SPOTIFY – Nem hiszem, hogy a név egy túlzottan elnyújtott bemutatót igényelne, hiszen jelen cikkünk alanyát, a Spotify nemzetközi top listájának térhódítóját mindenki ismeri. Az amerikai rapper 2008-ban lépett ki a rivaldafénybe a Low című számával és azóta többé-kevésbé minden lehetőséget megragad arra, hogy minőségi EDM és hip-house számokkal gazdagítsa a rajongóit.

A 2005-ben megjelent My House című albuma játszva megugorja az előadó elé állított mércét. A hangulata remek, a dalok pörgősek és élvezhetők. A zenei producerek munkáját dicséri, hogy fülbemászó dallamok csendülnek fel szinte minden track-ben amit csak felsorakoztat a lemez. Újfent azt lehet elmondani, hogy ismét egy minőségi kiadvánnyal gazdagodtunk, köszönhetően a hip house egyik legnagyobb ikonjának.

Yo get LOW!

Lehet kicsit ellentmondásba botlok így az elején, viszont a My House nyitódala pont, hogy a szöges ellentétét képezi a feljebb lefektetett jellemzőknek. Sajnos a Once In A Lifetime egy csúf, sötét folt a lemez összképén. Az ütem nem túl dinamikus, a hirtelen bejátszódó – nincs rá jobb szó – visító refrén ugyan fülbemászó, mégis idegesítően harmóniátlan. A második helyen szerepel az album címadó dala a My House ami egy lassabb ütemű dal, benne minden olyan elemmel, amit Flo Rida-tól már megismerhettünk. Ugyan újat nem mutat a dallal, viszont minden, amit hallunk az remekül működik. Egy buli előtti alapozásnak tökéletesen megfelel a produkció.

A harmadik helyről talál telibe a személyes kedvencem Flo Rida-tól, az I Don’t Like It, I Love it. Hosszú ideje a kedvenceim listájának elejét uralja a dal, amit Robin Thicke és Verdine White közreműködésével vett fel a rapper. A zenei aláfestés elképesztően jó, a refrén híhetetlenül fülbemászó és ragaszkodó, a fütyülgetős rész pedig – ugyan kissé jobban hajaz a Whistle című számra, mint szerintem szerették volna de – nagyon hangulatos.

A Negyedik helyre érkezett a Wobble ami egy remek hangulatú, jó ritmusú, dallamos alkotás. Az egyetlen probléma vele az, ami a Once In A Life Time kapcsán is feljött. Az ütem nem mindig illeszkedik a dallamhoz, nem mellesleg a refrén is időnként olyan hirtelen ugrik elő a semmiből, hogy az ember frászt kap, ha hangosabban hallgatja.

A Chris Brown közreműködésével elkészített Here It Is egy remek dance-re sikeredett. Nem igen lehet sem a rovására, sem pedig a javára írni dolgokat. Egy egyszerű, mégis jól működő dance, ami gyengus ahhoz, hogy sláger lehessen, viszont mégis jó hangulatba hozza az embert. Az ezt követő GDFR annál inkább slágergyanús. Az elmúlt időszakban egyre többször hallom felcsendülni a rádiókból, ez pedig totálisan érthető. Remek dallam, erős ritmus jellemzi, nem beszélve az agyament dalszövegről, ami ha egyszer beeszi magát az agyadba, többet nem szabadulsz tőle.

Back to real-LOW!

Sajnos a lemez utolsó dala, a Fitz-el elkészített That’s What I Like egy elkeserítően összekapkodott alkotás. A klasszikus dallamvilággal érkező zeneszám egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Értékelhetetlen dallam, kaotikus felépítés és épp olyan hirtelen váltások jellemzik, mint amilyenek az első dalt a lemezen. Lehet, hogy Flo Rida a végletek embere és ezért lett az első és az utolsó alkotása ennyire (bocs) tré, de legalább azt elmondhatjuk, hogy a kettő közti öt dal remekre sikeredett.

-Kese-