SPOTIFY – A Virginia államban született Christopher Maurice Brown 2005-ben adta ki első önálló stúdióalbumát, ami a saját nevét viselte. A lemez platinára lett értékelve, emellett Chris 2 grammy jelölést is kapott, az egyiket a legjobb új előadó címért, a másikat pedig a legjobb R&B kiadványért. Ugyan egyik díjat sem nyerte el, de a jelölés is elég volt az előadóművész számára, hogy folytassa munkásságát.

Nem elég, hogy a zenei iparban több műfajt is lefed, köztük az R&B, a POP, a Hip-Hop és a Dance kategórákat zenéjével, de időről időre visszatér a mozivászonra és a TV képernyőkre is egy-egy kisebb-nagyobb szereppel. 2007-ben megalapította a CBE-t, (Chris Brown Entertainbent vagy hivatalosabb nevén Culture Beyond Your Evolution), és az Interscope Records égisze alatt zenei tehetségeket gondoz.

Gyors felkapás, majd ingázó leépülés

A 2005-ben megjelent lemez sikerét próbálta Chris reprodukálni a 2007-ben megjelent Exclusive című albummal. A törekvései eredményesnek bizonyultak, az új lemez dupla platinumot nyert, és a Rolling Stone magazin besorolta a kiadványt a 2007-es év 50 legjobb albuma közé. A 2009-ben érkezett Graffiti rémesre sikeredett, se a hallgatóság, sem pedig a kritikusok nem voltak megelégedve Chris teljesítményével. Kicsit összeszedve magát, a negyedik stúdióalbum már elfogadhatóbbra sikeredett, de még mindig nem ért fel a kezdeti sikerekhez. Aztán az emelkedő tendencia után, 2012-ben kiadta a Fortune-t, ami még a Graffiti-hez képest is alul teljesített, így sokan kezdtek lemondani az előadó-ról. Bizonyítván, hogy még mindig érdemes rá odafigyelni, 2014-ben kiadta az X-címet viselő albumot, ami végre felért az első két kiadványához. És most megkaptuk a Royalty-t… De még mennyire…

Rengeteg zenésszel foglalkoztam már írói pályafutásom alatt, annyi anyagot néztem már át, hogy az majdnem emberfeletti, de olyan kicsapongó, megbízhatatlan előadóval még nem hozott össze a jó isten, mint amilyen Chris Brown. Alapból szeretem a munkásságát, közel áll hozzám a stílus, amit képvisel, viszont egyáltalán nem értem, hogy albumról albumra miért kell a minőségnek korrektről-borzalmasra, majd borzalmasról-egész jóra alakulnia a kiadványaiban. Amíg a 2014 X-e minden elvárást felülmúlt, addig a Royalty egy katasztrofális produkcióra sikeredett. (Persze csak a felfelé ívelő sikerhez képest, amit az X okozott.)

Step-by-step

Az album nyitódala, a Back to Sleep egy ki-nem mondott „kopírozás”, méghozzá a 90-es években megjelent Marvin Gaye: Sexual Healing egy érdekes újrahasznosítása. A dalszöveg persze megváltozott, viszont az ütem, a dallam és a hangulat egy az egyben a Healing-ből lett átemelve. Ettől függetlenül persze nem egy rossz szám, viszont ejnye-bejnye….

A második dal a Fine by Me egy kellemesen dallamos Dance-számra sikeredett. Egyetlen negatívuma a sablonosság. A harmadik helyre érkezett Wrist egy stílusilag nehezen behatárolható alkotás, átmenet a vérbeli hip-hop és az elmélyült R&B között. Solo Lucci közreműködése egész elfogadhatóvá varázsolta a dalt, viszont az R&B részek rettenetesen gyengék lettek. A Make Love egy remek producer, ToneStith keze nyomát viseli, és hasonlóan több Chris Brown dalhoz, az aláfestő zene sokkalta többet nyújt, mint az előadó dalszövege, éneke.

A Liquor, Zero és Anyway triumvirátusa egy jóindulatú „okey” kategóriát képviselnek. A dallamviláguk korrekt, a ritmusuk élvezhető, a dalszöveg pedig egy erős „elmegy” kategória. A Fine by Me minősége visszaköszön a nyolcadik dallal az albumon, a Picture Me Rollin’-al. Érdekes aláfestés, sablonos, de értékelhető dalszöveg jellemzi, Chris agyoneffektelt hangja pedig megkapó. A Who’s Gonna egy újabb visszaesés, az album hangulati világába egyáltalán nem passzol, a ritmusa korrekt, viszont a dalszöveg ismételten lelombozó. A Discover, Little Bit, Proof és No Filter számok tartják a Who’s Gonna által lerombolt hangulatot, értékelhetetlen zeneszöveggel, élvezhetetlen dallammal és ritmussal érkeztek.

A Little More és Day One számok végül csak elkezdték visszaépíteni az album kezdeti atmoszféráját, visszatérnek a kellemesebb dallamok, az értékelhető dalszövegek, és a remekül megkonferált ritmusok. A Blow it in the Mind és a KAE duója előzi meg a lezárást. Ezen kettős tartja a színvonalat a Back to Sleep és a Fine by Me szintjén, azonban a dalszövegük helyenként még az átlagtól is klisésebb, a hangulatuk pedig felfoghatatlanul ingadozó. A lemezt végül a U Do It-el zárja le Chris, ami egy érthetetlen, értékelhetetlen, kaotikus, túlhúzott-nyúzott zene.

-Kese-