RETRO – Vér, mocsok, kokainkereskedelem és állandó öldöklés révén vált Tony Montana, más néven: Scarface az alvilág urává, de végül mindent elveszített. A film végén Al Pacinót egy shotgunnal hátba lőtték, ám a játékban mégis megússza: „Antonio f*cking Montana” szerepében a Te kezedben van a lehetőség, hogy visszaszerezd vagyonodat és hatalmadat a Radical kitűnő GTA-klónjában.

 

Nagyon kevés film van, amit akárhányszor, akármikor meg tudnék nézni, pedig már milliószor láttam, kívülről ismerem minden egyes jelenetét, a színészek összes mondatát, gesztusát, arcrezdülését… Most így kapásból talán öt ilyen filmet tudnék felsorolni: a Blade Runnert, a legelső Csillagok Háborúját, a Dűnét, a francia film noir Szamurájt és Brian De Palma klasszikus gengszterfilmjét, A sebhelyesarcút.

A Scarface igazi filmtörténeti klasszikus. Nemcsak egyszerű maffiózó sikersztori, hanem a nyolcvanas évekbeli Miami alvilágának hihetetlenül eltalált korrajzát láthatjuk benne Al Pacinóval a főszerepben, aki állítom, hogy karrierjének legnagyobb alakítását nyújtja. Nem véletlen, hogy a Rockstar készítőit is megihlette annak idején, és a Grand Theft Auto: Vice City-ben rengeteg Scarface-es utalással találkozhattunk.

A Radical Entertainment azonban nem kisebb vállalkozásra szánta el magát, mint hogy magából a Scarface-ből is játékot csinál, megváltoztatva a befejezését, és Tony életét megmentve onnan folyatva, ahol a film végződött: a Sebhelyesarcú palotájában, miközben minden oldalról özönlenek be a kolumbiai hombrék, hogy pontot tegyenek a drogcsászár életére…

„Egy kib*szott hadsereg kell, hogy kinyírjatok, ribancok!”

 

A legelső, amit a játék betöltésekor rögtön látunk, az, hogy a téma kidolgozásának tekintetében a Radical minden bizonnyal a Scarface-szel kelt és a Scarface-szel feküdt. Ők nem lámáznak mindenféle gyengén renderelt animációval a főmenüben, mint a Reservoir Dogs készítői, hanem rögtön a legelején egy vérprofi filmtrailert láthatunk az újramasterelt DVD-ről, aztán utána egy saját készítésű összevágott filmet, fantasztikusan eltalált effektekkel, amelyben a Scarface legismertebb jeleneteit láthatjuk. Aki eddig még nem kapta el a film hangulatát (ha van olyan ember a földkerekségen), az ennek a trailernek köszönhetően garantáltan rá fog cuppanni.

Aztán elkezdődik maga a játék…, és elsőre picit csalódást érez az egyszeri PC-s játékos. A film befejező képsorait láthatjuk, amint Tony odalép a fegyveres szekrényhez, előkapja a brutális katonai géppuskáját, és az azóta szállóigévé vált harci ordításával kirobbantja az ajtót, majd hihetetlen mészárlást rendez a szobáját ostromló és Tonyt is gyakran eltaláló kolumbiai maffiózók soraiban. A halálát megelőzendő, persze először rögtön hátrafordultam és lövéseimmel szabályosan széttrancsíroztam azt a merénylőt, aki a filmben lelőtte Montanát, de valahogy ez a „bosszú” kicsit összecsapott volt a szituhoz képest.

Tony menekülése palotájából pedig nem sokkal volt több egyfajta Serious Sam-féle öldöklésnél (az elején még alig sebződünk), amely során először próbálhatjuk ki a „vak őrületet”, amikor Tony látása elhomályosul, és minden egyes lövése felgyógyítja, ő maga pedig egyáltalán nem sebződik. (Erről majd még később.) Ez a legelső – kicsit eltúlzott – szünet nélküli mészárlás azonban szerencsére korántsem jellemző a nagyszerű játék egészére.

„Tony Montana vagyok, egy politikai menekült Kubából, és a kib*szott emberi jogaimat akarom! MOST!

 

A Scarface alapvetően – ahogy számítani is lehetett rá – a Grand Theft Auto játékstílusának elemeit dolgozza fel. Miami városában járunk, 1983-ban és a heroinkereskedem sok-sok kiontott vér, lefizetett alvilági figura, rendőr és egyéb hatalmasság, és persze tömérdek meglovasított jármű segítségével kell ismét a csúcsra kerülnünk – nem csak anyagi téren, hanem vissza kell szereznünk hírnevünket, befolyásunkat, és… „ball”-jainkat, ami magyarra lefordítva kb. a „tökösségnek” felel meg.

A Scarface játékmenete éppolyan nonlineáris, mint ahogy azt a GTA-kban megszokhattuk: ha akarunk, órákig autókat lopunk egymás után, hogy Miami utcáin hasítsunk, vagy luxusmotorcsónakokon is hajókázhatunk (sajnos motor, repülő vagy szabad helikopterezés nincs a játékban), illetve pusztán a heroinkereskedelemre vagy az azokhoz kötődő küldetésekre is koncentrálhatunk.

Az igazság az, hogy – akár tetszik, akár nem – muszáj is igen sokat foglalkoznunk a fehér por terjesztésével, mert a fejlődéshez elengedhetetlen, hogy kellő pénztőkénk legyen, ugyanis Miami alvilágának meghódítása nem csak egyszerűen úgy történik, hogy kiirtjuk a rivális bandákat, hanem mindenféle üzletágazatba be is kell fektetnünk. Ez persze szintén ismerős a GTA: Vice City-ből, itt viszont – sajnos – valamilyen elvadult fejlesztői elgondolás miatt a játék során effektíve nem kapunk bevételt ezekből a létesítményekből, hanem mindent a drogüzérkedésekből kell finanszíroznunk.

„Manolo! Szedd össze a yeyót! Gyorsan!”

 

A heroinkereskedelem menete minden alkalommal úgy működik, hogy beszélsz Felixszel, a legfontosabb és legmegbízhatóbb embereddel, aki valami mellékküldetéssel bíz meg, ami a legtöbbször rivális maffiózók meggyilkolására, illetve saját informátorok megvédésére vonatkozik, aztán ha ezzel végeztél, akkor mehetsz tárgyalni a beszerzővel, hogy bagatell összegért megvedd a cuccot, utána pedig a dealerrel, hogy neki pedig minél pofátlanabb áron add tovább.

Ha mindkét oldalon létrejött az üzlet, akkor a hasznot tisztára kell mosnod a bankodban, és csak ezután tiéd a suska legálisan is. Ha elég pénzt gyűjtöttél össze, csak akkor tudod megvásárolni a miami szórakoztatóipar és éjszakai élet egyik létesítményét: a játék során szép lassan szállodák, kaszinók, zeneboltok, mozik kerülnek az irányításod alá, de csak akkor, ha előtte segítettél a tulajnak valamilyen rázós ügyét lerendezni: rivális bandákat és bandavezéreket kell kiiktatni, korrupt ügyvédeket, megpattant könyvelőket kell móresre tanítani, vagy egyszerű- en a tulaj életét kell megmenteni.

Bár ez a menedzserjáték beütésű küldetésszerkezet kicsit száraznak és monotonnak tűnhet, mindegyik tulaj mégis annyira érdekes figura, olyannyira izgalmasak és kreatívak a küldetések, hogy a főküldetéseket egy percig sem fogjuk unni. Sajnos ez kevésbé igaz magára a heroinkereskedős részre, ami hosszú távon picit monoton a játék többi részéhez képest.

„B*ssza meg Gaspar Gomez, és b*sszák meg a Diaz testvérek!”

 

Amellett, hogy Scarface egy jól átgondolt, sok újdonságot tartalmazó és menendzserelemekkel ügyesen telehintett GTA-klón, a készítők apait-anyait beleadtak, hogy teljes egészében Tony Montana szerepében érezd magad. Az alapsztori tulajdonképpen arról szól, hogy Tonyval vissza kell szerezned az irányítást Miami felett, és bosszút kell állnod Alejandro Sosán, ugyanakkor a Scarface film nem „nehezedik rá” túlságosan a játékra, mint ahogy az oly sok filmes adaptációra jellemző.

Mivel az eredeti filmben szinte majdnem mindenki meghalt, így David McKenna, aki az Amerikai történet X forgatókönyvét is írta, hál istennek teljesen szabad kezet kapott, hogy új karaktereket találjon ki, és ezek szerencsére nem kötődnek görcsösen a régiekhez. Bár van néhány régi ismerős is, de pont azok a figurák jelennek meg a játékban, akikre mindig is kíváncsiak voltunk, de sosem láttuk őket: például a (f*ck the f*cking) Gaspar Gomez és a Diaz testvérek (akikre Lopez, Tony főnöke utalt az egyik jelenetben), no és persze Sosa, aki folyamatosan telefonálgat Tonynak.

Az igazi sztár azonban maga Tony Montana, a figuráját pedig valami elképesztően jól sikerült visszaadni a játékban. Bár közismert, hogy maga Al Pacino nem vállalta el a szinkronmunkát, de egy olyan színészt talált saját maga helyett, akinek döbbenetes, már-már hátborzongató módon sikerült az „al pacinós” hanghordozást és intonációt visszaadni. André Sogliuzzo kubai akcentusa hajszálpontosan olyan, mint Pacinóé, éppúgy káromkodik állandóan, mint az olasz színész.

Komolyan mondom, egyszerűen nincs olyan ember, aki a hihetetlen sok párbeszéd akárcsak egyetlenegy pillanatában is különbséget tudna tenni Al Pacino és játékbeli dublőrje között – időnként még az is megfordult a fejemben, hogy ez tényleg Pacino, csak valamiért nem akarta a nevét adni hozzá… A hang mellett kiválóan kidolgozták a készítők a színész külsejét és mozgását is. Nem csak az arcát és testét sikerült tökéletesen modellezni, hanem gesztusait, vállrándításait, fejtartását és tekintetét is.

Az Electronic Arts-féle Keresztapa elbújhat a radicalos Montana mögött, pedig ott ráadásul az igazi Marlon Brando volt a szinkronhang. Ha már lúd, legyen kövér: Sogliuzzo/ Pacino mellett a többi szinkronszínész is profi munkát végzett, ami nem volt nehéz, hiszen olyan világsztárok adták a hangjukat a különböző karakterekhez, mint Michael York (Jerry, az ügyvéd), James Woods, Robert Davi, Ice-T és Steven Bauer, aki most ugyan nem Manolo, hiszen őt lelőtte Tony a filmben.

„Nekem egyetlen dolog parancsol, öregem! A tökösségem!”

 

Persze a remek játékstruktúra, illetve az utolérhetetlen hangulat még kevés lenne az üdvösséghez, azonban szerencsére a Radical az akcióelemek kidolgozását sem hanyagolta el. Ami szerintem minden scarface-es rajongóban örökre megmaradt, az az utolsó jelenet, amikor Tony a herointól begőzölve egy egész hadseregnyi kolumbiait végez ki, amíg végül egy orgyilkos hátba nem lövi.

Sokáig úgy tűnik, sérthetetlen, nem fogja a golyó és ezt a radicalosok bele is szőtték a játékba a „balls” („tökösség”) rendszeré- nek segítségével. Minél több rosszfiút nyírunk ki Tonyval, annál, jobban „tele lesz a tökünk”, amikor pedig már végképp hmm… betelt a pohár, akkor Tonynak eldurran az agya, és egyfajta lila ködön keresztül látva mindenkit, nem csak sérthetetlenné válik, hanem minden lövése szinte azonnal halálos, ráadásul még fel is gyógyítja.

Így nem kell állandóan egészségügyi csomagok után kutatni (bár azok is vannak a játékban), és nagyobb nehézségek nélkül át tudjuk verekedni magunkat egy hadseregnyi muchachón is, bár a játék még így sem túl könnyű. Bizonyos pályák kifejezetten nehezek, és néha ég és föld a különbség a között, hogy teli vagy üres „balls”-szal indulunk, pedig amikor meghalunk, ez bizony kiürül, ilyenkor pedig nem kis szívás újrakezdeni…

„Say hello to my little friend!”

 

Az akciórészek másik jellegzetessége, hogy a Radical nem a Rockstar-féle célpontkijelölést használja a lövöldözéseknél, hanem célkereszttel célozhatunk, mint egy rendes Max Payne-ben vagy más TPS-ben. Bár akik mindenáron igénylik, azok Caps Lockkal automatikusan kijelölhetik az ellenséget, de több „ballt” kapsz, ha manuálisan célzol, és még többet, ha különböző testrészeket is kijelölsz, és ez a megoldás nekünk, PC-seknek egyébként is ideálisabb, úgyhogy végre azt érezhetjük, hogy most jobban törődtek velünk.

Az eksön amúgy szinte mindig parázs tűzpárbajokból áll, úgyhogy bujkálással, helyezkedéssel operálni nem nagyon érdemes, és az ellenség sem a túl fejlett MI-jéről vagy a különféle furmányos trükkjeiről híres (bár azért néha elelbujdosnak, de többet nem cseleznek), de mondjuk ez a GTA-kban sem volt kiemelkedő, illetve ehhez a stílushoz nem is követelmény, úgyhogy szemet hunyhatunk felette.

Ami viszont érezhetően jobb, mint a GTA-ban, az a rendőrség működése. Míg ott általában ész nélkül üldöztek minket, itt a riasztott zsaruk egy „befolyásolási övezetet” vetnek ki, amely egy kékes körgyűrű a térképen, és annál nagyobb, minél magasabb a rendőrségi „heat” (a „heatről” a dobozban olvashatsz).

Egy vörös hőmérő mutatja, hogy meddig tart, amíg innen elmenekülhetsz, ha ez megtelt, te meg még mindig ott vagy, vagy rendőrautók szirénáznak a sarkadban, akkor a játék nemes egyszerűséggel közli veled: „you f*cked up”. Ilyenkor még megpróbálhatsz elmenekülni, de teljesen felesleges, mert eltűnik a teljes kezelőfelület, hirtelen Miami minden rendőre ott lesz a sarkadban, és elég egyetlen lövés, és már meg is haltál. Ez borzasztóan idegesítő tud lenni, amikor éppen egy nehéz küldetés közepén vagy. Már-már megoldottad volna, de kijön a yard és emiatt elszúrtad az egészet

„Mindig erről álmodtam, hogy idejöjjek az USA-ba.”

 

A játék másik negatívuma a kicsit elavult grafika: akárhogy is nézzük, ez sajnos nem az „amerikai álom”, hanem egy GTA: Vice City-szintű vizuális világ. Nem nevezném azért csúnyának a Scarface-t, sőt, bizonyos elemei (például Tony, illetve néhány fontosabb karakter, egy-két autó kidolgozása) tényleg elsőrangúak, de nincs az a Tony Montana, aki zsarunál ki tudná dumálni, hogy ez nem egy echte Xbox-os, PS2-es átirat. (Nem véletlen, hogy Xbox 360-ra nem készült el a játék.)

Viszont ha alaposan felhúzod a felbontást, akkor azért határozottan kellemesen néz ki ez a napsütéses Miami – nekem nem is volt bajom a megjelenítéssel, de nem egy 3Dmarkot gyalázó csoda, az tény. Egy kicsit jobban zavart viszont, hogy nem olyan szerteágazóak az utcák, mint azt a „nagy testvérnél” megszokhattuk, úgyhogy utunk rengetegszer szűkül le mindig egyetlen útvonalra, ezért bizonyos utcákat állandóan látni fogunk, ami hosszú távon kicsit uncsi lesz.

A játék második felétől egyre monotonabbá válik az a megoldás is, hogy újabb és újabb szórakoztató létesítményekbe kell befektetni, ráadásul valahol elfogyott a pénzem is és borzasztóan lélekölő volt újra piti kis drogdealerekkel szenvedni ahelyett, hogy haladtam volna előre a fősztoriban. Ezt a néhány malőrt leszámítva a Scarface GTA, illetve a film rajongóinak egyszerűen kihagyhatatlan csemege. No és szép csendben azt is elkönyvelhetjük, hogy végre-valahára megtört az átok.

-BadSector-(2006)

---

Kiadó: Sierra Entertainment

Fejlesztő: Radical Entertainmen

Stílus: Akció

Megjelenés: 2006