RETRO – Az Electronic Arts Szarumán döbbenetes harci „gyárához” hasonlóan félelmetes gőzerővel dobja ki az újabb és újabb Gyűrűk Ura játékokat. A Battle for Middle-Earth 2-vel minden eddigi LotR és RTS próbálkozást igyekeznek lehengerelni…

 

Peter Jackson trilógiája kétségtelenül az utóbbi idők legambiciózusabb fantasy filmje volt, amely majdnem a Csillagok Háborújához hasonló őrületet kavart a mesékre kiéhezett nagyközönség körében. Az Electronic Arts nem véletlenül ölt bele irgalmatlan pénzösszeget, hogy megszerezze a filmek licencét: ez a kisebbfajta vagyon és a belőle készült játékok fejlesztési költsége busásan megtérült.

A kiadó célja eddig az volt, hogy a filmek hangulatát maximálisan visszaadja és majdnem az összes eddigi adaptációt ennek rendelte alá. A két akció hack ’n slash-ben, a Two Towersben és a Return of the King-ben az összes irányítható hős pontosan úgy festett, mint filmbéli megfelelőik, a stúdióba rángatták az összes színészt, hogy hangjukat adják virtuális alteregójukhoz, és ha ez nem lett volna elég, mindegyik Gyűrűk Ura játékot orrvérzésig teletömtek a film jeleneteivel.

Azt hiszem, mégsem panaszkodhattunk, hiszen az EA elérte célját: mindegyik játékban pontosan átéltük, milyen, ahogy a Szövetség oldalán az orkokat kaszaboltuk Középfölde megmentéséért. Az eddigi LotR játékok olyannyira hitelesen adták vissza a filmek feelingjét, hogy az EAnak muszáj volt már kicsit eltávolodnia Jackson filmes víziójától, ha nem akarta, hogy végül hatalmasat ásítsunk, ahogy ismét meglátjuk Cate Blanchetet egy újabb LotR játék intrójában. Úgy tűnik, hogy mostanra, a Battle for Middle-Earth második részére esett le az EA-nak, hogy valami pluszt is kell nyújtania a filmes hangulat mellett.

Javított bizonyítvány

Amikor 2004 decemberében megjelent az első BfME, mielőtt végül Csontinál landolt volna a cucc, én is belenéztem, azzal a feltett szándékkal, hogy esetleg én tesztelem. Bár a Gyűrűk Ura mánia már rég nem élt bennem olyan hevesen, mint anno, amikor a filmek moziba kerültek, azért kíváncsi voltam, hogy az EA mit képes kihozni a licencből RTS téren – ki tudja, talán egy újabb Warcraft 3-mal lesz dolgunk. Nos, a végső verzió nem igazán nyerte meg a tetszésemet.

Bár a filmes hangulat rendben volt, hiszen az EA ezúttal is mindent megtett, hogy Peter Jackson trilógiájában érezzük magunkat: apró mozi-betétek színesítették a játékot, a küldetések egy része egy az egyben a filmből kerültek át, Gandalf éppolyan szürke volt, mint Ian McKellen, azonkívül Arwen bájával és Aragorn kusza sérójával sem akadt problémám.

Sokkal inkább zavart, hogy a Battle for Middle-Earth egy túlságosan is leegyszerűsített, lebutított RTS volt, amelyet a Gyűrűk Ura filmek iránt rajongó kocajátékosok is meg tudtak emészteni. A bázisépítés szerintem elképesztően primitív volt ahhoz képest, amit más RTS-ekben (különösen a Command & Conquerekben, hiszen nagy részben ők készítették a BfME-t is) megszokhattunk és a küldetések sem egy igazi stratégiai játékot idéztek, hanem pusztán egy újabb Gyűrűk Ura licences fejőstehenet.

Ezek után őszintén szólva nem vártam túl sokat a folytatástól sem… Ugyan mit szoktak még az előző részhez hozzátenni? Szebb grafika? Nyolcvanötféle új egység? Még hat másik interjú a film szereplőivel? Nos, örömmel jelenthetem, hogy szerencsére az EA-nál valaki mégiscsak a fejéhez kaphatott, ugyanis a folytatás mérföldkövekkel összetettebb és kidolgozottabb lett, mint az előző rész.

Tálalás ezüsttálcán

Persze azért a prezentációra is adni kell. Amikor először betöltöttem a játékot (hálistennek most elmaradt az unalomig ismert, szokásos filmes bevezető rész, ahol Galadriel mindig elmeséli a gyűrűk történetét) elképesztően szép és ízléses menüképernyő fogadott a film varázslatos zenéjével megspékelve – ez rögtön megadta a kellő hangulatot, anélkül, hogy erőszakoltan filmes részekkel szórták volna tele.

A menüpontok is kellően átláthatóak, egyszerűek, ugyanakkor, ahogy nézegettem őket, lassan felsejlett előttem, hogy mennyi újdonságot sikerült az újabb részbe suvasztani. A szóló játékmódban például a szokásos jó és rossz hadjárat mellett, amelyben a Szövetség, illetve Szauron seregeit vihetjük győzelemre, mindjárt ott figyel a War of the Ring játékmód, egy külön menüpontban pedig a My Heroes. (Ezekről a dobozban olvashattok.) A tutorial is három külön részre van tagolva és ezúttal a játék kellően komplex ahhoz, hogy tényleg érdemes legyen végigrágni magunkat rajta.

A változatosság gyönyörködtet

No de szakadjunk el a tutorialtól, nézzük a játék szívét, a hadjáratokat! A Jó és Rossz campaignban szokás szerint egy sztori-módon keresztül, összefüggő küldetésekben menthetjük meg Középföldét a gonosz Szauron seregeitől, vagy épp ellenkezőleg, dönthetjük teljes romlásba.

Az igazi érdekesség ezekkel kapcsolatban, hogy a játék végre nem ragaszkodik görcsösen a filmhez (hála a Tolkien licencnek) tehát ahelyett, hogy ismét a jól ismert történet egyes állomásait kellene újrajátszanunk a Szövetség tagjai, illetve a Szauron és Szarumán vezetésével az orkok oldalán ezúttal „új” (vagyis a regényekből ismert) népekkel és hősökkel is megismerkedhetünk. A Jók kampányában például a (többé-kevésbé kidolgozott) sztori a filmben csak utalás szintjén szereplő eseményekre koncentrál.

A főbb szerepet a törpék, elfek és kis részben az emberek fogják kapni és leginkább olyan hősöket fogunk irányítani, akik a filmvásznon egyáltalán nem, vagy csak harmadik alabárdosként szerepeltek: a törpék királya, Glóin, két elf vitéz, Haldír és Glorfindel, illetve az énekléséről híres Bombadil Toma. Utóbbi egyébként egyfajta tapasztalati pontokért megvásárolható „skill”: hatalmas poén volt, hogy bármikor lerakhattam az ellenség seregei közé és a jó öreg a szó szoros értelmében végigszambázta a csatateret, miközben danolászva mindenkit szétkaszabolt.

A rosszaknál többek között egy teljesen új népet, a Peter Jackson adaptációból kimaradt goblinokat irányíthatjuk és külön poén, hogy a kegyetlen hadjárat során nem csak az elfekkel, törpékkel, emberekkel bánunk el, hanem az egyik küldetés során leszámolunk ősi ellenségeikkel, a hobbitokkal is. Aki tehát mindig is arra vágyott, hogy Frodóék torkát elvágja, annak végre itt kínálkozik rá a lehetőség… Üdítő változatosság az is, hogy a csatatereknél sem kizárólag a filmekből unalomig ismert helyeken járunk, hanem gyakran teljesen új, vagy alig ismert helyszíneken is megfordulunk. Az EA-t a licenc terén tehát ezúttal nem érheti panasz, hiszen mindent megtettek, hogy a jól ismert Gyűrű Ura világot ezúttal kicsit más oldalról mutassák be.

Az én váram, az én házam

Szép, szép, végre igazi újdonságokat is kapunk a pénzünkért, ám a regényből átvett hősök és helyszínek mit sem érnének, ha az EA ugyanazt a lebutított RTS rendszert tolta volna le a torkunkon, mint tavaly. A készítők érezhetően hallgattak a szegény kis játékosok panaszaira és igyekeztek az előző rész összes primitív megoldását kijavítani. Míg a BfME-ben például anno rendkívül gyökér ötlet volt, hogy a különféle épületeket csak fix helyekre lehetett lerakni (gondolom, túlságosan megerőltető lett volna a jóllakott amerikaiaknak, hogy maguktól kitalálják a megfelelő építkezési helyet) itt ez a bornírt megkötés végre megszűnt: a sziklás talajt, vagy egyéb terepakadályokat leszámítva bárhova bármit építhetünk.

Emellett a BfME-hez képest nagyságrendekkel többféle épületet is húzhatunk fel, igaz, ezek nem nagyon különböznek a régebbi RTS-ekéitől: a legfontosabbak most is a barrack, íjászat, lovászat, illetve az ezeket fejlesztő kovácsműhelyek (vagy ezek megfelelői) lesznek.

Emellett a hatékonyság szempontjából nem mindegy, a termelő építményeket (elf fák, az emberek farmjai, a törpék bányái, stb.) hova rakjuk le, bizonyos földterületek ugyanis termékenyebbek, mint mások. Ahogy ide-oda huzigáljuk a föld felett a mintát, úgy változik százalékosan, hogy a kitermelésre váró nyersanyag szempontjából mennyire bőséges az adott terület. No persze a farmokat meg is kell védenünk: az előző résszel ellentétben a terep adottságainak figyelembevételével bárhova felhúzhatunk falakat és különálló, vagy a falakba építhető védőtornyokat.

Egy ügyesen kiépített falrendszerrel sokkal nagyobb eséllyel vissza tudjuk verni az ellenség rohamait és a hadjáratok egyes küldetéseinél ezek nélkül nem is tudunk megmaradni. Jópofa újdonság viszont, hogy az új faj, a goblinok már tudnak falat is mászni, úgyhogy ellenük gyakran még egy okosan kialakított falrendszer is annyit ér, mint halott elfnek az arweni csók.

Végre tényleg „Gyűrűk Háborúja”

Maguk az összecsapások is némileg taktikusabbak, mint az előző részekben. Borzasztóan tetszett például, hogy eleve nem egyesével kell az egységeket irányítani, hanem szakaszonként, viszont a szakaszokon belül egyenként pusztulnak el a katonák. (Ez így volt az előző számunkban megjelent Star Wars: Empire at Warban is – úgy látszik, ebből már trend lesz, királyság).
Csapatainknak különféle alakzatokat is megadhatunk: legklasszikusabb, amikor az egyszerű kardos osztagok elől csépelik az ellent, míg az íjászok hátulról sunyiban sorozzák őket nyílvesszőikkel. Sajnos mozgás közben az egységek hajlamosak kissé szétzilálódni, úgyhogy az alakzatoknak azért én olyan borzasztóan sok értelmét nem láttam, de bizonyos szituációkban hasznos lehet.

Az összecsapásokat emellett remekül lehet kombinálni a varázslatokkal: nincs is pusztítóbb, mint például egy kiadós földrengést megidézni az ellenség tornyokkal bevédett seregeire és épületeire, hogy aztán egy kiadós rohammal kivégezzük a maradékot. A varázslatok a hadjáratokban talán kicsit túl is vannak tápolva: a Jóknál az utolsó küldetésnél szép kényelmesen szétbombáztam velük mindent, így a katonáimnak nem volt túl sok gondja, hogy Szauron seregeit Balrogostul, mindenestül elsöpörjem.

Sajnos, ami kicsit belepiszkít az egyébként remek összképbe, az a mesterséges intelligencia… Mind a saját, mind az ellenség szakaszok elég bután és lassan támadnak, ha környékükön harc folyik, így nekünk állandón noszogatni kell őket, az ellenséges MI pedig csak akkor igazi kihívás, ha óriási túlerővel támadnak. A gép amúgy sem túl nagy ellenfél, ez pedig kifejezetten igaz a hadjáratokra, ahol az ellenség eléggé szkriptelve viselkedik. A skirmish módban, illetve a War of the Ringnél (ahol az RTS rész gyakorlatilag a skirmish-részeknek felel meg) már más a helyzet, itt az MI sokkal agresszívebben és okosabban támad.

Örök szívfájdalmam, hogy ezt a jobb mesterségesebb intelligenciát miért nem lehet átvinni a hadjáratokba is, mint például anno az Age of Kings-nél… Remek ötlet (igaz már sok korábbi RTS-ben szerepelt, de az első BfME-ből kimarad) hogy a harcokat ép bőrrel megúszó szakaszok tapasztalati pontokat szereznek, tehát minél tovább tartjuk őket életben, annál gyilkosabb haderőt képviselnek. Mondjuk az is igaz, amikor már egy jó nagy hadsereget legyártottunk, akkor nem nagyon tudunk arra külön figyelni, hogy egy konkrét csapatot életben tartsunk…

„I need a hero”

A harcokban emellett központi szerepet képviselnek a különféle hősök. A regényekből, illetve a filmből ismerős híróink a Warcraft 3-hoz hasonlóan fejlődnek és lépnek szintet, sőt, különféle varázslatokat tudnak használni. Maguk a varázslatok is erősödnek és még az animációjuk is megváltozik. A hősök általában pokoli erős egységek, magasabb szinten egyszerre több szakaszt is képesek szétszedni, és nagyon sokáig tart, amíg ledarálják őket. Ha jobblétre szenderülnek, akkor erre drámai hangon figyelmeztetnek minket, de szerencsére ekkor sincs tragédia, mert a kastélyunkban újra tudjuk éleszteni őket. A hadjáratokban sajnos csak néhány hőssel találkozunk, viszont a War of the Ring módban, illetve a skirmishekben tömérdek többé-kevésbe ismert hírót tudunk irányítani.

A már említett Haldíron, Glorfindelen és Glóinon kívül többek között Aragorn, Gandalf, Arwen, Frodó, illetve a Szövetség összes tagja is irányítható lesz, a gonoszak oldalán pedig ott figyel az elmaradhatatlan Szarumán, de olyan „mellékesebb” szereplők is, mint a Boromirt kivégző Lurtz, vagy Grima, a kétnyelvű. (Utóbbiaknak az is a speciális képességük, hogy kinyírják a Jók híróit.) Ha pedig mégis megunnád a Tolkien világ hőseit, akkor egy külön részben akár saját hősöket is generálhatsz (erről külön dobozban olvashatsz).

Nézünk, mint a moziban

Eddig tartogattam, de most már tényleg muszáj írnom a játék grafikájáról is. Az előző részt annak idején orrba-szájba hype-olták, és szépen megphotoshopolt képeket mutogattak róla, hogy majd persze a világ harmadik csodája lesz, aztán a végső verzió már korántsem lett akkora etvasz, mint amire számítottunk. A BfME 2-nél már jóval visszafogottabb marketing kampány nyomattak, ahol ezúttal nem a grafikára helyezték a hangsúlyt, ehhez képest a második rész szerintem mérföldkövekkel jobban néz ki.

Magát a vizet például a hollywood-i filmekben használt digitalizáló technológiával készítették el és döbbenetesen élethűre sikeredett. A vízfelszín, a hullámok, a habok, az apró kis fodrozódások megjelenítése odaver mindennek, amire az eddigi pixel shader eljárások képesek voltak, emellett a hajók, sziklák tükröződése és a part menti hullámverés láttán is manuálisan kell majd visszacsukni tátva maradt állkapcsunkat.

Ráadásul a készítők még a felszín alatti világ megjelenítésére is ügyeltek: a figyelmes szem korallvilágokat, úszkáló halakat, vagy akár elveszett városok romjait is észreveheti. A különféle népek épületeinél is sikerült visszaadni a filmek varázsát: az elfek hatalmas fákra erősített pompázatos birodalommal büszkélkedhetnek, az emberek sokkal rusztikusabb parasztházakban és kővárakban élnek, a törpéknél a különféle masinériákat gyártó építmények és bányák dominálnak, míg a Szauron-féle népek sötét várait és bűzös barlangjait a romlás és rothadás jellemzi.

Az EA-nak szerintem még egyetlen játékban sem sikerült ennyire a maximumot kihoznia Peter Jackson vizuális világából, ugyanakkor olyan elemekkel is színesítenie, amelyekről eddig csak a regényekben olvashattunk. Nem panaszkodhatunk az egységek megjelenítésére sem: a hatalmas kődobáló trollok, mumakok (elefántszerű lények), griffmadarak és egyéb nagyobb monstrumok mintha csak a filmvászonról léptek volna le, de tökéletes animációjuknak köszönhetően még a kisebb katonai alakzatok egységei is kellően látványosak.

A hősök kidolgozásánál persze külön ügyeltek a készítők, hogy maximálisan a film főszereplőire hasonlítsanak, már csak azt fájlaltam, hogy hangjukhoz ezúttal két színészt (Ian McKellan: Gandalf és Christopher Lee: Szarumán) kivéve a többit nem sikerült megnyerni, így egy kicsit kiábrándító, amikor Liv Tyler helyett Arwen hangján egy idősebb női hang szólal meg…

Feketeleves

Hát ez mindig el szokott jönni, sajnos, mint az várható volt, a Battle for MiddleEarth 2 sem tökéletes… Ami talán a leginkább zavart, hogy a hadjáratokat úgy próbálták meghosszabbítani, hogy a mindössze kilenc pályát lehetőleg elhúzták, mint a rétestésztát. Mivel a küldetéseknél nem volt ott mankóként a film, ezért a legtöbb pályánál leginkább az „építsd fel a bázisodat, aztán rohand le az ellenséged”, vagy „építsd fel a bázisodat és védd meg magad” típusú feladatok dominálnak, ezt pedig azzal próbálták „ellensúlyozni”, hogy borzasztóan sokáig tart, amíg elég épületet és egységet húzunk fel ahhoz, hogy mindenkit szétszedjünk.

Bizony, néha azon vettem észre magam, hogy akármennyire döbbenetesen élethű a grafika, az animáció, érdekesek a helyszínek, a hosszúra nyújtott és általában véve kicsit unalmas pályák vége felé már szétuntam az agyam.
A játékmenet és stratégiai kihívás szempontjából sokkal érdekesebbnek találtam a Rome: Total Wart idéző War of the Ring térképes, területfoglalós játékrészt, ennél viszont kicsit száraz megoldásnak éreztem, hogy rögtön odakerülsz egy térképkiválasztós menühöz és itt nincs semmilyen olyan hadjárat, amelyet valamilyen sztori, átvezető vagy egyéb nyalánkságok színesítenék.

Talán ha a hagyományos single player RTS hadjáratokat vegyítik a War of the Ringgel, akkor sokkal jobban jártunk volna… Ennél is jobban idegesített azonban, hogy a motor kicsit rosszul lett optimalizálva közepesebb, vagy azoknál csak kicsit jobb gépekre: nagyobb csatáknál és több egységnél még közepes grafikai beállításokon is úgy belassultak az események, mintha Aragorn Max Payne módra belőtte volna a bullet time-ot… A teljes élvezethez tehát igencsak brutális gép, vagy olyan beállítások kellenek, ahol a korábban általam tömjénezett grafika már annyira nem nagy ász…

Drágaszág, kisebb hibákkal

Összességében azért nem lehet panaszunk a BfME 2-re: az Electronic Arts apait-anyait beleadott, hogy ne „csak” egy igazán hangulatos, a filmeket idéző játékot nyomjanak le megint a torkunkon, hanem egy igazán komplex, profin kidolgozott stratégiai játékot. Az előző résszel ellentétben itt tényleg érződik a Command & Conquer sorozattal elhíresült csapat keze munkája: a Generals után ismét sikerült olyat alkotniuk, ami a multiplayer rész révén nagyon sokáig a „drágaszágunk” lesz…

-BadSector-(2005)

---

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: EA Los Angeles

Stílus: RTS

Megjelenés: 2005