SPOTIFY – Amióta csak zenével foglalkozom többször került már szóba a kanadai zeneművészet, és nem kevés sarat kapott már tőlem. Persze ez nem azért van, mert nem ismerem, vagy mert nem tudom értékelni a kanadaiak művészeti érzékét, hiszen ha belegondolok kik is szabadultak ki azon kontinens felső szférájából, akkor el kell ismernem, hogy igenis rengeteg remek előadó került már ki az országból. Gondoljunk csak például Neil Youngra vagy Brian Adamsre.

Az egyik legemlékezetesebb kanadai téma számomra mégis egy negatív élmény, amit Alessia Cara és az ő Four Pink Walls című lemeze okozott. Mikor megleltem Alyssa Reid tavaly novemberben megjelent albumát, a Phoenix-et már jó előre tartottam attól, hogy minőségileg ugyanazon a szinten lesz, mint honfitársnője Alessia. Szerencsére a kezdeti nehézségek után azért mégiscsak sikerült annak a főnixnek a magasba szállnia. Legalábbis egy időre…

Felemás felhozatal

A lemez elég nehezen és döcögősen indul. A Suffocating dalszövege hamar megfogott viszont a dallamvilága már elég nehezen befogadható. Végig az az érzése az embernek, hogy már hallotta, sőt biztos benne, viszont nehéz behatárolni, hogy a motívumok honnan is ismerősek. Ennek az az oka, hogy a dallamot sokkal inkább összetákolták, mintsem hogy a dalhoz írták volna.

Sajnos ez egy visszatérő probléma a lemez dalai között, viszont többségében szerencsére vannak enyhítő körülmények, és még eredeti megnyilvánulások is. A We Are Stars és az album címadó dala, a Phoenix ügyesen veszi át a labdát a nyitószámtól, viszont amíg az előbbi dallamvilága hasonlóképp összedobált, mint a Suffocating esetében, addig az utóbbi, a Phoenix egy szépen megkomponált, jó hangulatú melódiát csempész a hangszórókba.

A folytatásban három újabb balladikus szerzemény foglal helyet. Sajnos a Beautiful dalszövege túl közhelyes ahhoz, hogy pozitív eredményű dalként emlegethessük, ezen a téren pedig épp csak egy hajszállal teljesít fölötte a lemez ötödik dala, a Tomorrow. Előbbieknél kicsit jobban összerakott dalszöveggel, ám annál hanyagabb hangszereléssel érkezik a Can’t Keep Waiting.

Egy kicsit pörgősebb, ritmusosabb alkotás jelentkezik a kiadvány hetedik helyén, a Dangerous. Sokkal élvezhetőbb a dallama és a ritmusa, mint az ezt megelőző zeneszámoknak. Ugyan a tempóból nem, de a minőségben sokat visszaesik a Lonely Heart. Sem a dallama, sem a ritmikája nem képes megfogni az embert, viszont ebben az esetben még a dalszöveg sem képes elvinni a hátán a dalt, miáltal egy értékelhetetlen és értelmetlen gondolatsorozat lett rímekbe fonva hozzá.

Inga

Az album lezárását megelőző alkotás, a Tomorrow már egy sokkal többet érő dal, mint elődje. Az értelmes dalszöveget egy remekül hangszerelt aláfestő zene kíséri, ami élvezhető dallamokat kínál a stílus kedvelőinek. Végül pedig a Dangerous egy másik verziója következik, amit a The Heist-el sikerült felvennie a fiatal előadónak. Sajnos ez sem ad hozzá semmit az akusztikus verzióhoz, így nincs értelme sokat foglalkozni vele külön.

A Phoenix egy kiegyensúlyozatlan stúdióalbum, amin nem ártott volna, ha még dolgoznak rajta. A zeneszámok egy része nagyon élvezhető, bár kicsit zavaró a rengeteg balladikus szám. Nem mellesleg az általam kedvelt szinuszhullámszerű ívelt hangulatmozgás is egyetlen felfelé irányuló vonallá vált Alyssa Reid tavalyi lemezén, és a lassú balladikus dalok a lemez végére felgyorsulnak, majd vége. Jobb lett volna, ha a pörgősebb dalok már a kiadvány közepén megérkeznek, majd a végére szépen, kimérten csendesedik le, viszont így a levegőben hagyja az embert, amit nem sokan viselnek jól.

-Kese-