk, plusz az őrség, akiket riadóztathatnak a közeli őrposztokról, őrházakból, így hát tényleg érdemes észrevétlennek maradni. Habár a pályákon találunk dinamitot, extra lőszert, de nincs annyi tartalékunk, hogy mindenkivel elbánjunk. (Persze erre is rá lehet hajtani, csak olyankor sanszos, hogy a mellékküldetéseknek és achievementek-nek, jutalmaknak búcsút inthetünk.) A játék az esztelen mészárlást nem igazán jutalmazza, vagy ha sokat is gyilkolnánk, az inkább csak megnehezíti a dolgunkat, a testeket ugyanis el kell rejteni egy házban, bozótban vagy hasonló helyen. Ha észreveszik őket, jön a riadó, és az extra járőrök, akik aztán pokollá teszik a küldetést. Szerencsére a jobb klikkel bármikor megnézhetjük, hogy az adott őr mit lát, ilyenkor egy kis háromszög alakú mező jelöli a látószögét, ha azon belül érünk, elkezd sárgára váltani, s ha eléri a piros színt, az őr észrevett bennünket. Ilyenkor többnyire jöhet is a visszatöltés, még legkönnyebb fokozaton is, mert mint mondtam, itt nincs kegyelem: az ellenség sorait többen erősítik mint a miénket, fegyveresek és szinte legyőzhetetlen hosszú kabátosok lesnek ránk, csak az alkalomra várva, hogy elbánjanak velünk. Na de kik a történet mozgatórugói a másik oldalon? Ki az a Vincent DeVitt?

Volt egyszer egy Vadnyugat

A játék ugyan rendkívül szórakoztató történettel bír, köszönhetően a karakterek közötti elképesztően erős kémiának, a folyamatos, Galaxis őrzőire hajazó civakodásoknak, ám muszáj röviden kitérnem rá, hogy a sztoriban néhol már-már arcpirítóan pofátlan nyúlások vannak Sergio Leone legendás Volt egyszer egy Vadnyugat című filmjéből.

Kezdjük ott, hogy ez is egy bosszúhadjárat, Cooper apját egy Frank (!) nevezetű alak gyilkolja meg még gyerekkorában, aki Vincent DeVitt-nek, egy vasúttársaság fejének jobbkeze. Ismerős? Talán a dolgon enyhít a játék rendkívül stílusos önreflexiója és humora, ugyanis az említett Metal Gear Solid játékokhoz hasonlóan ez a lopakodós játék is tele van tudatos kikacsintásokkal, így ahelyett hogy zavaró lenne az egész, a végén inkább egyfajta tiszteletadásnak jön le.

Minden percre jut egy remek beszólás, egy újabb ütős poén, vagy kiszólás a játékból, és ez elkísér minket a végéig. A karakterek cseszegetik egymást rendesen, de csak úgy barátságból. Nagyon aranyos az egész, és végül tényleg egy olyan ütős ötös jön össze ezekből a mondvacsinált hősökből, akikért aggódunk, s akik történetét szeretnénk majd a játék legvégén sikerrel lezárni. Mivel a játékmenet tulajdonképpen egyre nehezebb logikai fejtörők sorának is betudható, így mechanizmusát tekintve viszonylag egyszerű. Végül többnyire a történet és a karakterek maradnak a játék fő mozgatórugói, miattuk megyünk majd tovább a harminc órás kaland során. Emiatt aztán tovább nem is merengenék el ezen, hiszen ha valamit érdemes a kliséi ellenére is a történetéért végigtolni, az ez a kis osonós, jópofa játék. De komolyan: a játék a western ünnepe. Na de most már tényleg eleget meséltem, nézzünk rá a címre avatott gamer szemmel is!

A nagy leszámolás

A Desperados egy nagy múltra visszatekintő franchise.  Első része, a Desperados: Wanted Dead or Alive 2001-ben jelent meg PC-re, s az első olyan taktikai cím volt, amely már a történetmesélésre is alaposabban ráfeküdt. Kritikai fogadtatása többnyire kedvező volt, így várható volt egy következő rész. A folytatásra öt évet kellett várni, a Desperados 2: Cooper’s Revenge 2006-ban látott napvilágot, s még az első résznél is megosztóbb volt a kritikusok között, ennek köszönhető talán, hogy a játék végén behozott szálat folytató következő John Cooper-kaland már Helldorado címen jelent meg egy évvel később, 2007-ben. Az embereknek ekkorra jócskán elfogyott a műfajjal szemben tanúsított türelmük, mindenki a bombasztikus új AAA-játékok felhozatalára csorgatta a nyálát, így az IP lassan feledésbe merült.

Mivel 2007 után nem jelent meg új Desperados játék, s a széria az évek során egyre rosszabb értékeléseket kapott, így a jogokra végül a THQ Nordic és a Shadow Tactics: Blades of the Shogun fejlesztői, a Mimimi Games csaptak le azzal a céllal, hogy feltámasztják a szériát egy előzmény sztorival. Ez lett a Desperados III.

Soha nem hittem volna, hogy pont egy ilyen iszonyú nehéz és megközelítését tekintve „elavult” játék lesz az, ami lehoz majd a nagy költségvetésű, mainstream játékok piacáról, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet. A Mimimi Games játéka akkorra szívvel bír, ami kevés játékról mondható el. Tiszteletadás egy olyan kor előtt, amikor még nem a játék mérete számított, hanem a belbecs. A game-ben tapasztalható lopakodási mechanizmus az egyedi, mára elfeledett kameranézetnek hála igazságos, ha hibázunk, az bizony miattunk van, a játék nem szenyózik velünk, lefekteti a szabályokat, és mint egy jó társasnál, ha nem vesszük figyelembe azokat, akkor veszítünk. Minden ellenféltípus ellen megvan a trükk, az őrhelyét soha el nem hagyó poncho-tól egészen a bivalyerős hosszú kabátosokig, mindenkinek van gyengéje, csak ki kell ismerni azt, s hogy melyik karakterünk mely képessége üti. Ebből a kameranézetből sokkal szórakoztatóbb a lopakodás, mert fair. Mindent látunk, az információ csak úgy áramlik felénk. Nem frusztráló az élmény, hanem szórakoztató, ha észrevesznek is tudjuk miért történt.

Aminek még óriási szerepe lesz, az a terület kihasználása. Nem csak a megrendezett, baleseteknek álcázott halálokra gondolok itt, hanem a vertikális pályatervezésre, a fentre és a lentre, a dolgok agyas megtervezésére. A felkapott holttesteket ledobhatjuk a mélybe, eltüntetve azokat, vagy hozzávághatjuk az ellenfeleinkhez, elkábítva őket, elmenekülhetünk a tetőre, ha odalent forró lett a talaj, vagy megkerülhetjük az egyébként megközelíthetetlen lenti területeket fent, a sziklákon át. Marha jó, talán egyetlen gyengéje ennek, hogy a Mimimi Games fejlesztőinek fejével kell gondolkodnunk, s olykor nehéz rájönni, mit is kellene csinálnunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre bennünket.

A táj változatos és gyönyörű, én a PC verziót teszteltem, de ahogy olvasom, konzolon is egy fantasztikusan optimalizált és nagyon jól kinéző címmel van dolgunk. Lassulásra sem panaszkodnak a konzolosok, ilyesmit én sem tapasztaltam számítógépen. Igazi mestermunka. Pedig a lépték a műfaj korlátjaihoz képest epikusra sikeredett. Akár egy teljes hosszában bejárható vonatról, akár egy civilekkel, mindennel együtt kidolgozott óriási vadnyugati városkáról, vagy hófödte hegyvidékről van szó, a játékban minden terület hatalmas és vagy száz opciót rejt.

Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat

A vad, vad, de igazán vad Vadnyugat ebből a nézetből sosem nézett még ki ilyen jól. A zsáner megreformálásának lehetünk szemtanúi, a gyönyörű 3D nagyon jót tesz a játéknak, minden modern körítést kap, az egész taktikai gondolkozósdi menő és vagány lesz általa. A műfaj eljutott a 21. századba. A zene is egyszerűen király. Onnan tudod, hogy egy játéknak jó a zenéje, hogy már várod a pillanatot, amikor újra hallhatod a főtémát, mely fel-felcsendül a game során. Ódákat zenghetnék a nekem speciel nagyon tetsző szinkronról, ami már-már karikatúraszerűen jeleníti meg ezeket az esendő hősöket, mégis mindig visszazökken a komolyságba, amikor a sztori úgy kívánja meg. Megváltás és bosszú, hősiesség és csibészség a történet fő témái, és a szinkronszínészek briliánsan megoldják a rájuk osztott feladatot: ott érezzük magunkat 1870-ben, ott érezzük magunkat a Vadnyugat legendás archetípusai közt.

Minden elemében gyermekkorom izometrikus játékai köszönnek vissza ebben a modernizált mesterműben, amely ugyan trial and error játékmenetével, a dolgok vég nélküli ismétlésével és újrapróbálgatásával sokak türelmét igénybe veszi majd, azt mondom érdemes mégis mindenkinek tenni vele egy próbát. A Pokoli szomszédok játék megvan? Az a jópofa kis game, ami elé minden délután beülsz meló után egy órácskára, hogy megmozgassa az agyadat, s mosolyra fakasszon? Ugyanez a helyzet itt. Nem kell minden játéknak megváltania a világot, elég, ha csak új megvilágításban hozza el egy letűnt kor gyöngyszemét a mostani fiatalságnak.

Ha egy nap lesz következő része a Commandos-nak, az már nem hagyhatja figyelmen kívül mindazt, amit ez a játék elért. Ennél nagyobb dicséretet pedig szerintem nem is kaphatna a Desperados III.

-Praesagus-

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!

Kiadó: THQ Nordic

Fejlesztő: Mimimi Games

Stílus: valós idejű taktikai játék (RTT)

Megjelenés: 2020. június 16.