FILMKRITIKA – A magyar filmgyártás az utóbbi öt évben tényleg igyekezett kikerülni abból a mélypontból, ahová bekerült – váltakozó sikerrel. Készültek olyan valóban nagyszerű filmek, mint például a sorozatgyilkosos A martfűi rém, a filmvígjáték Brazilok, olyan korrekt alkotások, mint a Kincsem, vagy A hentes, a kurva és a félszemű, de pár olyan fércmunka is becsúsztak, mint a Víkend, vagy a Kölcsönlakás. A múlt héten látott Pesti balhé viszont tényleg az egyik legrosszabb magyar (vagy bármilyen nemzetiségű) film, amelyet valaha is láttam.

Pedig az alapelgondolás még csak nem is volt feltétlen rossz. A rendező koncepciója szerint a Pesti balhé olyan klasszikus bűnügyi filmeket próbált parodizálni, illetve magyar valóságba ültetni, mint a Mission Impossible, vagy az Ocean’s franchise. Nem ez az első eset, hogy a magyar filmiparban ilyen ismert nyugati franchise-oknak készül el egyfajta magyar verziója: elég például a Piedone-filmek alapján készült Bujtor István-féle „Ötvös Csöpi”-sorozatra gondolni (A pogány madonna, Semmi pánik, Az elvarázsolt dollár, Hamis a baba, Zsaruvér és csigavér). Azonban e nyolcvanas években készült, valóban egyszerre kacagtató és izgalmas bűnügyi vígjátékok és a Pesti balhé között van egy alapvető különbség: a filmkészítői tehetség, illetve annak teljes hiánya.

Semmi köze a magyar valósághoz

Talán most kedves olvasóim megrökönyödnek, hogy miért hiányolom legjobban egy szórakoztatásra termett műben, egy bűnügyi filmvígjátékban a „magyar valóság bemutatása” iránti igényemet. Pedig ez az első dolog, amit észrevettem a kínosan béna fordulatokkal és rettenetesen erőltetett „humorral” fűszerezett forgatókönyvben. A Pesti balhé nyakatekert, ostoba története, karakterei oly mértékben hiteltelenek és olyannyira vannak teljesen elrugaszkodva a magyar valóságtól, hogy arra nehéz szavakat találni. A film karakterei például teljesen életképtelenek, mesterkéltek és valószerűtlenül idiótán viselkednek, de eleve ők maguk is olyan figurák, akikről lerí, hogy a tehetségtelen forgatókönyvíró alaposan megkínlódott, amíg kiagyalta őket. Van itt például sikeres és tehetségesnek beállított, gazdag épülettervező (Mészáros Béla), aki képtelen velünk elhitetni, hogy mért nem menekül el jó messzire a teljesen lehúzós, idióta barátaitól, egy 35 évesen is saját magát 16 éves csitrinek aposztrofáló „femme fatál” (sic.) (Petrik Andrea), egy viccesnek szánt, valójába teljesen elmebeteg, közveszélyes őrült karaktert alakító Szabó Simon, akkor kegyetlenül irritáló módon hiszi magát indiánnak, és a „teltkarcsú” Szabó Simon, aki leginkább Lázár Ervin meséiből Dömdödömre emlékeztet, legalább is, ami az általa megformált figura elképesztő bénázását és idiotizmusát illeti. A többi hasonlóan béna főszereplő karakteren kívül meg kell még említeni Hegedűs D. Gézát, aki amennyire zseniális volt, vagy 40 kiló súlyfelesleggel a felismerhetetlenségig elhízva A hentes, a kurva és a félszeműben, a hentes szerepében, annyira hiteltelen ripacs ebben a filmben. Nem igazán ő tehet erről persze: a végletekig buta forgatókönyv és a rossz rendezés a ludas benne.

Rendben van, hogy ez egy filmvígjáték, de attól még e műfaj sajátosságai közé is tartozik, hogy a valós életből kiragadott, a magyar valóságot bemutató élethelyzetekben bemutatott karaktereken nevessünk. Ettől vált mesterművé A tanú és nagyon jó filmvígjátékká a Brazilok: a saját valóságunk elé állított görbe tükröt mindkét film.

Ez NEM az AZ

Ugyanez az az erőltetett hozzáállás jellemzi a történetet is. Takarózhatnék azzal, hogy nem akarok spolierezni (ez részben igaz is), de igazából kedvem sincs leírni az izzadtságszagúan kierőlködött forgatókönyv alapvető motívumait, amely mindjárt a film első szakaszában két elképesztően idióta módon és ízléstelenül felvezetett „drámai eseménnyel” határozza meg a teljes történetet. Az említett ízléstelenség egyébként később is jellemző a filmre, például egy olyan jelenetben, amikor hőseink futás közben egy halott barátjuk urnáját dobálják egymás között. A forgatókönyv emellett oly mértékben ostoba módon vezeti végig hőseink amúgy teljesen hiteltelen „küldetésük” különböző fázisait, hogy szabályosan kínlódtam a moziszékben vetítés közben.

Mindezek tükrében az innen-onnan összelopkodott motívumok inkább szánalmasakká válnak, mint homage-á: találunk itt az említett Mission Impossible/Ocean’s-sorozat mellett Stephen King-re jellemző gyerekkori/felnőttkori áthallásokat is, hasonlóan a két AZ-hoz, szerelmi szálakat, barátságokat, vagy régi ellentéteket is beleértve, csak míg az AZ-ban ez King tehetségének hála tökéletesen működött, addig itt az elképesztően ostoba forgatókönyv miatt a néző azt kívánja, hogy bár ne próbálták volna még EZT IS beleerőltetni a forgatókönyvbe.

Tényleg műbalhé

Ha csak annyit írnék, hogy „óriási csalódás” volt ez a film, egy olyan közhely lenne, ami tényleg nem írná le jól azt az érzést, amit a film nézése közben éreztem – és azóta is érzek a filmmel kapcsolatban. Egyfelől tényleg mélységesen csalódott vagyok, hiszen a Pesti balhé a korábban kiküldött sajtóanyag alapján érdekesnek tűnt. Másfelől pedig mérhetetlen bosszúságot, sőt, dühöt érzek, amiért az adóforintjainkat a Filmalapítvány ilyen mélységesen ostoba fércmunkákra költi el – miközben nemrég a bevezetőmben említett A martfűi rém, vagy a Brazilok is megmutatták, hogy sorban állnak a VALÓDI tehetségek a magyar filmgyártáshoz. Végül meg kell azt is említenem, hogy a film közben szabályosan kínlódtam és közel voltam hozzá, hogy egyszerűen otthagyjam a vetítést, a teljesen hiteltelen, helyenként ízléstelen jeleneteket nézve, vagy a humorosnak szánt, ám valójában atombéna poénokkal megáldott párbeszédeket meghallgatva.

Nagyon remélem, hogy a magyar filmgyártás összekapja magát és az ilyen műbalhéktól a jövőben megkímélik a jobb sorsra érdemes nézőt és filmkritikust egyaránt.

-BadSector-

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!